Calver szinte a ház teljes népét ott találta, s egy sereg katona sürgölődött lámpásokkal, gyertyákkal a belső udvaron. Néhányan pedig a félig nyitott kapun kívül próbáltak nyomokra bukkanni.
Az eső már elállt, de oly tartósan zuhogott több órán keresztül, hogy az udvar merő sár volt, és több helyen bokán felül érő tócsák állítottak csapdát a vigyázatlanoknak.
Calver dühösen káromkodott, amikor nagy siettében ő is ilyen vigyázatlannak bizonyult. Nem elég, hogy a ruhája még mindig nem száradt meg, most a saruja is csupa lucsok lett.
Az őrök kapitánya, egy vállas, bamba képű fickó mogorván jött elé.
– Félórája váltottam az őrséget – magyarázta. – Akkor még megvoltak. A saját szememmel láttam, ahogy ott lógnak a kapun.
Calver csak egy futó pillantást vetett rá, nem kezdte el faggatni. A kapu felé sietett.
A fekete kámzsás varázsló a kaput tapogatta, majd letérdelt az egyik tócsába, és a fejét lehajtva magába mélyedt.
– Calver! – A ház ura sietett elő egy oszlop takarásából idegesen. Mögötte a felesége slattyogott; az asszony fázósan húzta össze magán a hálóing fölé felkapott köntöst. Szőke haja kibontva hullott a vállára, s bár riadtan pislogott, így is bűbájos teremtés volt.
Calver kedvtelve nézegette, és arra gondolt, milyen kár, hogy ennek a szép asszonynak egy órán belül meg kell halnia.
– Calver! – suttogta rekedten Thovar Mardecas. – Nem gondolod, hogy ismét fel kellene lopakodnod a hegyre és kihallgatni, mit terveznek?
– A legnagyobb esztelenség lenne – morogta Calver. – Semmi esetre sem hagyom el a házat. Itt többet ér az én tapasztalatom, mint odakinn a vadonban.
A kereskedő megragadta Calver karját, és idegesen megszorította.
– Calver! – suttogta. – Hogy történhetett ilyesmi? Hiszen négy ember figyelte állandóan a kapu előterét. Le kellett volna nyilazniuk bárkit, aki hivatlanul közelít!
– Eejgen! – morogta Calver. – Majd mindjárt megtudjuk, mi a fene történt.
A kapitány már érkezett is négy holtsápadt legénnyel.
– Ezek őrizték a hullákat, Don Mardecas.
Calver szemügyre vette a négy fickót, és egyenként a szemükbe nézett
– Na, mi van, jómadarak... aludtatok?
– Mi aztán nem – suttogta az egyik. – Ébren voltunk mindvégig, és úgy meresztettük a szemünket, mint még soha.
– Aha – morogta Calver. – Szóval a szemetek láttára cipelték el a hullákat, mi?
– Nem... A hullák egyszerűen eltűntek...
– Mit beszélsz?
-Esküszöm bármire! Az egyik pillanatban még ott lógtak a kapun, a következőben már csak a hült helyüket bámultuk. És erre a társaim is készek megesküdni... akkor is, ha mindenki eszelősnek mond bennünket. És akkor is, ha senki nem hisz nekünk!
Calver a riadt képű, didergő asszonyra pillantott. Ismét feltámadt benne a vágy, és arra gondolt, milyen jó lenne ezzel a cicababával elcicázgatni egy kissé, mielőtt utoléri a sorsa. Ám egyrészt erre már kevés volt az idő, másrészt férfi létére egyszer-kétszer ő is megtapasztalta már, milyen érzés megerőszakoltnak lenni. Ugyanis, a vadonban elzárkózottan élő gilf faj otromba nőstényei nem egyszer elkapták már, és akarata ellenére a kedvüket töltötték rajta.
A varázsló jött oda. Arcát részben takarta a kámzsa, csak szürkén villogó szemét lehetett látni.
– Mágia – mondta. – Az őrök nem hazudnak. A hullákat mágia segítségével távolították el.
– Te jó ég! – sápadt el a kereskedő. – Ez képtelenség!
– Nem, nem az – felelte a varázsló. Az enyhén didergő asszonyra pillantott. Majd Mardecasra. – Nem biztonságos idekinn. Asszony számára végképp nem...
Mardecas a feleségére pillantott, és intett az idős lakájnak, aki mögöttük a lámpást tartotta.
– Leopold! Kísérd be Dorthát a hálószobába! Amikor az idős férfi és az asszony eltűntek a ház belsejében, Calver idegesen röffent a varázslóra.
– Honnan veszed azt, hogy mádiával tüntették el a hullákat?
– Ez a szakmám.
– Én viszont fent jártam a rablók között és kihallgattam őket. Nincs köztük mágus. És még csak nem is állnak kapcsolatba senkivel, aki varázserővel segíthetné őket.
Sylon Windst kifejezéstelenül meredt Calverra.
– Esetleg ellenem béreltek fel valakit...
– Hah! – kiáltotta Calver. – Ellened? Akkor miért a hullákat lopkodják?
– Ezt a körülményt még ki kell vizsgálnom.
– Ugyan már! – dühöngött Calver. – Te sem tudsz, semmit, csak a száda; jártatod.
– Úgy gondolod?
– Úgy bizony! És jobb lenne, ha valahol máshol jártatnád! Nekem nincs szükségem ilyen kotnyeles alakokra.
Sylon Windst elhúzta keskeny száját.
– Addig örülj, amíg én veletek vagyok.
– Ne hidd, hogy ez olyan nagy öröm!
Már-már egymásnak estek. Thovar Mardecas ugrott közéjük idegesen.
– Állj! Állj! Ne egymást marcangoljátok, inkább végezzétek a dolgotokat!
– Épp azt csinálom! – hörrent fel Calver. De aztán nem vitatkozott tovább. Elfordult, és a kapuhoz sietett, hogy esetleges nyomok után kutasson.
Tíz percen keresztül téblábolt összevissza, de a gyér megvilágításban nem talált semmit. Amikor visszatért az udvar közepére, Thovar Mardecast a behunyt szemű, térdeplő varázsló mellett találta.
– Hát ez meg mi a fenét művel? – morogta Calver.
– Pszt! – intette a kereskedő. – Ne zavarjuk meg! Mágiával megpróbálja kideríteni, hová tűntek a hullák.
– Kit érdekel...
Még valamit mondani akart, ám a varázsló ekkor kinyitotta a szemét; és feltápászkodott a sárból.
– Rossz hírem van – recsegte kiszáradt torokkal. – A hullákat valamiféle átvivő mágiával juttatták el egy közeli helyre. És valami nagyon gonoszat, baljósat is érzek... a közelből!
– Honnan a "közelből"? – akarta tudni Calver.
A varázsló ismét behányta a szemét, és kinyújtott karral lassan körbefordult. Amikor a szeme kinyílt, riadtság látszott benne, és az arca mintha elsápadt volna kissé a fáklyák bizonytalan megvilágításában.
– Érzékelted őket? – kérdezte Calver.
– Igen – suttogta a varázsló. – Igen.
– Merre vannak?
Sylon Windst kivárt egy pillanatot, mielőtt válaszolt.
– Bent a házban – recsegte megrendülten. – És... ezek a hullák... MOZOGNAK!