A kövér nap súlyosan függött az égen, veszettül sugározta féktelen hevét, és még egy hűs szellő sem libegtette a petyhüdt sátorponyvákat. Napkeltekor tértek pihenőre az elcsigázott állatok és emberek, de a vezérük már kora délután felkelt, elsétált a tábor széléig, és szemét leárnyékolva fürkészte a messzeséget. Aztán a fejét csóválta, és visszatért a sátrába, melyet senkivel sem osztott meg.
Aludni próbált, de a cél közelsége nem hagyta nyugodni. Már tizenkét napja, hogy elhagyták Kottart, és a gilf boszorkánymesternő indulás előtt azt állította, hogy két hetet sem kell menniük. A vízkészletüknek lassan már a végére jártak, lévén hogy csak az odafelé vezető útra való mennyiséget hoztak magukkal, hiszen Byckenda Thark megesküdött rá, hogy ha eléri a Gyémántvárost, ott hűs forrásokra fognak bukkanni.
Csakhogy már tizenkét napja vándoroltak ebben a forró pokolban, és még csak fel sem tűntek az ígért sziklafalak s a dzsungelszerű rengeteg, mely a mesebeli kincset rejti.
Dzezunga a fejét leszegve, a nyakát a vállai közé húzva járkált fel-alá a sátrában, mint egy fogságba esett barlangi medve. Komor gondolatait a sátorponyva halk lebbenése szakította félbe. Léptek nem hallatszottak, és egy normális embernek úgy tűnhetett volna, mintha csak a szél emelte volna meg kissé a sátorlapot. Dzezunga azonban egyrészt tudta, hogy szellő sem rebben, nemhogy szél, másrészt kifinomult ösztönei figyelmeztették rá, hogy nincs egyedül.
Meg sem lepődött, amikor a sunyi tekintetű Fürge Calvert pillantotta meg. Egy pillanatig dühösen nézett hívatlan látogatójára, aztán kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. Calver kurtán biccentett egyet, közelebb lépett, és kínálás nélkül kiszolgálta magát a vezér asztalon nyugvó boroskancsójából.
– Ne idd meg mindet! – morogta a vezér.
Calver további négy kiadós korty után neheztelően húzta el a szájától a csaknem teljesen üres kancsót.
– Fáj nekem, hogy sajnálod személyemtől ezt a savanyú lőrét, miközben én áldozatos munkával biztosítom a karaván sikerét azzal, hogy fél szememet örökösen a vízkészleten tartom.
– No igen – sóhajtotta Dzezunga rezignáltan. – Ha már itt tartunk, mondanék valamit...
Calver már jó előre sértett képet vágott.
– Ha arra az alattomos vádakra gondolsz, hogy én vagyok az, aki titokban megdézsmálom a vízkészletet...
– Szemet hunyok afelett – szakította félbe határozottan Dzezunga –, hogy háromszor annyi vizet iszol meg naponta, mint bármelyikünk... De ha még egyszer nagy, nedves foltokat látok a porban, esküszöm, azon nyomban darabokra váglak!
– Nem tudom, miféle nedves foltokról beszélsz – háborodott fel azonnal Calver –, de ha te az életemre törsz amiatt, hogy valamelyik tetves teve összehugyozza a környéket...
Dzezunga fáradtan sóhajtott.
– Hagy a dumát! – dörmögte. – Nem érdekel, hogy eddig mi történt. De ha ezt követően meglátom, hogy te titokban frissítő zuhanyt veszel, amíg a többieknek összetapad a por a szájukban, nem leszek belátó, ezt megértheted.
Calver a homlokát ráncolta.
– Mikor zuhanyoztam én a közös vízkészletből?
– Minden második nap – felelte Dzezunga szórakozott mosollyal az ajkán. – Legutóbb tegnap délben, amikor nagylelkűen magadra vállaltad az őrséget.
– Ez aljas rága...
Dzezunga figyelmeztetően emelte fel az ujját.
– Ne mondj semmit! Saját szememmel láttalak.
Fürge Calver megvakarta az orrát.
– Nos, miért is akarsz velem beszélni, hszabib? – kérdezte kelletlenül.
Dzezunga lustán nekidőlt a középső sátorkarónak.
– Feladatot akarok szabni neked – közölte.
– Micsoda? – szisszent fel Calver. – Épp elég munkám van a vízkészlettel, és alig hiszem, hogy maradna elég energiám egyéb feladatok ellátására is ...
– Kuss! – förmedt rá a medve termetű férfi határozottan. – Lassan kezdem unni a stílusodat, Calver! Amikor belovagoltál a táboromba kiéhezetten, meg kellett volna ölnöm, de én nem tettem... Tudod, miért nem?
Calver komoran hallgatott.
– Mert úgy gondoltam, hogy van valami, amihez te nagyon értesz, és esetleg szükség lehet a személyes szolgálataidra.
Fürge Calver felvonta a szemöldökét.
– Jól értek a lovakhoz – ismerte el. – És a nyomkeresésben is mester vagyok.
– Mint megtapasztaltam, az orgyilkosság sem áll messze tőled – fűzte hozzá Dzezunga. – Gondolok itt arra az esetre, amikor három évvel ezelőtt orvul hátba szúrtál a függöny mögül.
– Nem értek én az ilyesmihez – fanyalgott Calver. – Láthatod, te is túlélted.
– Igen – dörmögte Dzezunga. – De csak azért, mert a mesterem, Félkarú Thegar fekete mágiával visszahozott a halál kapujából az élők világába. Jó döfés volt az, Calver, semmi okod a szégyenkezésre.
– Nos, ha te is így gondolod... – szerénykedett Calver.
Dzezunga merengve nézett maga elé.
– Azt persze mindketten tudjuk, hogy Félkarú Thegart nem te ölted meg. Amikor a boszorkánymester beteleportál a nagyterembe, te oly fürgén szöktél onnan, mint ahogy falevél röpül az azt sodró orkán elől...
– Szép hasonlat – bólogatott Calver. – De talán beszéljünk másról...
– Thegart én öltem meg, miután felélesztett – dörmögte a medve termetű férfi. – Vagyis hogy pontosabban fogalmazzak, Dzezunga ölte meg.
Calver bután meredt a vezérre.
– Ezt nem egészen...
– Mi az, Calver – nevetett zordan az óriás. – Neked csak a kezed "fürge" az eszed nem?
Calver két lépést hátrált.
– Te nem Dzezunga vagy! – suttogta. – Te Félkarú Thegar vagy... Dzezunga testében!
Az óriás gunyorosan mosolygott.
– Ugye, a humoromról ismertél fel, orgyilkos? Sajnos, képtelen vagyok olyan érzéketlen bunkónak tettetni magam, mint amilyen szegény Dzezunga volt. Bár... az igazat megvallva, ez eddig még senkinek sem tűnt fel.
Calver ujjai ösztönösen is a vívótőre markolatára tévedtek.
Az óriás nevetett.
– Amikor legutóbb szemben álltál velem és alkalmad lett volna a véremet ontani, több eszed volt annál, hogy kardot ránts a fekete mágia mestere ellen – lehelte. – Ugye, most sem akarsz nekem támadni.
Calver ugrásra készen, feszülten állt.
– Ha bosszút akarsz állni...
Az óriás leintette.
– Sokan gyűlölték Félkarú Thegart Morangplatzben – jelentette ki szórakozottan. – Már réges-rég készültem arra, hogy valamilyen formában változtassak. Karvaly támadása kapóra jött. Már csak azért is, mert végre alkalmam nyílt pokolra küldeni a rohadékot... Elterveztem, hogy a csata forgatagában megszállom annak az embernek a testét, akinek a tudatát már hónapok óta uraltam, aztán úgy tüntetem fel a dolgot, mintha Félkarú Thegar elesett volna a csatában. Félig már megkezdtem a mágikus átvitelt... erre jöttél te, és ledöfted az alanyt. Vissza kellett kúsznom az eredeti testbe, melyben már megkezdődött a visszafordíthatatlan enyészet. Annyi erőm szerencsére még maradt, hogy egy sosem használt varázslattal... nagy áldozatok árán visszahoztam a pokol kapujából Dzezungát, és megcsináltam a lélekcserét, ahogy eredetileg terveztem. Aztán Dzezunga testében ledöftem régi önmagam, és úgy tüntettem fel a dolgot, mintha az ellenség egyik orgyilkosa... nevezetesen te tetted volna...
– Köszönöm szépen – húzta el a száját Calver. – Igencsak sietősen kellett távoznom Morangplatzből, lévén hogy a város minden csavargója az én fejemre pályázott a kitűzött vérdíj miatt!
Dzezunga nevetett.
– No igen. A hatalmat én vettem át, és hát gondoskodnom kellett arról, hogy ne tudhassa meg senki, mi történt a nagyteremben. Ügyesen rád terelődött a gyanú, s szerencsére, értesülvén a szóbeszédről, te még hencegtél is a tetteddel.
Fürge Calver még mindig nem engedte el a vívótőre markolatát.
– Miért mondtad el mindezt nekem? – kérdezte sötéten.
Dzezunga szúrósan nézett rá.
– Hogy tudd, kivel állsz szemben. Hogy ha én azt mondom, "ugorj", habozás nélkül teljesítsd a parancsom!
– Mert ha... esetleg nem teszem?
Dzezunga gyilkos mosolyt vetett a vendégére.
– Akkor olyan szörnyű lesz a halálod, mint amilyenről álmodni sem álmodtál. Én nemcsak fegyverrel tudok ölni, orgyilkos. Félkarú Thegar minden hatalma itt lakozik ebben a baromi testben.
Fürge Calver ajka idegesen megrándult.
– Miféle feladatot szántál nekem? – préselte ki magából.
A medve termetű ember bólintott.
– Olyasmit, amit minden bizonnyal nagy kedvvel teszel majd meg. Ha bejutottunk a Gyémántvárosba... egy jól irányzott döfésre lesz szükség...
Calver megadóan sóhajtott.
– Ki a szerencsétlen áldozat?
Dzezunga sokat sejtetően elmosolyodott.
– A gilf boszorkánymesternő.
– Byc... Byc... – dadogta Calver, és nem tudta kinyögni a nevet.
– Byckenda Thark – segítette ki Dzezunga. – Nem bízok benne. Csak kihasznál bennünket. Valamit forral ellenünk, abban biztos vagyok. De te résen leszel. Ha bármi gyanúsat észlelsz, hátba szúrod!
Calver megnyalta az ajkát. Annyira gyűlölte a gilf némbereket, hogy végül is tetszett neki a feladat.
– Kész örömmel – lihegte. – Ha kívánod, most azonnal bekúszok a szekerébe...
Dzezunga a fejét rázta.
– Nem. Még nem ölheted meg. Nélküle sosem jutunk el a Gyémántvárosba.
– Hát... létezik?
– Igen – felelte Dzezunga mély meggyőződéssel. – Már többször jártam ott.
Calver nem hitt a fülének.
– Ez... ez...
– Álmomban – tette hozzá Dzezunga. – De tudom, hogy létezik. Álombéli lényem járt azon a mesebeli helyen, s gyémánt utcaköveken lépkedett. És érzem, hogy napokon belül, ezt a valóságban is megteszem.