22.

 

Fürge Calver – szégyen, nem szégyen – az erős szorítástól és a levegőhiánytól elájult menetközben, és csak arra tért magához, hogy a mellkasán valamelyest enyhült a szorítás, s egy idegesítően monoton hang kántál a közelében.

Sóhajtva nyitotta ki a szemét, és érezte, hogy a szorítás ugyan enyhült a mellén, de nem szűnt meg. Dzezunga rezzenéstelen szoborként állt mögötte, és acélos karjaival szilárdan tartotta. Calver mozdulni sem bírt. Megpróbálta ugyan bal keze ujjaival megpiszkálni az övébe tűzött újsütetű vívótőrét, ám nem érte el. A csodálatosan láthatatlan, kicsiny varázstőr eszébe jutott ugyan, de rájött, hogy jelen helyzetében annak sem venné túl sok hasznát. Legalábbis egyelőre nem.

A kántálás abbamaradt, és a fátyolba öltözött, karcsú nő lépett egészen eléje. Az arcát már nem takarta a fátyol, és egy csinos, élénk vonású, intelligens női arc fordult Calver felé. És ez az arc emlékeztetett is Byckenda Tharkra, meg nem is. Talán csak a közönyös szürke szempár...

– Nem kell már sokáig vámod – suttogta a nő. – Elnyered a legnagyobb ajándékot, melyet e világon gilf csak kaphat...

– Részben elf vagyok, részben ember – helyesbített rosszat sejtve Calver. – Semmi közöm a gilfekhez. Nem kérek a jutalomból, legyen az bármily magasztos is!

Egy hatalmas, ragyogó megvilágítású teremben állt, abban, mely minden valószínűség szerint a kincseskamra fölött helyezkedett el. Ide cipelte fel a lépcsőn a gépiesen engedelmeskedő Dzezunga.

Ez a helyiség ugyancsak hatszögletű volt, mint a kincseskamra, ám ennek a falait nem zsúfolásig rakott polcok, hanem hatalmas kristálylapos ablakok foglalták el. A helyiség oldalfalainak tövében, akárha értéktelen kavicsok lennének, garmadával hevertek a drágakövek, s minden egyes kristályablak előtt hatszögletű márványasztalokon égő füstölők, és fekete viaszgyertyák álltak.

Ám mindez csak másodlagos volt. Hiszen a helyiséget egy roppant szobor uralta. A fekete és fehér, erezett márványból készült kőszobor két egymásba tekeredő, fejjel egymás felé forduló óriáskígyót mintázott – megközelítőleg négy méter magas és hat méter széles formában –, melyek a szájukkal egy emberfejnyi méretű gyémántgömböt tartottak közösen. S e gömb közepén valami fura lila gomolygás kavargott.

Ám volt ebben a hatalmas gyémántban még valami furcsa. Olyan volt az egész, mint valami rémálom. Fürge Calver, ahogy arra pillantott, akaratlanul is parányi házakat, tornyokat, minareteket, bástyákat vélt felfedezni. Mindezek roppant parányi méretben, mégis jól érzékelhetően.

– A Gyémántváros! – motyogta fakó arccal. – Hát mégis...

A megifjodott Byckenda Thark követte a tolvaj pillantását, és finom vonású arcán árnyalatnyi mosoly suhant át.

– Létezik – fejezte be a gilf nő a foglya szavait. – Ám azt csak kevesen tudják, hogy a Gyémántváros egy sokkal keservesebb átok megtestesítője, mint azt az emberek képzelik.

– Az őseid...

– A gilf őseink – helyesbített a boszorkánymesternő – kétezer évvel ezelőtt a világ leghatalmasabb mágusai voltak. Leigázták az összes többi fajt, zsarnoki kegyetlenséggel sanyargatták a manókat, a törpéket és az elfeket, s rabszolgáikká tették az embert. Minden gilf közül a leghatalmasabb máguskirály Lord Kwanremaan volt. Fellegek közt úszó hajói a világ minden tájáról hordták ide a kincseket, s szárnyas vámpírszörny seregei végigsarcolták az összes kontinenst. Mérhetetlen mennyiségben gyűltek a drágakövek, az arany és a varázsszerek. Ám Lord Kwanremaan isteni éhségét még ez sem elégítette ki. Elhatározta, hogy a városát, melyet önmagáról nevezett el, gyémántokból, drágakövekből fogja újraépíteni. Azonban bár minden mágusok közül messze ő volt a leghatalmasabb, olyasmi történt, amire Lord Kwanremaan a legvadabb álmaiban sem számított. Marakodó ellenfelei összefogtak ellene, és együttes erejük elégnek bizonyult ahhoz, hogy elpusztítsák a városát, áthatolhatatlan sziklafalat emeljenek köréje, és az addig buján zöldellő területeket több napi járóföldre elpusztítsák és sivataggá változtassák... Lord Kwanremaan akkor elmenekült, de napok múltán visszatért, és végül mégiscsak erősebbnek bizonyult egyesült ellenfeleinél... Elpusztította valamennyit, de a városát már nem emelhette fel újra. Mert az az elf varázsló, aki eredetileg fellázította ellene a leghatalmasabb gilf mágusokat... bizonyos Arf'ghem Thuladar... egy szörnyű átkot hozott pusztulásával az önhitt diadalában vigyázatlanná lett Lord Kwanremaanra. Átka megfogant, és Lord Kwanremaan saját nagyravágyó tervei áldozatává lett. Megtalálta a gyémántvárosát... Ott láthatod a Gilf Nagykígyók szájában. Arf'ghem Thuladar átka bebörtönözte a hatalmas gilf mágust ebbe a parányi Gyémántvárosba, ahol kétezer éven át kellett raboskodnia. És az átok úgy szólt, hogy kétezer év múltán is csak akkor szabadulhat ki, ha él még valaki az ő véréből, egy közvetlen leszármazott, aki átadja neki a testét...

Calver rosszat sejtve a fogát csikorgatta, de egyelőre semmit sem tehetett.

– Lord Kwanremaan imádói évszázadokon át gondosan vigyáztak rá, hogy a Nagyúr Szent Vére fennmaradjon, s kétezer év leteltével legyen majd utód, aki elzarándokolhat ide, s megváltást kínálhat a világmindenség leendő urának...

Calver rosszallóan csóválta a fejét.

– Nem győzöm hangsúlyozni – jelentette ki –, hogy egy csepp gilf vér sem csörgedezik az ereimben. Részben ember vagyok, s egy parányi részt... esetleg elf...

– Azonban az elf varázsló átka nemcsak ennyiből állt – folytatta Byckenda Thark háborítatlan nyugalommal. – Lord Kwanremaan saját teremtményeit, a szárnyas vámpírokat fordította a gilfek ellen, s azok szüntelenül prédálták soraikat. Végül is az itteni gilfek elvándoroltak messzire, s egy föld alatti várost építettek fel maguknak, buzgón várva az évek múlását, a kétezer év elteltét. Azonban az elfek sosem hagytak nekünk békét, mindent elkövettek, hogy Lord Kwanremaan vére ne maradjon fenn. Legyilkolták a férfiainkat, elragadták a fiúgyermekeinket, s a hím egyedeink száma egyre csökkent. A varázslójuk újabb átokkal sújtott bennünket. Csak akkor foganhat bennünk fiúgyermek, ha a párzást a Rossz Hold felkeltekor végezzük...

Calvernek a Rossz Hold említésére elborult az agya.

– Még egy szó, a párzásról, és esküszöm, nem állok jót magamért...

Byckenda vállat vont.

– Valahogy mégis fenn tudtuk tartani a Szent Vért csaknem kétezer éven át, ám az elfek végső kétségbeesésükben vad irtó hadjáratba kezdtek, melynek végén szinte minden gilf hímet kiirtottak. Igaz, az elfek száma is alaposan megcsappant a világon, de végül úgy tűnt, mégis csak ők győznek, s amíg a világ világ, Lord Kwanremaan örökre a Gyémántváros foglya marad. Akik a Szent Vért továbbörökíthették volna, már sorra elpusztultak, egyedül én maradtam életben. Ám nem volt egyetlen gilf hím sem, aki megtermékenyíthetett volna. Csak egy megoldás maradt. Harcosaink foglyul ejtettek egy elf harcost, aki vakmerően behatolt a föld alatti városunkba. Én gondoztam, én ápoltam a sebeit, és közben fokozatosan egy nagyon erős bűbáj alkalmazásával megnyertem a szívét. Egy éjszakán megszöktettem, és rávettem, hogy sohase térjen vissza az övéihez. A szerelem és a bűbáj erejével elvakítottam, és ő sohasem sejtette, hogy éppen ő teszi meg azt, amit élete árán is meg akart akadályozni. A gyermekem... a te apád megszületett, s az elf harcost még aznap éjszaka megfojtottam álmában. Ezután, hogy még véletlenül se fogjon gyanút senki, a gyermekem nevelését emberekre bíztam, s a sorsára hagytam. Egy gilf gyermek talán napokig sem élhetett volna, de azoknak, akik arra törekedtek, hogy kiirtsák Lord Kwanremaan vérvonalát, nem tűnt fel a félig gilf, félig elf gyermek, aki amúgy is inkább az elfek jellegzetességeit viselte magán, s ráadásul emberek között nevelkedett. S mi sem természetesebb, hogy apád emberasszonnyal házasodott, s te már részben emberi sarjként születtél. Életed során mindvégig úgy tudtad, hogy elf volt az apád, s az embervér mellett elfvér csörgedezik az ereidben... de most már tudod az igaz valóságot.

Calver mogorván meredt maga elé.

– Gyanítom, letelt a kétezer év – dünnyögte –, és az átok megtört.

Byckenda Thark biccentett.

– Lord Kwanremaan már felébredt álmából, s most az erejét próbálgatja, hogy kitörjön börtönéből. Egy óra leforgása múltán megszabadul a bilincseitől, és átveszi az uralmat a tested felett. Abban a hatalmas megtiszteltetésben részesülsz, hogy a világ ura a te testedben születik újra!

– Készséggel átengedem neked ezt a megtiszteltetést! – morogta Calver. – Elvégre, ha a szavaid nem hamisak, benned is az ő vére csörgedezik... és még csak nem is annyira felhígulva elf– és embervérrel, mint énbennem.

A gilf boszorkány nevetett.

– Örömömre szolgálna, ha ezt megtehetném. Ám Lord Kwanremaannak hím egyedben kell testet öltenie, hogy a Rossz Hold felkeltekor megtermékenyíthesse a gilf asszonyokat, s újra virágzó és hatalmas fajjá tegye a népét!

Calver elhúzta az orrát.

– Ha a ti Lordotok meglátja, milyen rondaságokká fajzott el a népe, biztosra veszem, hogy lekonyul a nagy megtermékenyítő kedve... Magam is ismerem ezt az érzést.

Byckenda Thark ismét nevetett.

– A Hatalmas Úrnak csekély erőfeszítésébe telik majd, hogy mágiája révén ízlésére és kedvére formálja a külsőnket. – A boszorkánymesternő a Gyémántváros felé pillantott, melyben a lila gomolygás szinte az egész felületet betöltötte. – Készülj fel!

– De... mire készüljek? – kiáltotta dühösen Calver. Ha ez a lila valami a testembe költözik, velem mi lesz?

A gilf boszorkány vállat vont.

– Teljes egészében a tied lehet a Gyémántváros. Csak a tied. Senki sem fogja zavarni a nyugalmadat. Magányosan élsz majd abba a gyémántba zárva az idők végezetéig, mert azon a helyen nem fog rajtad az öregedés, és nincs semmi eszköz, amivel hatékonyan megölhetnéd magad...

Calver felnyögött.

– Mit ígérjek neked, hogy elengedj? – kérdezte mézes-mázos hangon. – Bármit megteszek, amit csak akarsz.

A gilf nő nevetett.

– Mi olyasmit adhatnál, amit Lord Kwanremaan ne tudna legalább tízszeresen túlszárnyalni?

Calver ezen elgondolkodott, de nem talált megfelelő választ. Hirtelen ötlettel megpróbálta magáról lefeszíteni Dzezunga medveszerű karjait, majd megpróbálta kigáncsolni, és felborítani.

Egyik próbálkozása sem járt sikerrel.

Byckenda Thark kesernyés mosollyal a fejét ingatta.

– Semmi értelme. Ezen a gyűrűn keresztül, mely az én ujjaimon van, hatalmamban tartom annak a másik gyűrűnek a viselőjét, amit évekkel ezelőtt titokban én adtam át Félkarú Thegarnak... Dzezungának. Ő úgy tudta, hogy az a gyűrű védi mindenféle ártó rúnától, de valójában mindössze arra szolgál, hogy hatalmat gyakorolhassak fölötte. Most azt a parancsot kapta, hogy mindaddig, amíg nem utasítom, mozdulatlanul tartson fogva téged. Úgyhogy kár is próbálkoznod, akkor se enged el, ha az élete múlik rajta.

Calver komoran meredt maga elé.

– Mi szükség van erre – morogta. – Azt a gyűrűt az én ujjamra is ráhúzhattad volna. Dzezungára nem lenne semmi szükséged...

Byckenda Thark vállat vont.

– Arf'ghem Thuladar átka kiköti, hogy Lord Kwanremaan leszármazottjának önként kell átadnia a testét, és nem állhat semmiféle kényszerítő mágikus behatás vagy bűbáj alatt sem a szertartás közben, sem az azt megelőző húsz órában...

– Hoppá! – csapott le erre azonnal Calver. – Itt a hiba! Csak rám kell pillantanod! Hol látsz te itt önkéntességet? Javaslom, hogy most azonnal utasítsd Dzezungát az elengedésemre, hagyj drágakövekkel megrakottan távozni erről az elátkozott helyről, s én megígérem, hogy pár év múltán esetleg elgondolkozom arról, hogy "önként" és dalolva újra ehhez az oltárhoz járuljak...

A gilf boszorkány nem sokáig fontolgatta ezt a javaslatot.

– Nem állsz sem bűbáj, sem bármiféle kényszerítő mágikus behatás alatt – jelentette ki. – Nincs akadálya annak, hogy Lord Kwanremaan lelke beléd költözhessen...

– Én ezt másképp látom – ágált Calver –, és biztosra veszem, hogy ezt a ti Lordotok is belátja. Elvégre az önkéntesség...

Olyasfajta csendülés és reccsenés hallatszott, mint amikor egy hatalmas gyémánt reped szét. És így is történt. A kígyók szájában lévő, gömb formájú Gyémántváros kettérepedt, és lilás füst kezdett kiszivárogni rajta. Egyenesen a lefogva álló, mozdulni is alig tudó áldozat feje felé.

– Hé! – kiáltotta Calver: – És az utolsó kívánsággal mi lesz?

– Hallgass! – rivallt rá a gilf boszorkány. A padlóra vetette magát, arcát a karjaiba fúrta, és miközben a teste úgy ingott és ringott a fátyol alatt, akár egy kígyó, monoton dallamot kántált.