Fürge Calver kirántotta a kezeit az arannyal telt kádból, és a lendülettel fél tucat érmét sodort magával, melyek csengve hullottak a márvány padlóra, és csilingelve gurultak el.
Dzezunga akkorát bömbölt, hogy csaknem megrepedt a torka.
– Byckenda Thark!
– Igen – felelte a nő csendesen. – Az vagyok. Elérkezett az igazság órája. Gyertek velem!
Calver nyomban érezte, hogy itt könnyen rosszra fordulhatnak a dolgok. Az egyik pillanatban még állt, a következőben már az ajtó felé suhant. A gilf boszorkány messze volt tőle. Dzezunga viszont csaknem az útjában állt.
– Kapd el! – sziszegte a boszorkánymesternő, és az óriás hirtelen mozdulattal megragadta a mellette elillanni akaró tolvaj jobb karját, és akkorát rántott rajta, hogy Calver úgy érezte, mintha a végtagja vállból kiszakadt volna.
Dzezunga másik kezéből koppanva hullott a padlóra a vaskos, bőrkötésű könyv, s most már a másik medvemancs is rászorult Calver karjára. Az óriás hátulról átkarolta ellenfelét, és úgy szorította magához, hogy a férfi mozdulni sem bírt. A tüdejéből a préselés hatására sípolva szaladt ki a levegő, s a szeme előtt színes karikák ugráltak.
Kétszer egymás után hátrafelé rúgott, s érezte, hogy a saruja sarka mindkétszer Dzezunga cölöpszerű lábszárán csattan, ám az óriás meg se rezdült. Ellenállhatatlan erővel szorította magához. Calver már alig kapott levegőt. Úgy érezte, menten elájul.
– Megvesztél, Dzezunga! – nyögte küszködve. – Mit művelsz?
Az óriás azonban nem válaszolt, csak tartotta keményen, mintha egy szobor lenne.
– Hozd fel! – sziszegte a boszorkánymesternő, s előretartott bal kezén vörösen izzott a kígyófeje gyűrű, mely nagyban hasonlított a fején lévő diadémhoz.
Dzezunga ujján egy ugyanolyan gyűrű izzott fel. És az óriás a foglyát maga előtt tuszkolva megindult a lépcső felé...