A dohos, föld alatti barlangban megnyúlt árnyak imbolyogtak a bizonytalan fáklyafényben. Egészen pontosan mindössze egy árnyék imbolygott, a többi olyan rezzenéstelenül várta, mi fog történni, mintha a durva sziklákhoz tartozna. Tizenöt-húsz marcona férfi tartózkodott a hatalmas barlang falai mentén körben felhalmozott hordók, ládák és selyembálák közti üres középrészen és valamennyien néma csendben várták, amíg a vezérük kidühöngi magát.
Ez a bizonyos vezér, aki – bár feltehetően ember lehetett – a külsejét tekintve olyan volt, mint egy gorilla és egy bika kereszteződése, s ahogy egyik emberétől a másikhoz rohant fújtatva, csak még elképzelhetőbbé tette ezt a hasonlatot. A hordók és egyéb holmik a falak mentén nagy körben helyezkedtek el, s e kör közepén, mint valami arénában dübörgött egyik emberétől a másikig a haramiák vezére.
– Mindenkit felkoncoltatok! – sziszegte vészjóslóan, és úgy bámult az egyik embere szemébe, hogy az kis híján összevizelte magát félelmében. – Hat ember! Hat embert vesztettetek, senkit sem öltetek meg, a zsákmányból még mutatóba se hoztatok... és megfutamodtatok, mint a gyáva nyulak!
– Esztelenség lett volna ottmaradni – préselte ki magából a megfélemlített haramia. – Thovar Mardecas csapdát állított nekünk. A karavánját nemcsak nyolc katona kísérte! A ponyvás szekerek belsejében legalább negyven fegyveres rejtőzött, ha nem több!
– Negyven fegyveres! – rikoltotta dühösen a bikanyakú vezér, és apró szemeiből szinte villámok csapkodtak. – Ti pedig harmincan voltatok, és egy csekélyke túlerő elől megfutamodtatok!
– Ha ott lettél volna, te is velünk futsz, Cayar! – kiáltotta oda dacosan egy hórihorgas, sebhelyes képű fickó a túloldalról.
A vezérnek a torkán akadt a szó ekkora pimaszság hallatán. Megfordult, és vészjósló ábrázattal indult el a közbeszóló felé. Akik ismerték, csak a bal kezét nézték, mely enyhén megfeszülve simult a tőr nyelére.
Cayar indulatos, hirtelen haragú ember volt, aki hatalmas erejének és fondorlatos eszének köszönhette, hogy a hegyi rablók főnöke lett. Igaz, a józan meggyőzés eszközeit csak ritkán használta, de az embereit így is kordában tudta tartani azzal, hogy örökös félelemben tartotta őket. És néha – pusztán a tekintélye fenntartása érdekében – meg is ölt közülük egyet-kettőt, mintegy példát statuálva, bemutatva, hogy mi lesz azokkal, akik nem teljesítik a parancsait.
Az előbbi közbeszóló is tudta ezt, és kényelmetlenül feszengett, miközben a vezére sötét képpel közeledett felé. Megbánta már a közbeszólását.
Cayar kitűnően bánt a dobótőrével. Bár született balkezes volt, mindkét kezével kitűnően dobott, s általában nem hibázta el a célt.
– Szóval – dörmögte vészterhes hangon, amikor az emberéhez ért –, azt mondod, én magam is, megfutamodtam volna? Hogy én is beszartam volna ijedtemben, mint ti?
A fickó a fejét rázta; nagyon félt, de keményen nézett a főnöke vérben forgó szemébe.
– Nem úgy értettem, Cayar – dörmögte megbántottan. – Természetesen te nem féltél volna, mint ahogy mi sem féltünk. Ám ha te ott vagy, biztosra veszem, hogy te is a visszavonulás mellett döntesz.
Cayar felhorkant.
– Ne merészeld ezt a szégyenteljes megfutamodást visszavonulásnak nevezni, Agra, mert kivágom a májadat és megeszem vacsorára!
– Thovar Mardecas csapdába csalt minket – morogta a fickó. – Elhíresztelte, hogy átszállítja a drágaköveit és az ékszereit Golberbbe, de valójában mindez arra ment ki, hogy bennünket csapdába, csaljon. Egy hónapja elragadtuk a selyemszállítmányát, legyilkoltuk négy emberét és ez volt a válasza...
– Az, hogy megszégyenít benneteket?
– Nem, Cayar. Mi nem ijedtünk volna meg negyven katonától, de még nyolcvannal is szembeszállunk, ha kell, és ezt te is tudod...
– Akkor? – sziszegte Cayar. Akkor miért futottatok el? Miért hagytátok ott holtan a társaitokat? Miért hagytátok veszni Trefkót, Paretet... a legjobb alvezéreimet?
A sebhelyes arcú fickó felmordult, és keményen állta a főnöke tekintetét.
– Értük már semmit sem tehettünk! Egy varázsló is volt a karavánnal. Jóformán meg sem tudtuk közelíteni a szekereket! Ez a kámzsás fickó felénk tartotta a tenyerét, és egy tűzgolyót lőtt az elöl rohanó Trefkóra. Iszonyatos volt, ahogy a robbanás cafatokra szaggatta Trefkót. Utána a másik tűzgolyó Paretet, Digát, Joszkót terítette le... meg még kettőt! Esélyünk sem lett volna a mágia ellen!
– Egy mágus?! – bömbölte Cayar, és a barlang még másodpercekig visszhangozta a kiáltását. – Egy átkozott mágus? Honnan szerzett Thovar egy varázslót? Hiszen egy ilyen csodabogár többe kerülhetett neki, mint egy teljes karaván rakományának értéke!
– Nagyon megharagudhatott ránk – vélte a hórihorgas. – Elvégre lassan másfél éve fosztogatjuk rendszeresen. Megunhatta.
A bikanyakú rablóvezér mindkét keze ökölbe szorult, de nem azért, hogy az emberét megüsse. A levegőbe sújtott, mintha egy láthatatlan alakot kívánna megbüntetni, vagy olyasvalakit, akit nem érhet el.
– Átkozott Thovar Mardecas! – recsegte. – Ez az ember megőrült! Ujjat akar húzni... velem? Velem!? Eddig kesztyűs kézzel bántam vele, és csak a. karavánját támadtam meg havonta egyszer... nem többször! Erre ő meg a fogát mutatja felém? Na jól van! Hát majd meglátjuk! – Dühösen fújt egyet, de még mindig nem tudott napirendre térni a dolog fölött. – Micsoda őrült világ! Hát hogy van az, hogy újabban a birka akarja megharapni a farkast?!
Otthagyta a hórihorgas fickót, és amíg az emberei morogva szitkozódtak, a vezér fel-alá járkált, és nagyokat sújtott a levegőbe, mintha valami láthatatlan lidérccel hadakozna.
Hirtelen megtorpant, és felkapta a fejét.
Kintről, a nagy barlangot a külvilággal összekötő egyik járat felől lábdobogás hallatszott; majd egy pillanatra rá két sietős bagolyhuhogás. Egy csatakos hajú, bőrig ázott, satnya fickó tűnt fel, akinek a jobb keze könyéktől lefelé hiányzott. Az összeforrt sebből ítélve nem mostanában veszíthette el az alkarját. És a precíz vágásból arra is következtetni lehetett, hogy valószínűleg nem harcban kellett megválni e végtagjától, sokkal elképzelhetőbb, hogy egy bakó választotta el a karját könyéknél. Általában ez a büntetés vár arra, akit harmadik alkalommal is lopáson kapnak.
– Csonka! – morogta a vezér. – Mondd, mit láttál!
A fickó baljának heves mozdulatával kisöpörte csatakos haját a szeméből. Az arca olyan sötét volt, mintha a saját apja halálát kellett volna végignéznie.
– Kiszögeztette őket a kapujára! – rikoltotta idegesen. – Valamennyiüket! Még Trefkót is... pedig belőle alig maradt valami!
Cayar hüledezve meredt a fickóra.
– Mit beszélsz?!
– A saját két szememmel láttam! – esküdözött a fickó. – A társaink testét a kapujára szögeztette. Megbecstelenítette valamennyit!
Egyszerre mordult fel, hördült fel az egész társaság; nagy ordítozás kezdődött, szemek és fogak villogtak, öklök emelkedtek a magasba.
– Csendet! – bömbölte Cayar. – Pofát befogni!
– Ki kell nyírni! – ordította valaki.
– A saját kezemmel akarom kibelezni az átkozottat!
– Nem. Trefko a barátom volt! Én akarom megölni!
– Nekem Thovar szúratta ki a fél szememet! – sikoltotta egy szakállas fickó, akinek a jobb szemét mocskos kötés fedte. – Én cserébe mindkét szemét kiszúrom!
– Elég már! – bömbölte dühösen Cayar. – Fogjátok be, rühes kutyák! Ne a szátokkal hősködjetek!
Nagy nehezen csend lett, és valamennyien a vezérre meredtek. A bikanyakú a fogát csikorgatta.
– Betelt a pohár! – recsegte. – Halljátok a szavam, dögevők! Én, Bika Cayar megesküszöm Esthevar nevére, hogy Thovar Mardecas keservesen meglakol azért, hogy csúfot űzött belőlünk. A házát kiraboljuk, a családját legyilkoljuk, őt magát apró darabokra vagdaljuk, és megetetjük a saját kutyáival!
Mindenki egyszerre ordított fel. A vezér dühösen rázta az öklét az ég felé.
– Keservesen meglakolsz, Thovar Mardecas... meglakolsz mindenért! – Hirtelen heves fény lobbant a vezér sötét szemében. – Még ma éjjel! Még az éjszaka behatolunk a városba, és betörünk Thovar Mardecas házába!
Ismét vad ordítozás kezdődött. Mindenki helyeselt, és a legtöbben máris indulni akartak. Csak Csonka rázta a fejét.
– Nem, ezt nem lehet!
Cayar megragadta. a fickó csurom vizes ingét, és annál fogva megrázta Csonkát, akár egy kutyát.
– És miért ne lehetne? – ordította a képébe.
– Thovar épp erre számít! – nyüszítette Csonka. – Tele van a háza katonákkal! És van egy sötét köpenyes alak is, aki olyan... varázslóforma... Biztosra veszik, hogy oda fogunk menni Trefkóék testéért, és csapdát állítottak!
Cayar dühösen szitkozódott, és az emberei hasonlóképpen cselekedtek.
A főnök végül az ég felé emelte a karjait.
– Esthevar! Hát nem akarod megengedni, hogy elbánjunk azzal az átkozott kereskedővel?! Hogyan álljunk így bosszút rajta?
Valamennyiük meglepetésére egy érces hang szólalt meg valahonnan a háttérből.
– Bosszúra vágytok?
Cayar dühösen forgatta a fejét.
– Ki szólt?
A legsötétebb sarokban egymásra pakolt hordók mögül egy vékony alak bújt elő, és lassú, nyugodt léptekkel indult a dermedt haramiák felé. Összekarcolt bőrnadrágot viselt hosszú lábain, a derékövéről vékony pengéjű vívótőr lógott egyik oldalt, s sagrén tokban egy rövidebb tőrszerű fegyver a másikon. A férfi karcsú volt, s nem viselt semmiféle vértezetet, csak egy fekete selyeming és afölött egy bordóra festett, laza bőrmellény fedte felsőtestét. Hosszú, fekete haját lófarokba kötötte, s így látni lehetett fura füleit, melyek keskenyebbnek tűntek a megszokottnál és apró csúcsban végződtek. Élénk, fiatal arcvonásai és fejformája leginkább egy rókára emlékeztettek, az összhatást csak keskeny, kiugró orra és erős, szögletes álla, magas homloka enyhítette.
Cayar a szemöldökét összevonva meredt a közeledőre. Az egyértelmű volt, hogy a fickó nem bandabeli. De akkor hogy kerülhetett ide, ebbe a jól őrzött barlangba, ahová még egy egér sem juthat be észrevétlenül?
– Ki a fene vagy te?
Az idegen farkasszerűen elmosolyodott, és a fáklyafényben kivillantak erős, fehér fogai.
– Nem ismersz meg, Cayar? – vetette oda. – Ennyire megváltoztam volna?
A rablóvezér a szemét meresztette, ujjai összeszorultak a tőre markolatán. A fickó azonban olyan nyugodtan közeledett, mintha ez az ő háza lenne, s ő lenne a házigazda, aki előjött, hogy köszöntse a vendégeit.
– Segítek – vigyorgott. – Fél tucat évvel ezelőtt nem múlt el nap, hogy ne törölted volna belém a csizmádat... Látom, még mindig ugyanazt hordod. Kissé megkopott azóta, de én azért még felismerem. Jó hegyes volt az orra, remekül tudtál vele rugdosni...
A főnök a homlokát ráncolta.
– Elbord kölyke vagy'? A Kerge Birka?
A jövevény vállat vont.
– Így hívtatok, de jobb szeretem, ha a rendes nevemen szólítanak.
– Miért? – röhögött valaki. – Szerintem a "Kerge Birka" elég rendes név neked. Még mindig illik hozzád, Birka.
A fickó vállat vont.
– Mostanában inkább Fürge Calver néven vagyok ismeretes. És gyanítom, e nevet talán ti is hallottátok már...