Jobbról a meredek sziklák. Arra kár lenne menekülni. Legfeljebb balra. De meddig kell gázolni a part mentén, mire kikerül a gilfek szeme elől? Megindult balra. Alig tett két lépést, a vad nőstények felugráltak, s követni kezdték a part mentén.
Calver mindössze három – obszcén – szót tudott gilfül, de azt többször is kikiabálta a partra, s a fogát csikorgatta. Később ezzel felhagyott, mivel szabályszerűen vacogott a foga a hidegtől.
S ami mindennél bosszantóbb volt: a négy, türelmes gilf nyárson húst kezdett sütni. A szél természetesen a part felől fújt. Calver befogta az orrát. Így is csorgott a nyála. S mindennek a tetejébe a veséje sem rokonszenvezett a hideg vízzel: ürítési igény kínozta. Calver az ajkába harapott. Aztán a nadrág szakadt részére gondolt, s most már úgyis mindegy alapon a nadrágjába engedte vizeletét. Volt annyira civilizált, hogy ez idő alatt behunyta a szemét.
Be kellene úszni jó messze a tengerbe, gondolta elszántan. Olyan messzire, hogy ezek az átkozott gilfek ne lássák, merre fordulok. Aztán vagy balra, vagy jobbra.
Hát, igen. A dolognak mindössze két szépséghibája van. Egy: Fürge Calver, a mestertolvaj, nem hagyja a zsákmányát veszni holmi gilf nők miatt; kettő: Fürge Calver, a mestertolvaj nem járatos az úszás tudományában.
Úgy éjféltájt a gilf nők bevedeltek egy egész kulacsnyi bort fejenként, s most fals hangon danásztak. Ez már több volt, mint elviselhető. Betelt a pohár. Fürge Calver, a mestertolvaj összeszorította csattogó fogát, megigazította összepisilt selyemgatyáját, kiemelte a víz alól lötyögő fejű pörölyét, s irgalmatlan kifejezés telepedett hosszúkás arcára. Zord elhatározással eltolta magától az aktuális hullámot, és megindult kifelé.