Tíz összevissza vert harcos sorakozott fel diadalmasan az indulásra. Kegyetlenül megverték őket a kiválasztási küzdelemben, de vigasztalásul szolgált számukra a tudat, hogy azok, akik kénytelen-kelletlen itt maradtak a tábor őrzésére, jóformán mozdulni sem tudtak a sérüléseiktől.
Legrosszabbul mindjük között Retter nézett ki, akit mind a menő, mind az itt maradó felek alaposan kezelésbe vettek a döntései meghozására.
A dzsungel fölé kúszó nap vérvörös színnel fröcskölte be az égboltot, s a távolban a függőleges sziklafal most már olyan tisztán látszott, mintha csak rájuk várna. A kis csapat fegyverrel a kézben várta az indulást, és végül a burnuszos boszorkánymesternő is kegyeskedett előbújni a letakart vagonból.
Bekenhette magát valami gusztustalan kenőccsel, mert olyan büdös volt, hogy a gyülekező harcosok elhátráltak tőle.
Calver maradt, de tüntetőleg befogta az orrát.
– Sosem tudtam felfogni, mi a jó abban, hogy ti, gilfek szándékosan ilyen büdös maszlagot kentek magatokra – morogta.
Az asszony nem foglalkozott a megjegyzéssel.
– Jó reggelt, Fürge Calver! – Byckenda Thark nem éppen barátságos bólintással üdvözölte a hszabibot is, majd ismét Calverhez fordult. – Ez a kenőcs eddig is sok jót tett már velem a maga módján, és semmi kétségem afelől, hogy a mai napon is nagy hasznomra lehet.
Fürge Calver kissé sápadtan pillantott a dzsungel felé, fakó haját most enyhe vörösre festette a hajnalpír.
A boszorkánymesternő követte a pillantását, és szürke szemeiben valami megmagyarázhatatlan belső derű csillant. Dzezundához intézte a szavait.
– Rég vártál már erre a pillanatra, ugye? Hiába raboltál végig annyi kincseskamrát és ősi ereklyét, mindig is Gyémántváros lebegett a szemed előtt, ugye?
Dzezunga idegesen felnevetett.
– Meglehet. Mindenesetre, mire a nap véget ér, tudni fogom, érdemes volt-e a kincsről álmodoznom. És ha csak a fele is igaz a meséknek...
Byckenda Thark göcögve nevetett.
– De vajon melyik fele igaz? – kérdezte, és nem várt választ. – Nosza, ismerjük meg!
A sűrűség természetellenesen csendesnek tűnt, egyetlen zsákmányt kereső vagy üldözött állat kiáltása sem hallatszott, sehol egy csivitelő madár... a levegő néma és száraz volt.
A kis csapat szinte lélegzet-visszafojtva hatolt be az első fák közé, megkerülték a töredezett márványfalat, és szemügyre vették a környéket. Dzezunga megállt a márványfal mellette, és összehúzott szemmel méregette a torz, bütykös törzsű fákat, melyek a rom körül nőttek, s lombjaikkal körülölelték a fal legmagasabb nyúlványát.
Fürge Calvert sokkal inkább az útjukat elzáró, összefonódó lombok és indák szövevénye kötötte le.
– Ezeken keresztül kell utat vágnunk? Órákba fog telni, mire a sziklafalhoz érünk. És kérdés, hogy jutunk át azon az áthatatlannak tűnő akadályon?
– A sziklafal legyen az én gondom – szólalt meg Byckenda Thark dallamos hangja Calver füle mellett. – De a dzsungelen nektek kell utat vágnotok.
Calver elmosolyodott, még egyszer Byckenda Tharkra nézett, aztán intett a tébláboló harcosoknak.
– Istror és Ballar előre! – parancsolta. – Ti vágjátok az utat a kardotokkal! Ha elfáradtatok, cserélünk!
A két kiválasztott morogva esett neki az indák szövevényének, és ütemes csapásokkal vagdosni kezdték a növényfalat.
Byckenda Thark visszafelé indult, és nyolc-tíz lépésre eltávolodott a munkálkodóktól. Dzezunga gyanakodva pillantott utána.
– Valami veszélyt érzékelsz talán?
Byckenda Thark megrázta a fejét.
– Rajtunk kívül senki és semmi nincs a közelben, hszabib – felelte. – Félrehúzódásom oka mindössze az, hogy nem kívánom a testem és a kenőcs kipárolgásával gyötörni a szaglószerveteket.
Fürge Calver figyelmét nem kerülte el az a gunyoros villanás a szürke szemekben, de nem tette szóvá.
Közben Istror és Ballar átküzdötték magukat egy sűrű szövevényen, s megkönnyebbülve vették tudomásul, hogy legalább száz méteren át viszonylag kisebb erőfeszítéssel haladhatnak. Azonban a könnyű szakasz gyorsan véget ért, és ismét áthatolhatatlannak tűnő összevisszaság állta az útjukat.
– Az ördög vigye el! – kiáltotta Istror, amikor egy erősebb csapásnál a kardja kicsavarodott a kezéből, és a földre hullott.
A boszorkánymesternő úgy szisszent fel hátul, hogy Calver már abban reménykedett, a burnuszos gilf nőt vipera marta meg.
– Megvesztél, ember! – sziszegte Byckenda Thark indulatosan. – Ily káromlatot hangosan kiejteni ezen az elátkozott helyen!
Ezután valamivel csendesebben haladtak. Fürge Calver tapasztalt nyomkereső volt, s a szemét nem kerülte el egy ritkásabb sáv az erdőben, mely épp velük párhuzamosan vezetett.
– Jobbra! – suttogta ösztönösen. – Látjátok?
Az ösvényt, amelyre rábukkant régóta nem használhatták, a növényzet is benőtte, de egykor kétségkívül valami út lehetett.
– Oda!
Kardjaikkal csapkodva utat vágtak maguknak a lecsüngő indák és súlyos, iszalaggal benőtt ágak között az ösvény irányába. Istror és Ballar már kidőltek, és őket valami belső izgatottságtól hajtva Dzezunga és Calver váltották fel. Egymás oldalán haladva vagdalták a liánokat, indákat, ágakat, és észre sem vették, hogy egész testükről csorog az izzadtság.
Aztán végre kijutottak a szabad ösvényre, és egy könnyebb út tárult fel előttük. Byckenda Thark azonban határozottan nemet intett a fejével.
– Nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ezt az utat nem követhetjük.
Calver vészterhes pillantást vetett a boszorkányra, és nem sokon múlott, hogy bele nem vágta a tőrét, amivel eddig a lombokat vagdosta.
– Mi baja van ennek az útnak? – morogta fenyegetően. – Talán kevesebb erőfeszítéssel haladhatnánk rajta?
Byckenda Thark vállat vont.
– Aki ezen az úton sétál el a sziklafalhoz, halálfia!
Calver durván felnevetett.
– Megdöglik az unalomtól, hogy nem kell folyton ezt a vacakot szaggatnia?
Byckenda Thark kedvesen nevetett.
– Ha úgy tartja kedved, én nem akadályozlak meg. Ám ez esetben én nyomban visszafordulok.
Dzezunga komoran meredt az átjárhatatlannak tűnő dzsungelre és a tiszta útra, aztán végül kiadta a parancsot, és az emberek az orruk alatt motyogva estek neki ismét a dzsungelnek.
Rövid időközönként váltották egymást, és szinte méterről méterre küzdötték magukat előre. Aztán egyszer csak elérkezett az a megváltó pillanat, amikor a dzsungel szétnyílt előttük, és ott álltak pár lépésnyire a megmászhatatlan, függőleges sziklafal előtt, mely olyan volt, mintha nem is a természet formálta volna.
Fürge Calver a tekintetével a jobbra és balra egyaránt terjeszkedő sziklafalat fürkészte repedések, barlangok vagy más átjárók nyoma után kutatva. Ám a fal, ameddig a szem ellátott, egybefüggőnek és megmászhatatlannak tűnt. Legalább ötven méter magas volt, és olyan sima, mintha szándékosan csiszolták volna le. Az időjárásnak köszönhetően azonban itt-ott repedések, kapaszkodók látszottak.
Calver Istrorra pillantott.
– Megpróbálsz felkapaszkodni, és rögzíteni egy kötelet – utasította.
– Micsoda? – hörrent fel a fickó. – Én íjász vagyok, nem pók!
– Vigyen át bennünket valami hókuszpókusszal a banya! – tiltakozott Ballar is. – Azt mondta, ezt bízzuk rá!
A burnuszos alak szeme meg sem villant a "banya" szóra. Előrelépett, megállt a fallal szemben, egyik rejtett zsebéből egy ujjnyi vastag növényi szárat húzott elő, kettétörte, és az előszivárgó gennyes folyadékot szürkésbarna tenyerére kente. Aztán az ily módon bemocskolt kezeit a két méltatlankodó felé nyújtotta.
Ballar félreértette a mozdulatot, és úgy ugrott hátra, mintha mérges darazsak röppentek volna fel az orra előtt.
– Az anyád...
– Fogjátok a kezem! – recsegte a boszorkánymesternő. – Átviszlek benneteket.
– Miért csak őket? – kérdezte Calver. – Minket is érdekel a Gyémántváros.
A gilf asszony feléje villantotta közömbös, szürke tekintetét.
– Csak két kezem van – magyarázta. – És a mágia ereje sem végtelen. Majd visszajövök értetek.
Mivel Istror és Ballar még mindig haboztak, Byckenda Thark maga ragadta meg a két harcos kezét.
– Nyugalom! – sziszegte. – Tartsátok erősen a csuklómat!
Varázsszavakat mormolt, aztán kissé megrogyasztotta a térdeit, mintha le akarna guggolni, majd elrúgta magát a földtől. Oly erővel rugaszkodott el, hogy a száját tátó Calver már-már azt képzelte, hogy a két férfival az oldalán egyszerűen átugorja az ötven méteres akadályt, de nem ez történt.
Byckenda Thark nagy lendülettel szökkent a levegőbe, de a lábai épphogy csak elváltak a talajtól, akárcsak annak a két harcosnak, akiket magával rántott. De ettől kezdve nem szárnyalt, csak fokozatosan, szinte centiről centire lebegett fölfelé.
– A jó eget! – mordult fel Istror. – Repülünk!
Ballar csak vinnyogott, és még a szemét is behunyta, annyira szédült az egyre nagyobb magasságban.
Öt perc is eltelt, amikor a felfelé bámulók látták, hogy a boszorkánymesternő és két társa egy szintbe értek a sziklafal tetejével, s ekkor Istror álmélkodó kiáltásának foszlányait sodorta feléjük a szél.
– Ballar! Te is látod ezt...
Aztán máris eltűntek a fal takarásában, ahogy minden valószínűség szerint lefelé ereszkedtek.
Türelmetlenül teltek a percek, amikor végre a boszorkánymesternő ismét megjelent, s a korábbihoz képest háromszoros sebességgel ereszkedett – csaknem – zuhant lefelé.
Két mocskos kezét Calver és Dzezunga felé nyújtotta.
– Ti jöttök!
Fürge Calver azonban valami baljós megérzéstől vezérelve Torkint és az örökösen vigyorgó Maphletát lökdöste előre.
– Majd utánuk – morogta, és a meglepett Dzezunga felé fordulva a fejét rázta. – Nem árt, ha biztosítja néhány fegyveres a megérkezésünket.
A boszorkánymesternő nem szólt semmit, a két előreengedett fickó pedig izgatott örömmel vette tudomásul, hogy hamarosan megpillanthatják azt a valamit, ami Istrorból az ámulat kiáltását csalta ki.
Újabb tíz perc telt el, és amikor Byckenda Thark visszatért, Calver most már nem udvariaskodott. Megragadta a keskeny csuklójú kezet, s menten úgy érezte, mintha hozzá ragadt volna az ő csuklójára kulcsolódó ujjakhoz. S a következő pillanatban, Dzezungával a boszorkány túlfelén, máris emelkedni kezdtek.
Calver arra számított, hogy a súlya lefelé húzza majd, s teljes erejéből kapaszkodnia kell, hogy megtartsa magát, ám furcsamód teljesen súlytalannak érezte magát, csak lebegett, s Byckenda Thark irányította emelkedését a levegőben.
– Mágia! – morogta Calver. – Ennyi erővel a dzsungelt is megtisztíthattad volna előttünk!
Egyre emelkedtek, s hamarosan elérték a meredély közepét, háromnegyedét, aztán elérték a legtetejét. A sziklafal megközelítőleg három méter széles volt, a szemhatárig húzódott mindkét irányba, s a közepén egy másfél méter szélességű vájat futott végig, mely itt-ott kisebb kerengőkbe szélesedett.
– Ez várfal – motyogta Calver szinte megrettenve a méretektől. – Bástyák, őrtornyok...
A hangja elhalt, ahogy a sziklafal fölött átnézve eléje tárultak az egykor virágzó város romjai. Miközben a boszorkánymesternő megkezdte lassú leereszkedését, Calver a látványtól egyik ámulatból a másikba esett. A túloldalon fogózkodó Dzezunga is igencsak szaggatottan vette a levegőt.
A kora délelőtti fényben egy egykoron hatalmas és büszke város szétszóródott romjai tárulkoztak fel. A fenséges falak mostanra darabokra törtek, iszalagok fonták körül őket, és a magas fűben heverő, berozsdásodott vaskapuk felszínét is zuzmófoltok csúfították. A büszke minaretek kettőbe törtek, szánalmas csonkjaikba lyukakat és árkokat vájtak a trópusi záporok, míg a földön tucatnyi fajtájú gyom özönlötte el a szemetes, szűk sikátorokat.
Csak egyetlen éjfekete torony emelkedett a magasba rendületlen magabiztossággal, büszkén hirdetve az ősök művészetét, mely megőrizte sértetlenül az évezredeken keresztül. Sima felületén nem fogott az idő, nem tudtak felkúszni rajta az indák, s nem vájtak bele lyukakat a záporok. Úgy emelkedett e torony a dzsungelbe vegyült romok fölé, mintha őrizné azokat, vagy éppen gúnyosan tekintve le rájuk, mint győztes óriás elhullott rokonaira.
– Észbontó! – suttogta Fürge Calver, akit teljesen lenyűgözött a töméntelen márvány és a büszke torony látványa. – Bár attól tartok, a legendák kissé túloztak!
– Az istenek városát látod magad előtt – dörmögte Dzezunga. – Mely most azt hirdeti, hogy még az istenek is mulandók. Remélem, a kincseik nem korhadtak el!
Fürge Calver elvigyorodott.
– Ahhoz képest, hogy Gyémántvárosra vártál, most beérnéd pár mázsa arannyal meg ezüsttel?
Dzezunga keserűen nevetett.
– Az ember igényei alkalmazkodjanak a körülményekhez!
Byckenda Thark egy füves tisztásra rakta le őket, a lábuk puhán ért földet, s ebből a szintből az elpusztult látványa már nem is tűnt olyan dicsőnek és lenyűgözőnek, mint felülnézetből.
– Legyetek óvatosak! – suttogta a boszorkánymesternő furcsán eltorzult hangon. – A külső létsík démonai közül néhányan talán még mindig itt sétálhatnak Kwanremaan utcáin!
– Utcák? – morogta Calver. – Én csak romokat és gyomokat látok.
– Istror! – mordult fel váratlanul Dzezunga. – Ballar! Hova a fenébe tüntetek?
Senki sem válaszolt.
Fürge Calver csak most döbbent rá, hogy annyira elmerült a holt város szemlélésében, hogy észre sem vette a tényt: az a négy harcos, akiket Byckenda percekkel korábban hozott át, nem volt sehol. Eltűntek, mintha itt sem lettek volna.
– Istror! – harsogta Dzezunga dühösen, és a kezébe vette roppant koponya lékelő fegyverét. – Vissza, különben szíjat hasítok a bőrötökből!
A visszhangok tompán, fenyegetően haltak el; és nem hangzott válasz. Még egy árva nesz sem.
Calver torka összeszorult, a szíve hevesebben kezdett verni. Rosszat orrontva vonta ki vívótőrét, a szeme összevissza járt, akár egy sarokba szorított, megvadult farkasé, aki kiutat keres.
– Talán csak nem győztek vámi – kockáztatta meg Byckenda Thark nyugodt hangon. – Lehet, hogy a kincs közelsége elvette az eszüket, és máris berohantak a romok közé.
– Az engedélyem nélkül? – mordult fel dühösen Dzezunga. – Letépem a fülüket!
Ettől a magyarázattól némiképp megnyugodtak, hiszen ők maguk is heves vágyat éreztek arra, hogy most nyomban nekikezdjenek a romok átkutatásához. Azonban ez a megnyugvás csak pár pillanatig tartott.
Calver felrikkantott, és nevéhez méltó fürgeséggel egy közeli bokorhoz iramodott, melynek tövében, nagyrészt takarva a fűtől, egy elszaggatott húrú számszeríj hevert, mellette a vessző – kettőbe törve. A bokor levelein pedig valami nyúlós, piros massza, s a tövében egy lassan alvadó tócsa.
– Vér! – motyogta Byckenda Thark Calver füle mellett. – Dulakodásnak azonban semmi nyoma.
– És sikolyt sem hallottunk – morogta Calver. – Meglepték őket. Vagy...
Hirtelen megpördült, és keskeny pengéjű vívótőre egy villanással nekifeszült a meglepett boszorkánymesternő burnuszának.
– Mit műveltél velük, te átkozott gilf némber? – morogta fenyegetően. – Válaszolj! De nagyon vigyázz, mert egy rossz mozdulat, és...
A nő hangja enyhén remegett a dühtől és megalázottságtól.
– Nem tudom, mi történt velük – mondta. – Amikor a második kettőt lehoztam, és visszaindultam értetek, még mind a négyen itt álltak.
Dzezunga a talajt vizsgálgatta, és a fejét rázta.
– Semmi nyom. A fű csak eddig a pontig van letaposva. Innen... mintha a föld nyelte volna el őket!
Byckenda Thark felkuncogott, és kinyújtotta a növényi nedvtől mázgás kezeit.
– Attól tartok, sikerült felébresztenünk Lord Kwanremaan megidézett démonait.
Fürge Calver keze megremegett. Aztán mivel úgy látta, hogy a boszorkánymesternő el akar húzódni, kissé megtolta a pengéjét, s az behatolt a burnusz alá, megkarcolta a gilf nő torkát, egy vércsepp jelent meg a világos burnuszon, és szétterült a szövet rostjain.
– Ne mozdulj, némber! – motyogta Calver, aztán két gyors vágással elmetszette az arcot eltakaró szövetet. – Látni akarom a képedet!
A burnusz lehullott, és egy rettenetes arc vált láthatóvá. A keskeny, szürke bőrű fej háromszög alakú formája hegyes állban végződött, a csúcsos fülek fekete szőrrel borítva lapultak a májfoltos koponyához. A szemek szürkén és közönyösen meredtek a két megdöbbent férfira, ám ettől eltekintve nem létezett más, ami ezt az arcot élővé tette volna. A szürke bőr rettenetesen megráncosodott, itt-ott borzalmas sebhelyek torzították el, melyekben apró, fehér kukacok tekeregték. A vénség ajkai teljesen elrothadtak, a gusztustalan zöldes masszából megfeketedett ínyben vékony, szürkés sárga fogak fityegtek. Az orr helyén csak egy vöröses csonk éktelenkedett, s ezzel az egész fej jellegét még ijesztőbbé, még dermesztőbbé tette.
Csak egyszer látták Byckenda Tharkot burnusz nélkül, ám akkor háttal állt nekik, és a homokvihar részben eltakarta meztelenségét. De az arcát akkor nem látta senki.
– Esthewarra! – motyogta Calver döbbenten. – Ez képtelenség!
A gilf nő villámgyorsan mozdult, s a nyakával belelépett a vívótőrbe, oly erővel, hogy a penge hegy a tarkóján jött ki.
Calver felordított, és úgy rántotta vissza a pengéjét, mintha a kezét viperafészekbe dugta volna.
– Még mindig úgy gondolod, tudsz ártani nekem? – recsegte a rondaság, és felemelte a kezét.
Szemmel követhetetlen, gyors mozdulatot tett karcsú ujjaival, érthetetlen szavakat suttogott, és a nyakán azonnal beforrt a seb. S szinte ugyanebben a pillanatban erős ujjak ragadták meg Calver bokáját, s akárha lasszót dobtak volna rá, a bokor egy ugrással rávetette magát, és körülburkolta tüskés ágaival.
Calver felordított, és megpróbált kiszabadulni, de mennél jobban vergődött, a tüskék csak annál mélyebben vájódtak a bőrébe, a húsába, a ruhájába, s a rothadó kezek, melyek a föld alól nyúltak ki a bokáiért, annál erősebben szorongatták.
– Nem tudom, mi történt a négy harcossal – sziszegte szinte szótagonként a boszorkánymesternő. – Ugyanolyan rejtélyes számomra az eltűnésük, mint neked.
– Rohadt... gilf... boszorkány! – üvöltötte Calver, és a vívótőre kicsúszott felvérzett kezéből. Hiába szitkozódott és vonaglott, a tüskebokor puszta súlya térdre kényszerítette. Könyörtelenül körbefogták, beleakaszkodtak, és egyre jobban szorították. S a bokáját a kezek csaknem elroppantották. A látása elhomályosodott és elzsibbadt ujjai hiába kaparásztak az elejtett vívótőr után...
– Elég! – bömbölte haragosan Dzezunga, megragadta Byckenda Thark burnuszát, és vadul maga felé rántotta. – Engedd el!
A csúfság lassan elmosolyodott, szürke szemei összeszűkültek.
– Semmi közöm a bajtársaitok eltűnéséhez – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Ne gyanúsítsatok!
Dzezunga ütésre emelte kegyetlen, vascsőrös buzogányát.
– Gondolj az egyezségünkre! – recsegte. – Engedd el!
A szürke szemek meg sem rebbentek, ám a tüskés ágak lassanként engedtek a szorításukból, a megfeketedett ujjak ellazultak, és ernyedten a földre hullottak, így Fürge Calver morgolódva ki tudta szabadítani magát. Villogó tekintettel tápászkodott fel, megragadta a vívótőre markolatát, aztán a következő pillanatban előrevetődött, és pengéje hegyével a boszorkány bal szemgolyóját vette célba. Azonban gyilkos döfésével nem ejthetett sebet Byckenda Tharkon. Dzezunga megsejtette a vad támadást, buzogányával a vékony pengére csapott, s ugyanakkor derékon kapta az orgyilkost, és méterekre elpenderítette magától. Iszonyatos erő és ügyesség kellett ehhez az összehangolt cselekvéshez, melynek eredményeként a vívótőr roppanva kettétört, Fürge Calver pedig akkorát esett, hogy egy normális ember mozdulni sem tudott volna. Calver azonban egy bukfenccel enyhítette a zuhanást, a következő pillanatban azonban már talpra is szökkent.
– Hát így állunk? – morogta dühösen, és harcra készen lekuporodott. Vívótőre csonkját, lassú, fenyegető mozdulatokkal jobbra-balra mozgatta maga előtt. A szeme gyilkos dühvel villogott Dzezungára. A hszabib nem tett fenyegető mozdulatot feléje. Fekete szemei nyugodtan figyelték az eseményeket, kegyetlen fegyverét hanyagul lóbálta.
– Ne kövess el őrültséget – dörmögte a vezér. – Semmi sem bizonyítja, hogy a boszorkány ölte meg az embereket. Sőt, még azt sem tudjuk, meghaltak-e egyáltalán.
– Ó okozta a vesztüket! – morogta Calver. – Én tudom. Érzem!
Byckenda Thark tekintete ide-oda járt a két alak között; érezte a dühöt, melytől Calver arca kipirult és amely végigfutott a megfeszített izomzatú, tőrcsonkot tartó karján, és összemérte Dzezunga nyugodt testtartásával, az álmos, sötét szemeivel szöges ellentétben álló széles vállakkal és duzzadó izmú karokkal, melyekben medveszerű erő lakozott.
– Ha tovább marakodunk – motyogta rothadó ajkai között –, saját vesztünknek leszünk okozói.
Fürge Calver ellenségesen meredt rá.
– Ki... vagy mi a fene vagy te?
– Byckenda Thark vagyok, avatott boszorkánymester – felelte a gilf nőstény. – És Lord Kwanremaan rothasztó átka szaggatja a testemet. Azért jöttem el a Gyémántvárosba, hogy vezekeljek egy korábbi vétkemért, és feloldozást nyerjek az átok alól.
– Tudtam! – kiáltotta Calver. – Tudtam, hogy nem a gyémántok miatt jött!
Byckenda Thark szórakozott pillantást vetett rá, aztán burnusza levágott részét egy gyors mozdulattal a helyére illesztette, az megtapadt, s ismét csak a szürke szemek látszottak.
– Mi hármónk között egy sincs, aki a gyémántokért jött – jelentette ki reszelős hangon. – És ezt mindannyian tudjuk.
Calver felkapta a fejét.
– Beszélj csak a magad nevében!
– Dzezunga... Thegar elveszett hatalmát akarja visszaszerezni, én vezekelni jöttem őseim oltárához, te, Calver pedig azért vagy itt, hogy átvedd az ajándékodat, a gilf ősök örökségét...
Fürge Calver már épp valami velős szitkot akart a boszorkánymesternő orra alá dörgölni, amikor a hatalmas sziklafal túloldaláról olyan iszonyatos bömbölés harsant fel, hogy a rezgés hatására a falról apróbb kődarabok hullottak alá a mélybe.
Calver megremegett.
– Mi volt ez?
Byckenda Thark lekuporodott, burnusza rejtekéből előhúzott egy diónyi méretű gyémánt amulettet, és fölé hajolva mormogott valamit., Dzezunga és Calver a hátukat egymásnak vetve, kardjaikat készenlétben tartva álltak mellette.
A messzeségből elhaló sikolyok hallatszottak, és vad ordítozásfoszlányok.
– Halasszuk későbbre a nézeteltérések rendezését, jó? – Bár Dzezunga hangja most is nyugodt volt, szemei szüntelenül a titokzatos sűrűséget pásztázták. Nem tudták eldönteni, hogy vajon a rettenetes hangok a romok közül hallatszanak-e, vagy valami furcsa természeti jelenség révén a sziklafalon túlról eredő visszhangok.
– Már bánom, hogy idejöttem! – Calver mindenre készen figyelte a napfényben sápadtan csillogó falakat. – Boldogan lógázhatnám a lábam az elefántcsont-kereskedők gazdag városában!
Byckenda Thark felkelt a földről, magasba emelte a gyémántot, és úgy nyújtotta a sziklafal felé, mintha a kövek ezen óriási istenének kívánná felajánlani szent áldozat gyanánt.
– Nyílj meg, fal! – rikoltotta. – Láss, gyémánt!
Iszonyatos mennydörgés hallatszott, egy ujjnyi vastag villám csapott ki a diónyi gyémántból, sercegve a sziklafalnak vágódott, és ahogy villódzva nyaldosta a sziklát, az egy jókora területen megremegett, és áttetszővé vált. Mindent látni lehetett, ami a fal túloldalán volt.
Pár lépésnyire a faltól négy rettenetesen megcsonkított, szétmarcangolt tetem hevert, oly lehetetlen pózban, mintha egy irdatlan óriási marok csomagolta volna össze őket, a csontok törékenységével mit sem törődve. Távolabb a dzsungelben erősen rezegtek a lombok, és a bámulók kimeredt szeme előtt a fák közül egy sötét alak vált ki. Kalimpálva érkezett a levegőből, és csattanva ért földet. Az egyik hátramaradt zsoldos hevert előttük szétloccsant koponyával.
Fürge Calver két lépést hátrált, úgy szorongatta a vívótőre markolatát, hogy az ujjai kifehéredtek, és buzgón káromkodott.
– Miféle szörny végezhetett velük? – suttogta Dzezunga, és egy pillanatra sem vette le a tekintetét a dzsungelről.
Byckenda Thark megvonta a vállát.
– Démonok, vagy az ősök kísértetei... egyre megy! Az embereid már nem érlek, Thegar. Csak magunkra számíthatunk.
– A levegőben! – kiáltotta Fürge Calver hirtelen. – Tudom már, miért nincsenek nyomok. Istrorékra a levegőből csaptak le, és egyszerűen felragadták őket! Azok a keringő fekete pontok a romok fölött... nem madarak! Jóval nagyobbak annál!
Byckenda Thark egyik szemöldöke a homlokába szaladt.
– Hullaevők! – morogta. – Szárnyas ghulok! Hát persze!
– Tudtál a létezésükről, és nem figyelmeztettél? – morogta Dzezunga.
A boszorkánymesternő vállat vont, eltette a gyémántot, és a sziklafal ismét szilárdan zárta el a kilátást a tekintetük elől.
– Sok mindent tudok – felelte Byckenda Thark –, ám én sem vagyok tévedhetetlen.
Fürge Calver felmordult, és vívótőre csonkjával a romok felé mutatott.
– Jönnek!