A társaság másnap hajnalban felkerekedett, és útjukat délnek vették, egyenesen Dalmaar irányába, majd amikor megkerülték a Tingez-mocsarat, s annak ingoványos környékét, délnyugatnak fordultak, egyenesen Kottar irányába.
Calver az utóvédben lovagolt, majd miután kiderült, hogy az egész csapatból messze ő a legtapasztaltabb nyomkereső, egy Ballar nevű baltás fickó és egy mogorva képű íjász társaságában rá osztották a felderítési feladatokat.
Messze megelőzték a lassan mozgó szekérkaravánt, és időszakonként bevárták őket.
Calver többször is gondolt a menekülésre, ám nem kerülte el a figyelmét, hogy két társa éberen figyeli, így letett a szökésről. Már csak azért is, mivel jelen helyzetben nem sok értelmét látta volna. Tudta ő jól, hogy veszélyes környék ez a magányos utazók számára. Így viszont elkerülik őket az utazókra leső banditák és a portyázó manócsapatok. Vagy ha mégis rájuk támadnak, hát valószínűleg vérző orral fognak majd megfutamodni.
Órákon át lovagoltak csendben, néha-néha kisebb kitérőket téve, hogy alaposan átvizsgálják a környéket, de nem találták jelét, hogy bárkik is kerülgetnék a szekérkaravánt.
Két társa nem sokat beszélt, ha szólt is hozzájuk, azok általában elintézték egy tömör válasszal, vagy néha csak egy vállvonással.
Ám egy pihenőnél, míg Ballar a lovakat itatta, Calvernek végül is csak sikerült szóra bírnia Istrort, a mogorva íjászt.
– Te mit szólsz ehhez? – kérdezte csak úgy félvállról.
Istror nagy műgonddal egy fadarabot farigcsált a tőrével, és fel sem nézett a munkájából.
– Miről beszélsz?
– Gyémántváros. Eh! Nevetséges!
Istror vállat vont.
– Gondolj, amit akarsz! – morogta.
– De én éppen arra vagyok kíváncsi, hogy te mit gondolsz.
– Mindenki tartsa meg a saját gondolatait – tért ki a válasz elől a férfi, és megvakarta az orra tövét.
Calver elnézte egy darabig a vízparton ügyködő Ballart, és már-már feladta volna a beszélgetési szándékát, ám a kérdés nem hagyta nyugodni.
– Régóta vagy vele? – kérdezte. – Úgy értem, Dzezungával?
– Aha.
– Nem vagy túl beszédes, mi?
– Minek annyit fecsegni?
Istror egy picinyke totemoszlopot faragott ki az ágból, és elégedetten nézegette.
– Ha láttad volna, amit én – szólalt meg teljesen magától –, neked sem lennének kétségeid.
Calver kissé előrehajolt, és leárnyékolta a szemét, mert a déli nap belesütött.
– Láttam már néhány dolgot én is az életben. És éppen ezért fogadom kétkedéssel a hihetetlen dolgokat.
– Félkarú Thegar megmutatta nekünk – felelte az íjász. – Megmutatta, hogy a Gyémántváros létezik. És ezt a te egykori vezéred, a Karvaly is tudta. Ezért támadott meg bennünket orvul egész seregével. Te megölted Thegart... és úgy tűnt, a titok örökre elveszett. Ám Dzezunga hosszú és véres utat járt be, mire megtalálta a szükséges nyomot. Azt az embert, aki ismeri a Félkarú Thegartól örökölt gyémánttérkép, olvasásának titkát. Kottarban találkozunk vele. És ő elvezet bennünket a Gyémántvárosba...
Calver gyanakodva pillantott a mogorva fickóra. – Mik az osztozkodási arányok? Istror most először nevetett, mióta együtt voltak. – Ott minden gyémántból van. Minek osztozkodni? Annyit hozol él magaddal, amennyit csak elbírsz!
Calver nevetett.
– Ezért a szekerek?
– Meg a víznek és az élelemnek. Kottarból délnek megyünk, és heteken át fogunk vándorolni.
Calver azt hitte, nem jól hallott.
– Délnek? – visszhangozta. – A Végtelen Sivatagba?'
– Oda.
– De hát délnek nem vezetnek karavánutak, nem jár arra senki. És aki botorul délnek indult, sohasem tért vissza. A halál vár azokra, akik meg akarják találni a Déli Világhatárt.
Istror vállat vont.
– Egy ekkora kincsért... mégha csak mendemonda is... már érdemes kihívni a halált.