Mintha csak e bejelentésre akarna kontrázni, a ház belsejéből iszonyatos női halálsikoly hangzott fel.
Thovar Mardecas felordított.
– Dortha!
Calver a vívótőrével a kezében rontott be, és a kereskedő, a varázsló meg a katonák egy emberként iramodtak utána.
A hátborzongató sikoly hörgésbe, gurgulázásba fúlt, majd egy tompa reccsenés hallatszott, s minden hang abbamaradt.
– Neeeee... – nyögte Mardecas.
Calver máris felrántotta a hálószoba ajtaját, és buzgón káromkodott.
– Esthevar vérére, itt vannak!
Mire a többiek láthatták volna, mire gondol, a fürge fickó máris előrelendült, és vad kiáltással hadakozott valakivel.
A következő pillanatban Mardecas is benyomult a szobába, és azt látta, amint Calver markolatig döfi a vívótőrét egy lassan csoszogó, csurom vér hullába. A vívótőr pengéje másfél arasznyira kibukkant a zombi hátán, ám a göcsörtös kezek háborítatlanul emelkedtek fel, hogy Calver nyakára fonódjanak.
És még két zombi közeledett feléje lassú mozgással a baldachinos ágy irányából. Calver szitkozódva kirántotta a karját, és olyan fürgén szökkent hátra, mint egy megriasztott hiúz.
– Esthewarra, ez nem döglik meg!
Thovar Mardecas aggódva pillantott az ágy felé, és amikor meglátta az asszonyát mozdulatlanul heverni a fehér ágyterítőn, minden rettenete a torkába nyomult.
– Átkozott...
Puszta kézzel akart rárontani a zombikra, azonban a varázsló udvariatlanul félrelökte maga-elől.
– Vissza!
A következő pillanatban előretartott tenyereiből narancsszínű lángsugarak csaptak elő; először azt a két zombit égette szénné, akik az ajtó felé csoszogtak, aztán a Calver közelében nyúlkáló, véresre szurkált húsmasszát vette célba. Azonban ezt az utolsó célpontot kissé elhibázta, és a lángok nemcsak a zombit égették el, de Calver kezét is megperzselték és belekaptak a ruhájába...
– Átkozott! – ordította Calver, és villogó szemmel ugrott a varázsló elé. – Ezt direkt csináltad!
– Vissza! – recsegte a varázsló. – Különben szénné égetlek téged is!
Azonban még így is két katonának kellett az őrjöngő Calvert lefogni, hogy meg ne próbálja ledöfni a mágust.
Eközben a kereskedő már ott térdelt a felesége mozdulatlan teste mellett, és keservesen zokogott.
Calver csúnya pillantásokat vetett a varázslóra, de aztán ment, megvizsgálta az asszony holttestét. Sóhajtott.
– Kitörték a nyakát – mormogta. – Milyen kár egy ilyen szép nyakért...
Thovar Mardecas még jobban zokogott.
A kereskedő alapvetően kemény ember volt, megszokta a halált, és a felesége elvesztését sem sajnálta ennyire, ám az utóbbi napok feszültsége most már kijött rajta és csaknem összeroppant a félelemtől.
– Leopold nyakát is kitörték – jelentette a katonák kapitánya, aki az ágy túloldalán felfedezte az öreg lakáj holttestét.
-Ezek azok a hullák – jelentette ki a varázsló, miután megvizsgálta az enyhén még mozgolódó, feketére égetett zombikat, – Ennek például még benne vannak a kezében és a karjában azok a szögek, amikkel a kapura rögzítették...
– De ez csak három – dörmögte Calver. – És a kapun hatan lógtak. A másik három még szabadon mászkál valahol...
– Bent a házban – tette hozzá a varázsló.
Thovar Mardecas abbahagyta a zokogást, és a fogát csikorgatva tápászkodott fel.
– El kell kapnunk őket.
A konyha felől újabb sikoltás hallatszott, majd vad dulakodás. Edények csörömpöltek.
– Attól tartok – jegyezte meg Calver szkeptikusan. – Ők kaptak el valakit.
– Jaspergportra! Nem engedhetem, hogy lemészároljanak mindenkit! Hiszen tele a ház katonákkal!
Azonnal a konyhába rohantak. Egy cafatokban lógó húsú zombit találtak, ami éppen a kitört nyakú szakács hájas teteméből falatozott.
– Égesd el! – parancsolta Calver a varázslónak.
A mágus azonban csak a vállát vonogatta.
– Nincs több ilyen varázslatom.
Fürge Calver káromkodva kikapta a fáklyát egy katona kezéből, és azzal gyújtotta meg a zombit. Az iszonyatos hangokat hallatva égett el a szemük előtt.
– Kettő még van valahol.
Rohanva járták végig a hálószobákat, de mindenhol csak megcsonkított, elroppantott gerincű, kitört nyakú vagy megfojtott hullákat találtak. A zombik alapos munkát végeztek. A ház asszonyán kívül nyolc szolgát öltek meg.
Azonban a maradék két zombit sehol nem találták.
– Hol vannak?
Mardecas szigorú tekintettel intett a varázslónak.
– Használj mágiát, ha kell, de mondd meg, hogy merre vannak!
Sylon Windst közömbös képpel rázta a fejét.
– Az azonosító mágiámat már elhasználtam – magyarázta. – Varázslat nélkül kell megtalálnunk őket.
– Itt vannak a házban?
– Minden bizonnyal.
Végigrohanták a két nagytermet és a kisebb szalonokat, de a két zombinak nyomát sem találták. Illetve egészen pontosan a nyomukat megtalálták. Szinte minden teremben megmozgattak valamit. Feldöntöttek egy díszként szolgáló lovagi páncélt, cserépedényeket törtek össze, ruhákat, függönyöket szaggattak meg...
És a keresők bármerre jártak, mindenhol hallották a közelükből az őrjítő csoszogást...
– Ezek szórakoznak velünk! – morogta Calver, és dühösen a kámzsára meredt. – Mutasd, mit tudsz varázsló! Találj ki valamit!
– Érzem a mágiát – suttogta Sylon Windst, és még szimatolt is egy kicsit. – Itt, valami... készül!
– Mi?
– Kifelé! – sikoltotta a mágus. – Kifelé mindenki az udvarra!
Senki nem állt le kérdezősködni. Pár másodperc múltán már mindenki ott tolongott körülötte az udvaron.
– Mi... történt? – hebegte Thovar Mardecas.
Sylon Windst eltorzult arccal szaglászott.
– Nagyon erős mágikus csapás közeledik.
– Mit beszélsz?
– Gyorsan! Mindenki álljon körém! Az őrök is! Tereljetek ide mindenkit! Aki nem lesz itt egy percen belül, az halálfia!
– De hát mi történik?!!
A varázsló azonban nem magyarázkodott. Előrántotta a tőrét, és egy jókora kört kezdett karcolni a hegyével a sáros talajba.
Nagy futkosás, kiabálás kezdődött. Sokan máris értesültek a zombik gyilkolásairól és a babonás katonák kérdés nélkül hagyták el az őrhelyüket. Mire a perc letelt, már vagy ötvenen tolongtak a megrajzolt körön belül.
Sylon Windst a kör ház felőli szélére állt, és rúnák tömkelegét rótta a sárba.
– Gyorsan! – recsegte. – Gyorsan! Álljon mindenki a körön belülre!
Nem kellett sokat biztatni a rémült embereket; összezsúfolódtak a hatalmas kör belsejében.
– Védelmező varázst mondok rátok! – kiáltotta Sylon Windst. – Aztán égnek emelte a karjait, és torokhangon, szinte hörögve varázsszavak hagyták el a torkát. – Grkhargghh angrakh engrekrghgk...
Calver hirtelen megragadta a dermedten álló kereskedőt, és a körön kívülre rántotta. A varázsló épp ekkor fejezte be a litániát.
– ...Agravkah!
A sárba rajzolt kör hirtelen citromsárgán felizzott, és villódzni kezdett, aztán sárgás füst kezdett terjengeni a belsejében. És egy pillanat alatt az emberek köhögni kezdtek, iszonyatos tolongás lökdösődés kezdődött, de senki sem bírt kilépni a mágikus körön kívülre. És ahogy a füst egyre sűrűbb lett, csak akkor látszott, hogy nem is kör, hanem .egy kupola az, ami fogva tartja az összezsúfolódott embereket. És ez a kupola egyre inkább megtelt sárgás füsttel és az emberek fuldokoltak.
– Mi... mi ez? – hebegte a kereskedő döbbenten.
– Árulás – suttogta Calver, és farkasszerűen felnevetett. – A varázsló cimborád elárult bennünket!
– Nem! kiáltotta Sylon Windst diadalmasan. – Ez nem árulás, hanem bosszú! Én csináltam mindent! Én ölettem meg a zombikkal a feleségedet és a szolgáidat, Thovar! És most foglyul ejtettem a katonáidat is! És végezni fogok veled is!
– De... miért? – nyögte a kereskedő.
A varázsló hangosan röhögött, és hátravetette a csuklyáját.
– Mert én az egyetlen fia vagyok annak az Elbord Marchennek, akit a te apád árult el és akasztatott fel! És én állok bosszút helyette. Az apák vétkeiért a fiúk fizetnek!
– Ó, nem!
Lassan virradni kezdett. Egy fakó, fehéres sáv jelent meg az éjszakai égen.
A kupolán belülről egyetlen hang sem hallatszott. Viszont a hátsó kapu vasreteszei megcsikordultak.
– A megmaradt két zombi most nyitja ki a kaput – suttogta kéjesen a varázsló. – Egy pillanaton belül beözönlenek Cayar feldühödött haramiái, és ha megtalálnak, ízekre tépnek, kereskedő! Ez a legszebb bosszú! Más végzi el helyettem a piszkos munkát és mégis tudom, hogy iszonyatos szenvedésekben lesz részed.
– Neked meg gyors halálban! – kiáltotta Calver.
Kivont vívótőrrel ugrott a varázsló felé, ám bármily fürge is volt, a kámzsás alak nála is gyorsabbnak bizonyult. Egyszerűen eltűnt, s ahol az előbb állt, a vívótőr csak a levegőt lyugatta.
– Esthevar vérére! Eltűnt a nyomorult!
Hallatszott, ahogy a hátsó kapu nyikorogva szélesre tárul, és futó lábak dobogtak, tocsogtak.