Talán félórán át vágtatott kelet felé egy kihalt, füves pusztaságon, amikor tőle száz lépésnyire heves ragyogás lángolt fel az éjszakában.
– Hééé! – ordította dühösen Calver, és félrerántotta a lova kantárát, hogy messzire elkerülje a jelenést, ám az elsötétült, s újabb fényfolt világlott fel éppen előtte. S ahogy Calver ismét fordult, a kísértet pontosan az útjába lebegett, széttárt karokkal, mintha a ló nyakába akarná vetni magát.
Calver dühöngve fékezte le a hátasát, és a kantárszáron vezetett lovakat.
– Mi a fészkes fene....
Egy alacsony termetű, kísértetiesen áttetsző, ragyogó burnuszba bugyolált alak állta el az útját széttárt karral. Calver nem mert volna megesküdni rá, de az a kínos érzése támadt, hogy az a titokzatos varázsló az, akivel Dzezunda a fogadó sarkában sugdolódzott.
Mire észbe kapott, a néma kísértet már közvetlenül az arca magasságában lebegett; talán ha két méterre tőle.
– Fürge Calver! – zengte a levegőből egy érces hang. – Megállj!
Calver habozva vonta elő keskeny pengéjét.
– Engedj utamra, kísértet! – sziszegte. – Nincs nálam semmi olyasmi, amit tőlem elvehetnél!
– Hajítsd felém azt a kígyófej mintájú gyűrűt, amit az éjszakát megelőzően Dzezunga ujjáról húztál le!
Fürge Calver sértetten ült a lován.
– Alávaló gyanúsítás! Semmiféle...
A köpenye rejtett bélésében vöröses színben izzott fel egy apró tárgy.
– Arról a gyűrűről beszélek! – kiáltotta a kísértet. – Hajítsd felém, vagy elveszem tőled... mindazon erszényekkel együtt, amit a részeg cimboráidtól oroztál el!
Fürge Calver nem késlekedett. Előhúzta a rejtett zsebből a vörösen világító, kígyófejes gyűrűt, s tétova mozdulattal a jelenés irányába dobta. Szándékosan erőtlenül hajította el, s arra gondolt, hogy az apró tárgy lehullik majd a fűbe. Ám nem ez történt. A gyűrű a levegőbe röppent, nagy ívet írt le, és pörögve zúgott el abba az irányba, amerről Calver érkezett.
A tolvaj a fejét fordítva hosszan nézett utána.
– Mit akarsz még? – kiáltotta aztán. – Engedsz utamra, vagy elkunyerálod az összes gyűrűmet?
A kísértet nagylelkűen intett.
– Menj utadra, Fürge Calver, és vissza se nézz! Felejtsd el, hogy valaha is találkoztál Dzezungával!
– Én hajlandó vagyok felejteni – röhögött Calver –, ha ők is ilyen nagyvonalúak.
– Menj! – suttogta a kísértet. – Felejtsd el a Gyémántvárost! S ha a mesebeli kincs, majd felbukkan álmaidban, s megkísért, fordíts hátat azonnal, és lovagolj el az ellenkező irányba, amilyen messze csak bírsz! Mert az a kincs nem rád vár!
– Ugyan már! – nevetett Calver. – Csak ostobák és megszállottak kergetnek mesebeli legendákat!
– Úgy van. Te túl eszes vagy ahhoz, hogy az életed kockáztasd egy bizonytalan kimenetelű kalandban.
Calver ismét nevetett.
– Látom, ismersz, kísértet!
– Nem vagyok kísértet – felelte a jelenés. – Byckenda Thark boszorkánymesternő vagyok. Kottarban ülök a szobámban, s kivetített asztrállényem által beszélgetek veled,.
Fürge Calver a homlokát ráncolta.
– Ezek szerint... most nem is tudnál ártani nekem?
– Most nem – felelte a jelenés.
Calver bosszankodva pillantott a távolban repülő, apró, vörös fénypont után.
– És én átadtam a gyűrűmet! – morogta sértetten. – Félre az utamból, vagy átgázolok rajtad!
– Szükségem volt arra a gyűrűre – felelte Byckenda Thark burnuszos asztrállénye. – A gyémánttérkép alapján el tudom vezetni Dzezundát a kért helyre. De anélkül a gyűrű nélkül nagy vakmerőség lenne behatolni a Gyémántvárosba. Ha nem adtad volna vissza magadtól, megkerestelek volna személyesen is.
Fürge Calver a homlokát ráncolta.
– Badarságokat beszélsz – morogta. – Hiszen épp az előbb mondtad, hogy ne keressem a Gyémántvárost, lévén hogy nem is létezik!
– A Gyémántváros létezik – szögezte le Byckenda Thark. – De én eltanácsollak attól, hogy megpróbáld felkutatni. Számosan találták már meg e legendás várost, de azok közül, akiknek a pillantását elvakította a ragyogás, nem tért vissza egy sem. Verd ki a fejedből a kincset, ha becsülöd az életed!
– És te? – vetette fel Calver. – Te nem becsülöd saját életed?
A kísértet egy darabig hallgatott.
– Én és Dzezunga rendelkezünk a megfelelő mágikus eszközökkel.
Calver az ajkába harapott.
– És ha mondjuk én....
– Felejtsd el! – kiáltotta a jelenés. – Ne is gondolj a visszatérésre! Dzezunda emberei hamarosan magukhoz térnek a mámorukból, és keresni fogják a pénzüket. Azon nyomban elvágnák a torkod, amint megpillantanak.
Fürge Calver vállat vont.
– Gyémántváros! – motyogta gúnyosan. – Nevetséges!
– Számodra az! – felelte a kísértet, és a következő pillanatban a halvány körvonalak megremegtek, és eltűntek.
Calver hitetlenkedve nevetett, aztán megnógatta a paripáját, és elvágtatott, hogy mielőbb meglátogassa Kheratian gazdag kereskedőit.
Ám még két mérföldet sem vágtatott, amikor vadul visszarántotta a kantárszárat, és megfordította a lovát. Visszafelé indult, és a fejét csóválva szitkozódott.
– Gyémántváros! – morogta. – Esthewarra esküszöm, nem vagyok normális!