Négy napba telt, mire megérkeztek Kottarba, a déli határvidék színes, rikácsoló, nyüzsgő városába, mely után délen megszűnt az emberek befolyása, s csak az egyhangú, végeláthatatlan sivatag húzódott – a hit szerint – a Világ Pereméig, ahol megszűnik a föld, és a sivatag összeolvad a felhőkkel.
Az út során Fürge Calver többször is megpróbálta szóba hozni Dzezunga előtt a Gyémántváros ügyét, de annál többet, mint amit már eddig tudott, nem sikerült kiszedni a nagy testű vezérből.
És mellesleg nem is forszírozta nagyon az ügyet. Amit akart, már elérte. Elhitette mindenkivel, hogy felkeltette az érdeklődését a Gyémántváros, és pár nap után már senki sem figyelt oda rá, senki sem kérdőjelezte meg, hogy velük tart a sivatagi pusztaságba.
Calver viszont biztosan tudta, hogy Kottarban megszökik. Hadd menjenek csak délnek ezek az őrültek! Aszalja a csontjaikat fehérre a sivatagi nap, ő inkább keletnek lovagol, és meglátogatja Kheratian városát, hogy szemügyre vegye az elefántcsontkereskedők hírhedetten gazdag palotáit. Elvégre egy erszénnyi valódi drágakő jóval többet ér, mint három szekérnyi mesebeli gyémánt.
Még egyvalamit szeretett volna elintézni á szökése előtt: törleszteni valamit Retternek, aki a találkozásuk óta fokozott rosszindulattal figyelte Calver minden ténykedését, és ahol csak tudta, megnehezítette az életét. A legkellemetlenebb időszakra osztotta be őrségre, s ha valami cipelni vagy emelni kellett, Retter, akiről kiderült, hogy a csapat alvezére, általában mindig Calvert vette elő.
Két ízben kerülhetett volna sor összecsapásra, ám Dzezunga szétválasztotta őket, és szigorú parancsot adott, hogy maradjanak nyugton.
A kitolások persze ettől nem maradtak abba Retter részéről, és Calver a lehetőségekhez törlesztett. A legszélesebbre akkor húzódott a szája, amikor egy éjszaka folyamán sikerült elcsennie Retter irtózatosan büdös csizmáját, és azt reggelre emberi ürülékkel megtölteni. Retter, amikor másnap hajnalban álmosan beledugta a lábát a csizmájába, akkorát üvöltött, hogy a táborban mindenki fegyvert rántott.
Retter nem gyanúsított senkit, de Calver aznap különösen nehéz és gusztustalan feladatokat kapott.
Kottarban a Három Keselyűhöz címzett fogadó környékén táboroztak le, és mivel a déli városban közismerten hemzsegtek a tolvajok, megkettőzték a lovak őrségét.
Fürge Calver, miután kipihente a hosszú lovaglás fáradalmait, és a bendőjét is telerakta frissen sült birkahússal, melyet a helyi savanykás fehér borral öblített le, Dzezunda költségén egy sötét bőrű déli szépség karjaiban keresett enyhülést, s örömmel tapasztalta, hogy a gilf nők között eltöltött gyötrelmes napok nem nyomták rá visszavonhatatlanul a bélyegüket a szexuális potenciájára. Még a rettenetes megpróbáltatások után sem tudta véglegesen megutálni a női nemet. Csak a gilf asszonyokat! De azokat aztán iszonyatosan!
Leszállt az éjszaka, felkelt a hold, és az eddig is népes és nyüzsgő kereskedőváros egy csapásra megélénkült. Calver járt már itt egy ízben, és tudta, hogy Kottarban igazából akkor kezdődik az élet, amikor a tikkasztó negyvenöt fokos meleget az este enyhe szellői teszik elviselhetővé.
Itt mindenki szellős ruhát hordott, s Calver maga is jobbnak látta lecserélni vastag bőrnadrágját, és a csizmáját egy könnyű, piros selyembugyogóra, megkötős sarura. Ehhez vásárolt még egy díszes mintákkal ékesített, türkizkék, ujjatlan selyeminget, s gondolva az utazásra, egy mályva színű köpennyel egészítette ki az öltözékét, melynek szükség esetén a csuklyáját a fejére húzhatta, hogy a kottariakhoz hasonlóan így védekezzen a heves porviharoktól, és mellesleg azért, hogy az a hájas kereskedő és a testőrei, akiktől egy alkalmas pillanatban a vaskos erszényt elcsente – a bevásárlása fedezésére –, még véletlenül se ismerje fel.
Arra az esetre, ha a kereskedő netalán mégis emlékezne arra az idegenre, aki véletlenül beleütközött a piacon, és utána felsegítette a földről, Fürge Calver két könnyű dobótőrt, és egy hosszú pengéjű, kottari vívótőrt is vásárolt magának. Sokáig kacérkodott egy pompás számszeríjjal is, ám ahhoz, hogy azt megvehesse, újabb tolvajlásba kellett volna bocsátkoztatnia, ám épp elég félkezű koldust látott ahhoz, hogy emlékezzen arra, miként bánnak ebben a városban a rajtakapott tolvajokkal.
Mindenesetre a bevásárlás és az átöltözés után valamivel jobban érezte magát, és jó hangulatban érkezett vissza a Három Keselyűhöz, ahol egy sarki asztalnál Dzezunda egy burnuszba burkolódzott, alacsony személlyel beszélgetett, akinek az arcát nem lehetett látni. Az emberei a szomszédos asztaloknál foglaltak helyet.
Calver egyenesen a főnöke felé indult, de az egyik asztaltól felegyenesedett Retter, és figyelmeztetően megfogta a tolvaj karját.
– Calver! – morogta. – Ne menj oda!
– Mi? – lepődött meg a férfi. – Csak meg akartam neki köszönni, hogy kisegített pár arannyal.
– Majd megköszönöd. Most ne zavard! Tárgyal.
Fürge Calver érdeklődve pillantott a sarki asztalhoz.
– Az az a fickó, aki varázstudónak mondja magát? – suttogta. – Ez hülyít azzal titeket... meg persze engem is... hogy elvezet a Gyémántvárosba?
Retter marcona arca elsötétült.
– Én a helyedben vigyáznék a nyelvemre, Calver! – dünnyögte. – Rég megérett már az idő arra, hogy kitekerjem a nyakad, és csak a főnöknek köszönheted, hogy én nem teszek meg. De azt mondom, húzd meg magad, mert Byckenda Thark a fekete mágia ismerője, oly erőkkel bír, amiről neked fogalmad sincs.
Calver vállat vont.
– Egy gyors késdöfés – jegyezte meg merőn bámulva Retter szemébe – sokkal hatásosabb olykor, mint a hosszas hókuszpókusz.
Az alhszabib elértette a célzást, és a kardja után kapott, de Calver – a szökése előtt – végképp nem akart verekedni. Nyájas mosollyal megragadta ellenfele alkarját.
– Felejtsük el az ellenségeskedést, Retter! – javasolta. – Béküljünk ki, és ne nyúzzuk tovább egymást! Igyunk együtt, én fizetem!
Retter gyanakvó tekintettel fürkészte a társa arcvonásait, végül vállat vont.
Calver leült a társasághoz, és benyakalt egy kancsó olcsó lőrét, s mivel rátört a nagylelkűségi roham, a kereskedőtől lopott pénz maradványaiból megvendégelte azokat, akikkel napok óta együtt lovagolt. Sorra megölelgette őket, a vállukat veregette, s a fokozatosan lerészegedő társak észre sem vették, hogy az erszényeik rendre átvándorolnak Fürge Calver tulajdonába.
Calver nem volt épp tapasztalatlan a társak meglopásának terén, és tudta jól, hogy a kijózanodást követő pillanatokban észre fogják venni a hiányt, s nem kell majd valami nagy logika ahhoz, hogy rájöjjenek, vajh ki fosztotta meg őket minden pénzüktől. Valószínűleg tombolni fognak, és a vérére szomjaznak majd. Calvert azonban ez az esemény nem aggasztotta. Mire ezek magukhoz térnek a részeg mámorból, ő már messze jár...
Az éjszaka közepén a kissé kótyagos Ballar társaságában átvette a lovak őrzését. Mielőtt kisétált volna a szekerekhez, nagylelkűen még telerakatta az asztalt borral telt kancsókkal, és biztosította a kocsmárost, hogy holnap, mielőtt útnak indulnak, rendesen ki fogja fizetni az egész cehhet. Biztosítékként felajánlotta a szekereket, s azok letakart rakományát, melyek – súgta meg a kocsmárosnak bizalmasan – jóféle óaraghiri borral vannak terhelve.
Az ittas Ballart egy óvatlan pillanatban fejbe vágni gyerekjáték volt. A szerencsétlen fickó összerogyott, akár egy zsák, s mire belezuhant az ájulás jótékony sötétjébe, Calver már a paripáján ült, és kantárszáron még két lovat ragadott magával.
Gondolva az esetleges üldözőkre, a többi lovat – köztük a szekeret húzó jószágokat is – eloldotta, és szétugrasztotta, vágtassanak, amerre kedvük tartja.
Aztán megsarkantyúzta a lovát, és gúnyosan kiabálva, hangosan kacagva saját csínytevésén elvágtatott az éjszakába. Színes rongyokba bugyolált, sötét árnyak ugrottak félre előle, s ökölrázás, vad szitkozódás kísérte útját...