Csak a kora esti órákban és éjszaka haladtak, mert napközben lehetetlen lett volna elviselni a szénné égető hőséget.
A lefüggönyözött szekérkocsi utasa egyetlen egyszer sem bukkant elő, vízért sem jelentkezett, és még csak könnyíteni sem könnyített magán. Néhányan ez utóbbi cselekedet helyben megoldott voltának tulajdonították, az egyre büdösebb és büdösebb kipárolgásokat, és most már nemcsak két méterre, de legalább tíz méterre elkerülték a titokzatos kocsit.
Az utazás nehezen indult, és ahogy a lovak és az emberek fáradtak, egyre nehezebb és nehezebb lett. És amikor az utazás tizenkettedik napján kíméletlen homokviharba kerültek, mindannyian azt hitték, hogy odavesznek.
Ám amikor a vihar legvadabbul tombolt, a sötét burnuszos boszorkánymesternő, Byckenda Thark előbújt a rejtekéből, sietve ledobálta magáról a gönceit, felkapaszkodott a kocsija tetejére, s csupasz testtel szembefordult a széllel és a kavargó homokkal, és értehetetlen szavakat üvöltözött mindaddig, amíg a vihar teljesen el nem ült. Ezek után lemászott a kocsijáról, összeszedte a ruhadarabjait, és magára öltötte.
Ezt a harcosok nem nehezményezték túlságosan, lévén hogy a nő, akit most láttak lecsupaszítva első ízben, ráncos volt és töpörödött, kopasz fején tenyérnyi májfolt éktelenkedett, az arca pedig úgy nézett ki, mintha valamelyik teve előzőleg háromszor-négyszer képen rúgta volna.
Fürge Calver, aki a vihar idejére a víztömlős szekéren keresett menedéket, s csak most mászott elő egy kellemes szunyókálás után a szemét dörzsölgetve, úgy érezte, nem hisz a szemének.
– Egy gilf? – motyogta elhűlten. – Egy átkozott gilf asszony?
A boszorkánymesternő azonban nem mutogatta tovább a rútságát. Visszamászott a szekérkocsijába, és elhúzta maga mögött a ponyvát.
– Továbbmegyünk! – harsogta Dzezunga öblös hangon, és káromkodva, szitkozódva, ütlegekkel, rúgásokkal igyekezett jobb hangulatra serkenteni a megrettent, elcsigázott embereket.
Fürge Calver nevéhez méltó, lendületes léptekkel gázolt oda a bokáig érő homokban a vezérükhöz.
– Egy tapodtat sem vagyok hajlandó továbbmenni, hszabib – szólította meg a vezetőt az itt, délen használt rangja kihangsúlyozásával. – A magam és az emberek nevében elutasítom, hogy egy átkozott gilf boszorkánnyal kelljen osztoznom az út viszontagságaiban!
Dzezunda rosszkedvűen, ám mégis nevető szemekkel pillantott le rá a lova hátáról.
– Mi bajod van Byckenda Tharkkal? – mordult oda. – Talán nehezményezed, hogy megszüntette a vihart?
– Nos...
Dzezunda a fejét ingatta.
– Mi bajod van, Calver, talán nyomták a vizestömlők a hátadat szunyókálás közben, amíg a többiek a tevéket, a lovakat meg a rakományt próbálták menteni ebben az átkozott viharban?
– Most nem arról van szó, hogy ki hol aludt – ágált idegesen Calver. – Itt arról van szó, hogy ez a boszorkány gilf! Érted? Egy rohadék gilf!
– Na és? – morogta Dzezunga. – Mi bajod a gilfekkel... azon kívül, hogy a füled formájából ítélve benned is csordogálhat valamennyi gilf vér?
Fürge Calver felszisszent.
– Részben elf vagyok, nem pedig büdös...
– Visszafordulhatsz, ha akarsz – vágta el a készülődő szitkozódási folyamot Dzezunga. – De egyedül, társak nélkül, tevék nélkül, víz nélkül.
Calver a fejét ingatta.
– Inkább ragaszkodsz egy megbízhatatlan gilf boszorkányhoz, mint ahhoz a derék emberhez, akit méltó helytállása jutalmául a jobbkezeddé emeltél ki... Ez fáj nekem!
Dzezunga ajkán mosoly bujkált, de nem nevetett.
– Fürge Calver! – ízlelgette a nevet kedvtelve. – Szeretem a pimaszságodat... de a saját érdekedben ne vidd túlzásba, mert pórul járhatsz! Erre a titokzatos módon eltűnt, s még titokzatosabb módon megkerült kígyófejes gyűrűmre esküszöm...
Calver egy frappáns visszavágásra készült, ám a kígyófejes gyűrű említésére lenyelte szavait.
– Ha tudnád, hány ezer és ezerféleképpen aláztak meg engem gilf némberek! – sóhajtotta. Aztán amikor látta, hogy Dzezunga szeme kezd villámokat szórni, elnézést kérően emelte fel a kezét. – De ne hidd, hogy nem teszem túl magam a sérelmeimen a csapat érdekében! Jó, rendben, én Fürge Calver hajlandó vagyok azzal a gilf boszorkánnyal utazni, és a továbbiakban egy szavam sem lesz a jelenléte ellen. Csak még annyit...
– Elég! – morogta Dzezunga, és elfordította a lovát. – Nincs időm veled diskurálni, Calver. De ha majd tábort verünk, keress fel a sátramban egy kis beszélgetésre!