Calver a nevéhez méltó fürgeséggel gördült oldalra, és a tűz mellé letámasztott kard felé kapott, ám az utóbbi napokban annyira legyengült, hogy rosszul összpontosított, és egy lángoló parazsat markolt meg.
– Aúúúú! – ordította.
De ha a kardot kapja el, akkor se lett volna esélye; Dzezunga Menaker hatalmas mancsa satuként szorult össze a csuklóján.
A patkányképű Retter ugrott oda, egy égő zsarátnokkal, és Calver orra előtt hadonászott.
– Mondtam én, hogy fel kell húzni az első fára! – morogta. – Meg is tesszük. De előtte kiégetem a szemét...
Calver megrándult, és egy gyors mozdulattal kirúgta a rosszindulatú Retter kezéből az égő fadarabot, s egy újabb rúgással a fickó gyomrát találta el. Retter üvöltött dühében, és a késéhez kapott.
– Kiherélem...
– Takarodj! – ordított rá Dzezunga Menaker. A patkányképű Retter eloldalgott ugyan, de abból a gyűlölködő pillantásból, amiket a fogoly felé vetett, Calver érezte, hogy a kettejük között kialakulóban lévő ellenszenv még nem záratott le véglegesen.
Megpróbált kiszabadulni a hatalmas mancsok szorításából, de csak azt érte el, hogy az acélos ujjak csak még keményebben mélyedtek a húsába.
– Nyugalom, Calver! – sziszegte az óriás. – Nincs bennem bosszú.
– Akkor meg minek hozakodsz elő régi sérelmekkel? – morogta a tolvaj, és a kilátásait mérlegelte. Nem tűntek túl biztatónak.
Dzezunga elengedte a férfi csuklóját, és szórakozott tekintettel méregette egykori ellenfelét.
– Tulajdonképpen még hálás is vagyok neked – dörmögte az óriás. – Azzal, hogy elmetszetted Thegar torkát... megszabadítottál a hatalmából, melyet már évek óta gyakorolt fölöttem, és gyakorlatilag a rabszolgájává tett. S ez a szúrás, mit orvul megbújva, lesből intéztél ellenem... szintén hasznos volt. Most már tudom, hogy sose fordítsak hátat olyan berendezésnek, ami mögött orgyilkos rejtőzhet...
Calver bizonytalanul bólogatott.
– Ez nagy igazság.
Dzezunga sóhajtott.
– Hosszú évek alatt számos verekedésben, összecsapásban vettem részt... ám mindössze egy sebhely van rajtam. Ez, amit te ejtettél. Ezért valamelyest még tisztellek is. Sokan próbálkoztak ellenem, de rajtad kívül még senkinek sem sikerült megsebeznie... Ügyes, gyors kezű fickó vagy! Talán tudnálak használni...
Calver elmosolyodott.
– Vagyis: dolgozzak meg az imént elfogyasztott húsért?
Dzezunga a fejét rázta.
– Ha velem tartasz, ételnél jóval többet ajánlok.
– Nem tudnál esetleg pontosítani? Mi az a "több"'? Aranyban kifejezve?
– Kifejezhetetlen.
– Hogy érted ezt?
Dzezunga elmerengett.
– Drágakövek – jelentette ki. – Gyémántok... amennyit elképzelni sem bírsz...
Calver füttyentett.
– Én elég sokat el tudok képzelni.
– Gondold csak el! – suttogta Dzezunda elmerengő mosollyal. – Egy város... csupa drágakőből. Gyémántból vannak a házfalak... gyémántból az utcakövek... de még a kavicsok helyett is gyémántok hevernek a földön....
Calver bosszúsan legyintett.
– A Gyémántváros, mi? Ha ezt az ábrándot kergeted, engem felejts el! Nem pazarlom az időm egy gyermeteg legendára!
Dzezunga titokzatos képpel mosolygott.
– Azt mondod, legenda?
– Nem akartam "baromság"-nak titulálni!
Az óriás az övén lógó erszénybe nyúlt, és egy diónyi nagyságú gyémántot húzott elő, melynek a közepén egy apró, sötét folt látszott.
– Ez is legenda?
Calver valamivel figyelmesebben hajolt előre.
– Honnan szerezted?
– Ez egy útjelző drágakő – felelte kitérően az óriás. – Egy mágikus térkép. A Gyémántvárosból. És én ismerek valakit, aki ez alapján odavezet... Na, így sem érdekel a dolog?
Calver a fejét rázta.
– Őrültségekre nem vállalkozom.
– Kár – morogta Dzezunga. – Mert ez esetben... így, hogy már ismered a titkomat... ugye, megérted...
A patkányképű Retter máris előkerült, s elégedett arccal vonta ki a kardját.
– Végül is – szólalt meg Calver –, azt hiszem, van ebben a Gyémántváros-izében annyi fantázia, hogy megérje megpróbálni!