Huszonharmadik fejezet
 Este a paplakban

Miss Marple a ma­gas tám­lá­jú ka­ros­szék­ben ült. Duci a pad­lón ku­por­gott a tűz előtt, két ke­zé­vel át­kul­csol­va a tér­dét. Ju­li­an Har­mon nagy­tisz­te­le­tű úr elő­re­ha­jol­va ült, és most az egy­szer in­kább kis­fi­ú­nak lát­szott, mint meg­lett fér­fi­nak, aki már­is al­kal­maz­kod­ni pró­bál a sa­ját öreg­ko­ri arc­ké­pé­hez. Crad­dock fel­ügye­lő a pi­pá­ját szív­ta, kor­tyol­ga­tott a szó­dás whis­ky­jé­ből, és egyéb­ként is na­gyon úgy vi­sel­ke­dett, mint aki nincs szol­gá­lat­ban. Volt egy kül­ső kör is, ame­lyet Ju­lia, Pat­rick, Ed­mund és Phil­li­pa al­ko­tott.

– Hát ak­kor hall­juk a me­sét a leg­il­le­té­ke­sebb­től, Miss Marple – mond­ta Crad­dock.

– Nem, nem, ked­ves fiam. Én csak be­se­gí­tet­tem egy ki­csit, imitt-amott. Maga volt a fő­nök, aki az egész nyo­mo­zást irá­nyí­tot­ta, és sok­kal töb­bet tud, mint én.

– Jó, ak­kor mond­ják el du­ó­ban – szólt rá­juk Duci tü­rel­met­le­nül. – Fel­vált­va, ki-ki a ma­gá­ét. De in­kább Jane néni kezd­je, mert imá­dom azt a ke­sze­ku­sza ész­já­rá­sát. Mi­kor gon­dolt rá elő­ször, hogy ez a csú­nya Black­lock agyal­ta ki az egé­szet?

– Hát azt ne­héz vol­na meg­mon­da­ni, Du­ci­kám. Per­sze, mind­járt az ele­jén volt egy olyan ér­zé­sem, hogy az len­ne az ide­á­lis… il­let­ve, bo­csá­nat: az len­ne a ké­zen­fek­vő, ha Miss Black­lock sa­ját maga ren­dez­te vol­na meg az egész gengsz­ter-his­tó­ri­át. Róla, de csak­is róla tud­tuk, hogy érint­ke­zett Rudi Scherz­cel, és, ugye; mennyi­vel könnyebb az ilyes­mi, ha a sa­ját há­zá­ban csi­nál­hat­ja az em­ber. Ott volt pél­dá­ul a köz­pon­ti fű­tés. Nem a kan­dal­ló – mert ak­kor vi­lá­gí­tott vol­na a láng­ja. De azt, hogy ne a kan­dal­ló­ban le­gyen be­fűt­ve, csak a ház úr­nő­je tud­ta el­in­téz­ni.

…Nem mon­dom, hogy mind­ez már ak­kor eszem­be ju­tott – csak arra gon­dol­tam, kár, hogy nem ilyen egy­sze­rű! Nem, nem: én is fel­ül­tem a lát­szat­nak, mint min­den­ki – én is azt hit­tem, hogy va­la­ki meg akar­ta ölni Le­ti­tia Black­loc­kot.

– Előbb ta­lán tisz­tázzuk, hogy pon­to­san mi tör­tént – mond­ta Duci. – A sváj­ci fiú, ugye, rá­is­mert?

– Igen. Az­előtt ugyan­is ott dol­go­zott egy…

Miss Marple kér­dő­en né­zett Crad­dock­ra.

– Dr. Adolf Koch ber­ni kli­ni­ká­ján – se­gí­tet­te ki Crad­dock. – Koch vi­lág­hí­rű se­bész volt, aki goly­va­mű­té­tek­re spe­ci­a­li­zál­ta ma­gát. Char­lot­te Black­lock­nak is el­tá­vo­lí­tot­ta a goly­vá­ját, és Rudi Scherz volt az egyik mű­tős. Mi­után Ang­li­á­ba jött, Scherz a szál­lo­dá­ban fel­is­mert egy höl­gyet, akit ná­luk ope­rál­tak, és gon­dol­ko­dás nél­kül meg­szó­lí­tot­ta. Ha gon­dol­ko­dik egy ki­csit, ta­lán nem szó­lít­ja meg, hi­szen azért kel­lett ott­hagy­nia a kli­ni­kát, mert gya­nú­ba ke­ve­re­dett, de mi­vel ez Char­lot­te tá­vo­zá­sa után tör­tént, ő per­sze nem tu­dott róla.

– Ezek sze­rint Scherz nem is mon­dott olyas­mit, hogy az ap­já­nak szál­lo­dá­ja van Mont­reux-ben?

– Nem, ezt csak Char­lot­te ta­lál­ta ki, ma­gya­rá­za­tul, hogy mi­ért állt szó­ba Scherz­cel.

– El tu­dom kép­zel­ni, mennyi­re meg­döb­bent – mond­ta Miss Marple el­gon­dol­koz­va. – Már azt hit­te, nem lesz sem­mi baj… és ak­kor egy­szer­re csak, mint de­rült ég­ből a vil­lám­csa­pás, jön ez az em­ber, és fel­is­me­ri… nem­csak úgy, hogy nini, a két Miss Black­lock­kö­zül az egyik (erre fel volt ké­szül­ve), ha­nem úgy, hogy nini, Char­lot­te Black­lock, aki­nek ki­ope­rál­ták a goly­vá­ját.

…De te, ugye, ele­jé­től fog­va kí­ván­csi vagy a tör­tén­tek­re. Hát sze­rin­tem úgy kez­dő­dött az egész (és gon­do­lom, eb­ben a fel­ügye­lő úr is egyet­ért), hogy volt egy ked­ves, csi­nos le­ány, Char­lot­te Black­lock, és en­nek a fi­a­tal lány­nak egy­szer csak kez­dett meg­na­gyob­bod­ni a pajzs­mi­ri­gye, vagy­is meg­kap­ta azt a be­teg­sé­get, amit úgy hív­nak, hogy goly­va. Ez az­tán tönk­re­tet­te az éle­tét, mer na­gyon ér­zé­keny lány volt. Azon­kí­vül min­dig na­gyon so­kat adott a kül­se­jé­re. Ezek a ser­dü­lő lá­nyok ilyen szerv­pont­ból kü­lö­nö­sen ér­zé­ke­nyek. Ha élt vol­na az any­ja, vagy ha az apja oko­sabb lett vol­na, va­ló­szí­nű­leg nem vá­lik ke­dély­be­teg­gé – mert igen­is ke­dély­be­teg lett. Sen­ki­je som volt, ugye­bár, aki hat­ni tu­dott vol­na rá, hogy azért így is érint­kez­het az em­be­rek­kel, él­jen úgy, mint a töb­bi­ek, és ne fog­lal­koz­zon ál­lan­dó­an a be­teg­sé­gé­vel. És per­sze, ha nem olyan a kör­nye­ze­te, már évek­kel előbb meg­ope­rál­hat­ták vol­na.

…Csak­hogy Dr. Black­lock, vé­le­mé­nyem sze­rint, egy ré­gi­mó­di, szűk lá­tó­kö­rű, ma­kacs zsar­nok volt. Ezek a mű­té­tek nem ér­nek sem­mit. Char­lot­te higgye el neki, hogy nincs mit ten­ni – el­te­kint­ve a jód­kú­rá­tól meg a töb­bi gyógy­szer­től. Char­lot­te el is hit­te, és azt hi­szem, egy ki­csit még a nő­vé­re is túl­be­csül­te Dr. Black­lock or­vo­si tu­do­má­nyát.

…Char­lot­te erő­sen kö­tő­dött az ap­já­hoz, bár in­kább csak nyaf­ka­ság­ból, ér­zel­gős ala­pon. Azt min­den­eset­re el­fo­gad­ta, hogy az apja job­ban ért az ilyes­mi­hez. De ahogy a goly­va egy­re na­gyobb és csú­nyább lett, mind­in­kább be­zár­kó­zott, és sen­ki­vel sem akart érint­kez­ni. Tu­laj­don­kép­pen ra­gasz­ko­dó, érző szí­vű te­rem­tés volt.

– Meg­le­pő jel­lem­zés, mi­kor tud­juk, hogy gyil­kolt – szólt köz­be Ed­mund.

– Ta­lán nem is olyan meg­le­pő – mond­ta Miss Marple. – Az érző szí­vű és gyen­ge em­be­rek gyak­ran haj­la­mo­sak az ál­nok­ság­ra. És ha úgy ér­zik, hogy az élet ki­sem­miz­te őket, ak­kor könnyen meg­inog az a kis véz­na er­köl­csi tar­tá­suk.

…Le­ti­tia Black­lock per­sze egé­szen más­fé­le el­lem volt. Mint Crad­dock fel­ügye­lő úr­tól tu­dom, Bel­le Goed­ler úgy jel­le­mez­te, hogy jó em­ber – és azt hi­szem, Le­ti­tia va­ló­ban jó le­he­tett. Min­dig min­den­ben be­csü­le­tes volt, és mint ő maga mond­ta, nem tud­ta meg­ér­te­ni, hogy le­het az, hogy va­la­ki ne lás­sa, mi a tisz­ta és mi a pisz­kos. Le­ti­tia Black­loc­kot so­ha­sem ér­het­te vol­na olyan kí­sér­tés, hogy a csa­lás gon­do­la­ta egy­ál­ta­lán meg­for­dul­jon a fe­jé­ben.

…Le­ti­tia imád­ta a hú­gát. Hosszú be­szá­mo­ló­kat irt neki min­den kis ese­mény­ről, hogy a sze­gény be­teg kap­cso­lat­ban ma­rad­jon az élet­tel. Rend­kí­vül ag­gasz­tot­ta Char­lot­te egy­re sú­lyos­bo­dó lel­ki­ál­la­po­ta.

…Vé­gül Dr. Black­lock meg­halt. Le­ti­tia gon­dol­ko­dás nél­kül ott­hagy­ta a mun­ká­ját, ott­hagy­ta Ran­dall Goed­lert, és Char­lot­te-nak szen­tel­te ma­gát. El­vit­te Svájc­ba, az ot­ta­ni spe­ci­a­lis­ták­hoz, hogy nem le­het­ne-e még­is meg­ope­rál­ni. Erre ké­sőn ke­rült sor – de mint tud­juk, a mű­tét si­ke­rült. A csú­nya­ság el­tűnt – és a mű­tét nyo­mát könnyen el le­he­tett rej­te­ni egy gyöngy­sor­ral vagy nyak­lánc­cal.

…Ki­tört a há­bo­rú. A ha­za­té­rés ne­héz­sé­gek­be üt­kö­zött, úgy­hogy a két nő­vér Svájc­ban ma­radt, és hol a Vö­rös­ke­reszt­nél dol­go­zott, hol más ilyen jel­le­gű mun­ká­kat vál­lalt. Így volt, fel­ügye­lő úr?

– Így, Miss Marple.

– Időn­ként azért kap­tak hí­re­ket Ang­li­á­ból – töb­bek kö­zött pél­dá­ul gon­do­lom, hal­lot­ták, hogy Bel­le Goed­ler nem él­het so­ká­ig. Azt hi­szem, na­gyon ter­mé­sze­tes és em­be­ri do­log, hogy so­kat be­szél­get­tek er­ről, és el­ter­vez­ték, mi­hez kez­de­nek majd a ha­tal­mas va­gyon­nal, amely egy­szer az övék lesz. Itt ta­lán hang­sú­lyoz­ni kell, hogy ez a ki­lá­tás Char­lot­te-nak sok­kal töb­bet je­len­tett, mint Le­ti­ti­á­nak. Char­lot­te csak mos­ta­ná­ban kezd­te ta­pasz­tal­ni, mi­lyen az, ha egy nő egész­sé­ges, és ha rá­néz va­la­ki, nem a vi­szoly­gás vagy a szá­na­lom tük­rö­ző­dik a sze­mé­ben. Vég­re va­la­há­ra él­vez­te az éle­tet… és tu­laj­don­kép­pen egy egész éle­tet kel­lett be­le­sű­rí­te­nie hát­ra­le­vő éve­i­be. Uta­zá­sok, sa­ját ház, szép kert… ru­hák és ék­sze­rek, szín­há­zak, hang­ver­se­nyek, bár­mi­fé­le sze­szély, ami az eszé­be jut. Char­lot­te úgy érez­het­te, hogy egy tün­dér­me­se vá­lik va­ló­ra.

…És ak­kor Le­ti­tia, az erős, egész­sé­ges Le­ti­tia inf­lu­en­zát ka­pott, az inf­lu­en­zá­ból tü­dő­gyul­la­dás lett – és alig egy hét alatt meg­halt! Char­lot­te nem­csak a nő­vé­rét vesz­tet­te el: össze­om­lott az az álom­vi­lág is, amit már olyan szé­pen ki­szí­ne­zett ma­gá­nak. Úgy kép­elem, hogy egy ki­csit szin­te ha­ra­gu­dott Le­ti­ti­á­ra. Mi­ért kel­lett Le­ti­ti­á­nak meg­hal­nia, ép­pen most, ami­kor va­la­ki azt írta egy le­vél­ben, hogy Bel­le Goed­ler már nem húz­hat­ja so­ká­ig? Ta­lán elég lett vol­na még egy hó­nap, és ak­kor Le­ti­tia kap­ja a pénzt – ha pe­dig Le­ti­tia is meg­hal, ak­kor ő, Char­lot­te…

…Azt hi­szem, itt lát­hat­juk a leg­vi­lá­go­sab­ban, mi volt a kü­lönb­ség a két nő­vér kö­zött, Char­lot­te-nak hir­te­len tá­madt egy öt­le­te, és eszé­be se ju­tott, hogy hely­te­len, amit csi­nál – leg­alább­is nem mér­le­gel­te. Azt a pénzt Le­ti­ti­á­nak szán­ták – még egy­pár hó­nap, és Le­ti­tia meg is kap­ta vol­na –, már­pe­dig ő tel­je­sen azo­nos­nak érez­te ma­gát Le­ti­ti­á­val.

…Le­het, hogy az öt­let csak ak­kor me­rült fel ben­ne, ami­kor az or­vos vagy va­la­ki más meg­kér­dez­te a nő­vé­re ke­reszt­ne­vét – és ak­kor hir­te­len rá­esz­mélt, hogy rá­juk tu­laj­don­kép­pen sen­ki se gon­dol kü­lön-kü­lön: ők a két Miss Black­lock két idő­sebb an­gol úri­nő, aki nagy­já­ból egy­for­mán öl­töz­kö­dik, sőt, arc­ra is ha­son­lít egy­más­hoz, hi­szen test­vé­rek (de kü­lön­ben is, mint Du­ci­nak már mond­tam: egyik öreg­asszony olyan, mint a má­sik). Mi­ért ne le­het­ne úgy, hogy Char­lot­te halt meg, és Le­ti­tia ma­radt élet­ben?

…Mind­ez ta­lán csak ösz­tö­nös volt, nem pe­dig terv­sze­rű el­gon­do­lás. Le­ti­ti­át el­te­met­ték, Char­lot­te né­ven. „Char­lot­te” meg­halt, „Le­ti­tia” vissza­jött Ang­li­á­ba. Az a ha­tal­mas tett­vágy és ener­gia, ami hosszú éve­ken át szunnyadt ben­ne, most kez­dett a fel­szín­re tör­ni: ad­dig tu­laj­don­kép­pen min­dig be kel­lett ér­nie a má­so­dik hellyel. Most ő vet­te kéz­be a gyep­lőt, ő vet­te át Le­ti­tia pa­rancs­no­ki sze­re­pét. A ter­mé­sze­tük ta­lán nem is volt annyi­ra kü­lön­bö­ző – csak az er­köl­csi alap­ál­lá­suk.

…Char­lot­te per­sze tud­ta, hogy azért szük­ség van egy kis elő­vi­gyá­za­tos­ság­ra. Olyan vi­dé­ken vett há­zat, ahol még so­ha­sem járt. Óva­kod­nia leg­fel­jebb egy­pár em­ber­től kel­lett, akik an­nak ide­jén ta­lál­koz­hat­tak vele a szü­lő­vá­ro­sá­ban, va­la­hol Cum­ber­land­ben (ahol egyéb­ként va­ló­sá­gos re­me­te­éle­tet élt), no és per­sze Bel­le Goed­ler­től, aki olyan jól is­mer­te Le­ti­ti­át, hogy előt­te nem le­he­tett vol­na ko­mé­di­áz­ni. A kéz­írás nem je­len­tett prob­lé­mát, erre volt jó az ízü­le­ti gyul­la­dá­sa. Iga­zán na­gyon könnyű volt az egész, hi­szen Char­lot­te-ot alig is­mer­te va­la­ki.

– És ha olya­nok­kal ta­lál­ko­zott vol­na, akik is­mer­ték Le­ti­ti­át? – kér­dez­te Duci. – Mert őt biz­tos so­kan is­mer­ték.

– Az nem lett vol­na olyan nagy baj. Tu­dod, hogy van ez: „Kép­zeld, a na­pok­ban ta­lál­koz­tam Le­ti­tia Black­lock­kal. Úgy meg­vál­to­zott, hogy rá se is­mer­tem.” De azért sen­ki sem gya­ní­ta­ná, hogy nem Le­ti­ti­á­val ta­lál­ko­zott. Az em­be­rek tény­leg na­gyon meg­vál­toz­nak tíz év alatt. Ha pe­dig ő nem is­mer meg va­la­kit, nyu­god­tan hi­vat­koz­hat a rö­vid­lá­tá­sá­ra, és ne fel­edd, hogy Char­lot­te a leg­ap­róbb rész­le­te­kig tá­jé­koz­tat­va volt Le­ti­tia lon­do­ni éle­té­ről, tud­ta, hogy kik­kel érint­ke­zett, hová szo­kott jár­ni. Ren­del­ke­zé­sé­re áll­tak Le­ti­tia le­ve­lei, és ha ne­ta­lán még­is gya­nú tá­mad, egy­ket­tő­re el tud­ta vol­na osz­lat­ni az­zal, hogy meg­em­lít va­la­mi régi ese­ményt, vagy ér­dek­lő­dik egy kö­zös is­me­rős fe­lől. Nem: csak­is at­tól kel­lett tar­ta­nia, hogy va­la­ki fel­is­me­ri ben­ne Char­lot­te-ot.

…Szó­val, le­te­le­pe­dett a Litt­le Pad­docks-ban, össze­is­mer­ke­dett a szom­szé­da­i­val, és ami­kor meg­jött az a le­vél, hogy ked­ves Le­ti­tia, egy nagy szí­ves­ség­re kér­lek… ak­kor öröm­mel fo­gad­ta be a ház­ba a két fi­a­tal ku­zint, akit so­ha­sem lá­tott. Mint Letty néni, még na­gyobb biz­ton­ság­ban érez­te ma­gát. Min­den úgy ment, mint a ka­ri­ka­csa­pás. És ak­kor el­kö­vet­te a nagy hi­bát. Csak­is azért kö­vet­te el, mert olyan ér­zel­mes és ra­gasz­ko­dó alap­ter­mé­sze­te volt. Le­ve­let ka­pott egy régi is­ko­la­társ­nő­jé­től, aki nagy nyo­mor­ba ke­rült, és Char­lot­te azon­nal a se­gít­sé­gé­re si­e­tett. Ta­lán rész­ben azért, mert még­is­csak ma­gá­nyos volt. A tit­ka va­la­hogy el­szi­ge­tel­te az em­be­rek­től. Azon­kí­vül őszin­tén sze­ret­te Dora Bun­nert, aki most a rég­múlt vi­dám is­ko­lai élet szim­bó­lu­ma­ként buk­kant fel. Elég az hoz­zá, vá­lasz he­lyett Char­lot­te sze­mé­lye­sen ál­lí­tott be Do­rá­hoz. Kép­zel­he­tő, mennyi­re meg­le­pő­dött Dora! Ő Le­ti­ti­á­nak írt, és erre most Char­lot­te je­lent­ke­zik. Char­lot­te-ban fel se me­rült, hogy Dora előtt is Le­ti­ti­á­nak adja ki ma­gát. Dora ah­hoz a na­gyon szűk ba­rá­ti kör­höz tar­to­zott, amely­től még szo­mo­rú re­me­te­sé­ge ide­jén sem zár­kó­zott el.

…Mi­vel pe­dig tud­ta, hogy Dora pon­to­san úgy – vé­le­ke­dik majd az egész­ről, mint ő, el­mond­ta neki, hogy mit csi­nált. Dora szív­ből he­lye­selt min­dent. Za­va­ros, kó­tya­gos fe­jé­vel úgy gon­dol­ta, na­gyon is igaz­ság­ta­lan do­log len­ne, ha Letty ko­rai ha­lá­la mi­att a drá­ga jó Lotty el­es­ne az örök­ség­től. Lotty igen­is ju­tal­mat ér­de­mel, ami­ért olyan hő­si­e­sen tűr­te a sok szen­ve­dést. Mél­tány­ta­lan­ság len­ne, ha azt a te­mér­dek pénzt most va­la­ki más kap­ná, aki­ről azt se tud­juk, hogy ki fia-bor­ja.

…Dora meg­ér­tet­te, hogy er­ről per­sze egy szót se! Olyan ez, mint ami­kor egy kis va­jat szerzünk fe­ke­tén. Be­szél­ni nem il­lik róla, de iga­zán nincs ab­ban sem­mi rossz. Dora te­hát le­köl­tö­zött a Litt­le Pad­docks­ba, és Char­lot­te na­gyon ha­mar kezd­te be­lát­ni, hogy bor­zal­mas hi­bát kő­ve­tett el. Nem­csak azért, mert a za­va­ros fejű, fe­le­dé­keny, két­bal­ke­zes Dora Bun­ner po­ko­li la­kó­társ­nak bi­zo­nyult. Char­lot­te ezt még ki­bír­ta vol­na – hi­szen va­ló­ban sze­ret­te Do­rát, és kü­lön­ben is, az or­vos­tól tud­ta, hogy Dora úgy­sem él­het so­ká­ig. De Dora ha­ma­ro­san ko­moly ve­szélyt je­len­tett. Char­lot­te és Le­ti­tia an­nak ide­jén a tel­jes ne­vü­kön szó­lí­tot­ták egy­mást, Dora azon­ban az a faj­ta volt, aki csak­is be­ce­ne­ve­ket hasz­nál. Neki a két nő­vér min­dig csak Letty és Lotty volt. Most na­gyon igye­ke­zett, hogy Letty­nek hív­ja a ba­rát­nő­jét – de a régi név sok­szor még­is ki­csú­szott a szá­ján. A régi em­lé­kek­ről is túl so­kat ko­tyo­gott – és Char­lot­te-nak ál­lan­dó­an ré­sen kel­lett len­nie, ne­hogy baj le­gyen az ilyen, meg­gon­do­lat­lan uta­lá­sok­ból. Az egész ügy kez­dett az ide­ge­i­re men­ni.

…De azért nem volt va­ló­szí­nű, hogy Dora ki­vet­ke­zet­len csacs­ka­sá­ga bár­ki­nek is fel­kelt­se a fi­gyel­mét. Char­lot­te biz­ton­ság­ér­ze­tét, mint mond­tam, ak­kor érte az iga­zi csa­pás, ami­kor Rudi Scherz fel­is­mer­te és meg­szó­lí­tot­ta a Ro­yal Spa Ho­tel­ben.

…Van egy olyan gya­núm, hogy, Rudi Scherz ta­lán Char­lot­te Black­lock­tól kap­ta azt a pénzt, ami­vel be­töm­te a ki­sebb-na­gyobb szél­há­mos­sá­ga­i­ból ere­dő hi­á­nyo­kat. Crad­dock fel­ügye­lő nem hi­szi – egyéb­ként én sem –, hogy Rudi Scherz zsa­ro­ló szán­dék­kal for­dult vol­na Char­lot­te Black­lock­hoz.

– Scherz­nek fo­gal­ma se volt ar­ról, hogy olyas­mit tud va­la­ki­ről, ami­vel zsa­rol­ni le­het – mond­ta Crad­dock fel­ügye­lő. – Vi­szont tud­ta ön­ma­gá­ról, hogy jó­ké­pű fiú, és nem­egy­szer ta­pasz­tal­ta, hogy egy jó­ké­pű fiú néha pénzt is kap­hat az idő­sebb höl­gyek­től, ha elég meg­győ­ző­en adja elő bá­na­tos his­tó­ri­á­ját.

…De Char­lot­te Black­lock ta­lán nem így fog­ta fel a dol­got. Ta­lán arra gya­na­ko­dott, hogy itt a zsa­ro­lás­nak va­la­mi­fé­le alat­to­mos for­má­já­ról van szó, hogy Rudi Scherz még­is­csak sejt­het va­la­mit – az­tán ké­sőbb, ha majd az új­sá­gok szen­zá­ci­ót csi­nál­nak az ügy­ből (tud­ni­il­lik Bel­le Goed­ler ha­lá­la után), ak­kor majd rá­jön, hogy Char­lot­te sze­mé­lyé­ben va­ló­sá­gos arany­bá­nyá­ra ta­lált.

…Ő pe­dig most már nem csi­nál­hat­ta vissza a csa­lást. Min­de­nütt Le­ti­tia Black­lock­nak adta ki ma­gát. A bank­ban. Mrs. Goed­ler előtt. És min­den a leg­job­ban si­ke­rült, amíg fel nem buk­kant ez a gya­nús alak, ez a sváj­ci ho­tel­por­tás­fé­le, aki ta­lán zsa­ro­ló. Ha őt el le­het­ne tá­vo­lí­ta­ni, sem­mi se fe­nye­get­né töb­bé.

…Elő­ször ta­lán csak ját­sza­do­zott a gon­do­lat­tal. Egész éle­té­ben só­vá­rog­va gon­dolt az iz­gal­mak­ra, a drá­mai ese­mé­nyek­re, mind­ar­ra, ami­ből ki volt re­keszt­ve. Most szin­te bi­zser­ge­tő ér­zés volt ki­dol­goz­ni a rész­le­te­ket. Mit kell ten­ni, hogy meg­sza­ba­dul­jon tőle?

…Las­san­ként fel­épí­tet­te a ter­vet. És vé­gül el­dön­töt­te, hogy meg­va­ló­sít­ja. Azt mond­ta Rudi Scherz­nek, hogy el akar ját­szat­ni egy gengsz­ter­ko­mé­di­át, ami­től a ven­dé­gei jól meg­ijed­nek, és ke­res va­la­kit, egy ide­gent, a „gengsz­ter” sze­re­pé­re, Ha Scherz el­vál­lal­ja, szép kis sum­ma üti a mar­kát.

…Scherz ha­bo­zás nél­kül el­vál­lal­ta, és ép­pen ezért va­gyok biz­tos ben­ne, hogy nem is sej­tet­te, mennyi­re ki van neki szol­gál­tat­va Char­lot­te Black­lock. Azt hit­te, ez is csak egy olyan bo­lond öreg nő, aki­ről könnyű le­gom­bol­ni a pénzt.

…Char­lot­te át­ad­ta neki a hir­de­tés szö­ve­gét, meg­hív­ta a Litt­le Pad­docks­ba te­rep­szem­lé­re, és meg­mu­tat­ta, hogy azon a bi­zo­nyos es­tén hol vá­ra­koz­zon, amíg be nem en­ge­di a ház­ba. Dora Bun­ner per­sze mind­er­ről nem tu­dott sem­mit.

…El­jött a szó­ban for­gó nap… – Crad­dock el­hall­ga­tott.

A sze­líd han­gú Miss Marple vet­te át az el­be­szé­lés fo­na­lát:

– Char­lot­te az­nap ku­tyá­ul érez­te ma­gát. Hi­szen még min­dig nem lett vol­na késő vissza­csi­nál­ni… Dora Bun­ner azt mond­ta, hogy Letty egész nap ret­te­ne­te­sen félt, és sze­rin­tem úgy is volt. Félt at­tól, ami­re ké­szült, félt, hogy a ter­ve nem si­ke­rül – de annyi­ra még­se félt, hogy vissza­tán­col­jon.

…Ta­lán vic­ces volt el­csen­ni a re­vol­vert Eas­ter­bro­ok ez­re­des gal­lér­jai kö­zül. Át­sza­ladt egy­pár to­jás­sal vagy egy kis lek­vár­ral – és ami­kor lát­ta, hogy üres a ház, szé­pen fel­sur­rant az eme­let­re. Vic­ces volt meg­ola­joz­ni a sza­lon­aj­tót, hogy hang­ta­la­nul nyíl­jon és csu­kód­jon. Az is, ami­kor azt aján­lot­ta, hogy te­gyék át más­ho­vá az ajtó előtt álló asz­talt, mert úgy job­ban ér­vé­nye­sül Phil­li­pa vi­rág­kom­po­zí­ci­ó­ja. Olyan volt az egész, mint egy já­ték. De ami most kö­vet­ke­zik, az már nem já­ték. Igen, Char­lot­te Black­lock félt… Dora Bun­ner eb­ben nem té­ve­dett.

– De azért vé­gig­csi­nál­ta – mond­ta Crad­dock. – És min­den úgy tör­tént, ahogy el­ter­vez­te. Va­la­mi­vel hat óra után ki­ment „el­zár­ni a ka­csá­kat”: ak­kor en­ged­te be Rudi Scher­zet, és át­ad­ta neki az ál­ar­cot, a kö­penyt, a kesz­tyűt meg a zseb­lám­pát. Az­tán fél hét­kor, ami­kor az óra ütni kezd, már ott áll ug­rás­ra ké­szen az asz­tal­nál a bolt­ív mel­lett, mint­ha a ci­ga­ret­tás­do­bozért nyúl­na. Min­den a le­he­tő leg­ter­mé­sze­te­seb­ben hat. Pat­rick, mint há­zi­gaz­da, át­ment az ita­lért. Ő mint há­zi­asszony, ci­ga­ret­tát hoz. Arra szá­mí­tott, na­gyon he­lye­sen, hogy ami­kor az óra ütni kezd, min­den­ki az órá­ra fog néz­ni. Így is tör­tént. Csak egy­va­la­ki nem vet­te le róla a sze­mét: Dora, a hű­sé­ges ba­rát­nő. És mind­járt az első ki­hall­ga­tás­kor el is mond­ta ne­künk, hogy Miss Black­lock va­ló­já­ban mit csi­nált. Azt mond­ta, hogy Miss Black­lock az ibo­lyás vá­zát emel­te fel.

…Elő­ző­leg ki­roj­to­sí­tot­ta a lám­pa­zsi­nórt, hogy a ve­ze­ték majd­nem csu­pasz le­gyen. Egy pil­la­na­tig tar­tott az egész. A ci­ga­ret­tás­do­boz, a váza és a kis kap­cso­ló egé­szen kö­zel volt egy­más­hoz. Miss Black­lock fel­emel­te a vá­zát, ki­loccsan­tot­ta a vi­zet a roj­tos zsi­nór­ra, és meg­nyom­ta a kap­cso­lót. A víz jól ve­ze­ti az ára­mot. Rö­vid­zár­lat ke­let­ke­zett.

– Akár­csak ná­lunk, dél­után – mond­ta Duci. – Ezért tet­szett úgy meg­ijed­ni, Jane néni?

– Igen, ked­ve­sem. So­kat tör­tem a fe­jem azon a vi­lá­gí­tá­son. Tud­tam, hogy két lám­pa volt, két egy­for­ma lám­pa, és az­tán ki­cse­rél­ték őket – va­ló­szí­nű­leg az éj­sza­ka fo­lya­mán.

– Úgy van – mond­ta Crad­dock. – Ami­kor Flet­cher más­nap reg­gel meg­vizs­gál­ta a lám­pát, olyan volt, mint a töb­bi… sem­mi baja, a zsi­nór tel­je­sen ép, a ve­ze­ték se­hol se zár­la­tos.

– Rög­tön meg­ér­tet­tem, mi­ről van szó, ami­kor Dora Bun­ner azt mond­ta, hogy este még a pász­tor­lány állt ott – foly­tat­ta Miss Marple –, de ő úgy spe­ku­lált, hogy Pat­rick cse­rél­te ki a lám­pá­kat, és ez­zel a té­ve­dé­sé­vel en­gem is fél­re­ve­ze­tett. Az az ér­de­kes, hogy Dora Bun­ner tel­je­sen meg­bíz­ha­tat­lan volt, ha olyas­mi­ről szá­molt be, amit hal­lott – min­dig hoz­zá­kép­zelt va­la­mit, min­dent el­túl­zott vagy el­fer­dí­tett, és rend­sze­rint té­ve­dett, ha spe­ku­lált – de amit lá­tott, azt pon­to­san úgy mond­ta el, ahogy lát­ta. Igen­is lát­ta, hogy Le­ti­tia fel­emel­te az ibo­lyá­kat…

– Meg egy vil­la­nás és csat­ta­nás is volt, azt mond­ta – szólt köz­be Crad­dock.

– És ami­kor Duci ki­ön­töt­te a vi­zet a krisz­tus­vi­rá­gok­ról a lám­pa­zsi­nór­ra… ak­kor per­sze rög­tön rá­jöt­tem, hogy csak­is Miss Black­lock csi­nál­hat­ta a rö­vid­zár­la­tot, mert csak ő állt ott az asz­tal­nál.

– Ked­vem vol­na fel­po­foz­ni ma­gam – mond­ta Crad­dock. – Dora Bun­ner még olyas­mit is fe­cse­gett, hogy va­la­ki meg­éget­te az asz­talt, mert „oda­tet­te a ci­ga­ret­tá­ját” – pe­dig rá se gyúj­tott sen­ki És az ibo­lyák azért her­vad­tak el, mert nem ma­radt víz a vá­zá­ban – Le­ti­tia itt hi­bát kö­ve­tett el: újra meg kel­lett vol­na töl­te­nie. De nyil­ván arra szá­mí­tott, hogy ezen úgy­se akad fenn sen­ki, és Miss Bun­ner va­ló­ban el­hit­te, hogy ő maga fe­lej­tett el vi­zet töl­te­ni a vá­zá­ba, ami­kor be­le­rak­ta a vi­rá­go­kat.

Crad­dock meg­csó­vál­ta a fe­jét:

– Na­gyon könnyen le­he­tett be­fo­lyá­sol­ni. És Miss Black­lock ezt több íz­ben ki is hasz­nál­ta. Azt hi­szem, ő te­rel­te Bunny gya­nú­ját Pat­rick­re.

– Mi­ért épp én­rám? – kér­dez­te Pat­rick sér­tő­döt­ten.

– Azt hi­szem, nem akart vele sem­mi kü­lö­nö­set – de így leg­alább Bunny nem gya­na­ko­dott arra, hogy Miss Black­lock volt a szín­já­ték ren­de­ző­je. Hogy az­u­tán mi tör­tént, va­la­mennyi­en tud­juk. Mi­helyt el­aludt a vil­lany, és min­den­ki össze­vissza kez­dett ki­a­bál­ni, Miss Black­lock ki­ment az elő­ző­leg meg­ola­jo­zott aj­tón, és a háta mögé ke­rült Rudi Scherz­nek, aki ide-oda ló­bál­ta a zseb­lám­pá­ját, és nagy él­ve­zet­tel ala­kí­tot­ta a gengsz­tert. Azt hi­szem, egy­ál­ta­lán nem vet­te ész­re, hogy Char­lot­te Black­lock ott áll mö­göt­te, ke­zén a ker­ti kesz­tyű­je, mar­ká­ban a re­vol­ver. Szé­pen meg­vár­ja, amíg a zseb­lám­pa fé­nye oda nem ér, aho­vá cé­loz­nia kell – a fal­nak arra a pont­já­ra, amely az ő feje mel­lett vol­na. Ak­kor gyor­san lead két lö­vést, és ami­kor Scherz ré­mül­ten hát­ra­for­dul, egé­szen kö­zel tart­ja hoz­zá a re­vol­vert, és újra lő. A re­vol­vert oda­dob­ja a holt­test mel­lé, a kesz­tyű­jét ha­nya­gul az asz­tal­ra ejti, az­tán vissza­megy ugyan­azon az aj­tón, és már­is ott áll, ahol az előbb, ami­kor a vil­lany ki­aludt. A fü­lét meg­se­bez­te egy ki­csit – nem tu­dom pon­to­san, ho­gyan…

– Kö­röm­ol­ló­val, azt hi­szem – mond­ta Miss Marple. – Elég egy csip­pen­tés a fül­cim­pá­ba, és csak úgy öm­lik a vér. Lé­lek­ta­ni szem­pont­ból na­gyon ügyes fo­gás volt. Min­den­ki a sa­ját sze­mé­vel lát­hat­ta, hogy az a fe­hér blúz egy­re vé­re­sebb lesz – Miss Black­lock­ra igen­is rá­lőt­tek, nem sok híja volt, hogy meg is öl­jék.

– Úgy lát­szott, min­den a leg­na­gyobb rend­ben van – vet­te át a szót Crad­dock. – Dora Bun­ner ki­tar­tott amel­lett, hogy Scherz igen­is Miss Black­lock­ra cél­zott, és ez na­gyon hasz­nos volt. Dora Bun­ner aka­rat­la­nul is azt hi­tet­te el, mint­ha va­ló­ban lát­ta vol­na, ami­kor a ba­rát­nő­je meg­se­be­sült. Könnyen meg­tör­tén­he­tett vol­na, hogy ki­mond­ják: ön­gyil­kos­ság vagy bal­eset. És ez­zel le van zár­va az egész ügy. Hogy még­se zár­ták le, az Miss Marple-nak kö­szön­he­tő.

– Nem, nem, nem. – Miss Marple na­gyon ha­tá­ro­zot­tan ráz­ta a fe­jét. – Az a ke­vés, amit én tet­tem, iga­zán mel­lé­kes. Maga érez­te úgy, hogy nem sza­bad ab­ba­hagy­ni, Mr. Crad­dock. Maga ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy foly­tas­sák a nyo­mo­zást.

– Se­hogy se tet­szett az egész – bó­lin­tott Crad­dock. – Tud­tam, hogy va­la­mi nincs rend­jén. De hogy mi­cso­da, csak ak­kor tud­tam meg, ami­kor Miss Marple fel­hív­ta rá a fi­gyel­me­met. És az­u­tán a vé­let­len is Miss Black­lock el­len for­dult. Fel­fe­dez­tem, hogy azt a má­sik aj­tót meg­ola­joz­ta va­la­ki. Mind­ed­dig csak ar­ról be­szél­tünk, hogy mi tör­tén­he­tett – tet­sze­tős el­mé­let, de még­is­csak el­mé­let. De az ola­jo­zott ajtó már bi­zo­nyí­ték volt. És tel­je­sen vé­let­le­nül jöt­tem rá: mert té­ve­dés­ből egy má­sik ki­lin­cset nyom­tam le.

– Sze­rin­tem fel­sőbb su­gal­lat­ra tör­tént, fel­ügye­lő úr – mond­ta Miss Marple. – De hát én na­gyon ré­gi­mó­di va­gyok.

– Így hát újra el­kez­dő­dött a haj­tó­va­dá­szat – foly­tat­ta Crad­dock. – Csak egy ki­csit más­kép­pen, mint ad­dig, Most olyas­va­la­kit ke­res­tünk, aki­nek ér­de­ké­ben állt, hogy meg­öl­je Le­ti­tia Black­loc­kot.

– Már­pe­dig volt, aki­nek ér­de­ké­ben állt, és ezt Miss Black­lock is tud­ta – mond­ta Miss Marple. – Azt hi­szem, Phil­li­pát szin­te az első pil­la­nat­ban fel­is­mer­te. Ugyan­is van rá ada­tunk, hogy So­nia Goed­ler azok közé tar­to­zott – nem vol­tak so­kan –, akik érint­kez­het­tek a re­me­te Char­lot­te-tal. És ha az em­ber már öreg (ezt maga még nem tud­hat­ja, Mr. Crad­dock), sok­kal job­ban em­lék­szik egy olyan arc­ra, amit fi­a­tal­ko­rá­ban lá­tott, mint a ta­va­lyi­ak­ra vagy a ta­valy­előt­ti­ek­re. Phil­li­pa kö­rül­be­lül olyan idős le­he­tett, mint az any­ja volt, ami­kor Char­lot­te ta­lál­ko­zott vele, és na­gyon ha­son­lí­tott is az any­já­ra. A fur­csa az, hogy vé­le­mé­nyem sze­rint Char­lot­te meg­örült Phil­li­pá­nak. Iga­zán meg­sze­ret­te ezt a lányt, és azt hi­szem, ha volt egy kis lel­ki­fur­da­lá­sa, ép­pen ez­zel si­ke­rült ön­tu­dat­la­nul el­foj­ta­nia. Arra gon­dolt, hogy ha majd övé lesz az örök­ség, gon­dos­ko­dik Phil­li­pá­ról. Úgy fog bán­ni vele, mint­ha a sa­ját lá­nya vol­na. Phil­li­pa és Harry majd ott él nála. Szó­val, el volt ra­gad­tat­va a sa­ját bő­kezű­sé­gé­től és jó­sá­gá­tól. De ami­kor a fel­ügye­lő úr min­den­fé­le kér­dé­se­ket tett fel, és rá­jött „Pip és Emma” lé­te­zé­sé­re, ak­kor Char­lot­te kezd­te na­gyon kí­no­san érez­ni ma­gát. Nem akar­ta, hogy Phil­li­pa le­gyen a bűn­bak. Ere­de­ti­leg azt kép­zel­te, si­ke­rül úgy fel­tün­tet­ni a dol­got, mint­ha gengsz­ter­tá­ma­dás tör­tént vol­na: jött egy fi­a­tal bű­nö­ző, és vé­let­le­nül meg­halt. De mi­után fel­fe­dez­ték az ola­jo­zott aj­tót, meg­vál­to­zott a hely­zet. Azt hit­te, Phil­li­pán kí­vül sen­ki sincs kö­rü­löt­te, aki­nek ér­de­ké­ben áll­na, hogy el­te­gye láb alól. Ju­lia ki­lé­té­ről ugyan­is fo­gal­ma sem volt. Min­dent el­kö­ve­tett, hogy ne de­rül­jön ki, vol­ta­kép­pen ki­cso­da Phil­li­pa. Ami­kor a fel­ügye­lő úr So­nia fe­lől ér­dek­lő­dött, Char­lot­te a gyors eszé­vel mind­járt rá­vág­ta, hogy ala­csony volt, és fe­ke­te hajú, az­tán ki­vet­te az al­bum­ból a régi fény­ké­pe­ket, ne­hogy fel­tűn­jön a ha­son­ló­ság, és egy­út­tal a Le­ti­ti­á­ról meg a sa­ját ma­gá­ról ké­szült fel­vé­te­le­ket is el­tá­vo­lí­tot­ta.

– És én még Mrs. Swet­ten­ha­met gya­nú­sí­tot­tam, hogy ő So­nia Goed­ler! – mond­ta szé­gyen­kez­ve Crad­dock.

– Sze­gény ma­mám – dör­mög­te Ed­mond. – Aki egész éle­té­ben olyan fedd­he­fet­len er­köl­csű volt… Leg­alább­is tu­do­má­som sze­rint.

– De a fő ve­szélyt per­sze Dora Bun­ner je­len­tet­te – me­sél­te to­vább Miss Marple. – Dora nap­ról nap­ra fe­le­dé­ke­nyebb és be­szé­de­sebb lett. Em­lék­szem, mi­lyen szem­re­há­nyó­an né­zett rá Miss Black­lock, ami­kor nála uzson­náz­tam. Tud­ják, hogy mi­ért? Dora már megint Lotty­nak szó­lí­tot­ta. Mi azt hit­tük, ár­tat­lan nyelv­bot­lás­ról van szó. De Char­lot­te meg­ijedt. És ez így ment to­vább. Sze­gény Dora nem tud­ta fé­ken tar­ta­ni a nyel­vét. Ami­kor együtt ká­véz­gat­tunk a Kék Ma­dár­ban, nem bír­tam sza­ba­dul­ni at­tól a na­gyon fur­csa ér­zés­től, mint­ha Dora tu­laj­don­kép­pen két sze­mély­ről be­szél­ne, nem pe­dig egy­ről – és per­sze úgy is volt. Az egyik pil­la­nat­ban azt mond­ta, hogy a ba­rát­nő­je nem na­gyon csi­nos, de mi­cso­da egyé­ni­ség – az­tán, szin­te egy szusz­ra, hogy rend­kí­vül csi­nos, vi­dám lány. Letty­ről el­mond­ta, hogy ret­ten­tő okos volt, és si­ke­res üz­let­asszony – az­tán be­szél­ni kez­dett a szo­mo­rú éle­té­ről, és jött az az idé­zet, hogy hősi szív­vel tűr­te ő a bajt – de hát ez va­la­hogy egy­ál­ta­lán nem il­lett rá Le­ti­tia éle­té­re. Azt hi­szem, az­nap dél­előtt, ami­kor be­jött a cuk­rász­dá­ba, Char­lot­te sok min­dent meg­hal­lott. Azt biz­to­san hal­lot­ta, ami­kor Dora meg­em­lí­tet­te, hogy a lám­pá­kat ki­cse­rél­ték – mert, ugye, a pász­tor­fiú állt az asz­ta­lon, nem pe­dig a pász­tor­lány. És ak­kor rá­döb­bent, mi­lyen ko­moly ve­szélyt je­lent szá­má­ra ez a sze­gény hű­sé­ges Dora.

…Saj­nos az az ér­zé­sem, hogy tu­laj­don­kép­pen ez a ve­lem foly­ta­tott cuk­rász­dai be­szél­ge­tés pe­csé­tel­te meg Dora sor­sát – bo­csá­nat a me­lo­d­ra­ma­ti­kus ki­fe­je­zé­sért. De azt hi­szem, így is, úgy is ez lett vol­na a vége… Char­lot­te ugyan­is nem érez­het­te ma­gát biz­ton­ság­ban, amíg Dora él. Sze­ret­te Do­rát – nem akar­ta meg­öl­ni –, de más meg­ol­dást nem lá­tott. És azt hi­szem, be­be­szél­te ma­gá­nak (akár­csak El­ler­ton nő­vér, akit a múlt­kor em­lí­tet­tem, Duci), hogy tu­laj­don­kép­pen jó­ság­ból te­szi. Sze­gény Bunny úgy­se él­het so­ká­ig, és ki tud­ja, mi­lyen szen­ve­dé­sek vár­nak rá. És a leg­ré­me­sebb, hogy min­den­kép­pen igye­ke­zett bol­dog­gá ten­ni Bunny utol­só nap­ját A szü­le­tés­na­pi zsúr – a kü­lön­le­ges tor­ta…

– Édes ha­lál – mond­ta Phil­li­pa meg­bor­zong­va.

– Igen, va­la­hogy így… meg akar­ta éde­sí­te­ni a ha­lá­lát… Hát ak­kor le­gyen zsúr, és csu­pa fi­nom­ság, amit Dora sze­ret, és sen­ki se mond­jon olyas­mit, ami­vel fel­iz­gat­ná. Az­tán a tab­let­ták, nem is tu­dom, hogy mi­lye­nek, ami­ket az asz­pi­ri­nes tu­bus­ba tett a sa­ját ágya mel­lé, hogy ha Bunny majd nem ta­lál­ja az új tu­bust, amit nem­rég vá­sá­rolt, az övé­ből ve­gyen. Ak­kor az lesz a lát­szat, és az is volt, ugye, hogy a tab­let­tá­kat Le­ti­ti­á­nak szán­ták.

…Így hát Bunny meg­halt ál­má­ban, iga­zán bol­do­gan, és Char­lot­te megint biz­ton­ság­ban érez­het­te ma­gát. De azért hi­ány­zott neki Dora Bun­ner – hi­ány­zott a ra­gasz­ko­dá­sa és a hű­sé­ge, az is hi­ány­zott, hogy nem be­szél­get­het vele a régi idők­ről… Ke­ser­ve­sen sírt, ami­kor el­vit­tem neki Ju­li­an le­ve­lét – és az a fáj­da­lom őszin­te volt. Meg­öl­te a sa­ját leg­jobb ba­rát­nő­jét…

– Ez bor­zal­mas – mond­ta Duci. – Bor­zal­mas.

– De na­gyon is em­be­ri – tet­te hoz­zá Ju­li­an Har­mon. – Néha el­fe­lejt­jük, mi­lyen em­be­ri­ek a gyil­ko­sok.

– Tu­dom – bó­lin­tott Miss Marple. – Em­be­ri­ek. És sok­szor na­gyon szá­na­lom­ra mél­tó­ak. De ugyan­ak­kor na­gyon ve­szé­lye­sek is. Kü­lö­nö­sen az olyan érző szí­vű, gyen­ge gyil­kos, mint Char­lot­te Black­lock. Mert ha egy gyen­ge em­ber iga­zán meg­ijed, ak­kor tel­je­sen eszét vesz­ti a ret­te­gés­től, és töb­bé már nem is tud­ja, hogy mit csi­nál.

– Mur­gat­royd? – kér­dez­te Ju­li­an.

– Igen, sze­gény Miss Mur­gat­royd. Char­lot­te nyil­ván oda­ment a házuk­hoz, és meg­hal­lot­ta, hogy a gyil­kos­sá­got pró­bál­ják re­konst­ru­ál­ni. Az ab­lak nyit­va volt, hall­ga­tó­zott. Mind­ad­dig eszé­be se ju­tott, hagy eset­leg va­la­ki más­tól is tar­ta­ni kell. Miss Hinch­lif­fe nem hagy­ta bé­kén a ba­rát­nő­jét, hogy gon­dol­koz­zék csak, mit is lá­tott, és Char­lot­te-nak egé­szen ad­dig a pil­la­na­tig meg se for­dult a fe­jé­ben, hogy va­la­ki egy­ál­ta­lán lát­ha­tott va­la­mit. Fel­té­te­lez­te, hogy min­den­ki ösz­tö­nö­sen Rudi Scherz­re né­zett. Most nyil­ván lé­leg­zet-vissza­fojt­va fü­lelt az ab­lak mel­lől. Ugye, nem lesz sem­mi baj? És épp ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor Miss Hinch­lif­fe nagy seb­bel-lob­bal el­in­dult az ál­lo­más­ra, Miss Mur­gat­royd­ból ki­buggyant va­la­mi: egy mon­dat, ami­ből ki­de­rült, hogy vé­let­le­nül rá­ta­lált az igaz­ság­ra. Ezt ki­ál­tot­ta Miss Hinch­lif­fe után „Ő nem volt ott…”

…Én ugye meg­kér­dez­tem Miss Hinch­lif­fe-től, hogy pon­to­san így mond­ta-e… Mért ha úgy mond­ta vol­na: „Ő nem volt ott”, az egé­szen más.

– Hát ne­kem ez már ma­gas egy ki­csit – val­lot­ta be a fel­ügye­lő.

Miss Marple Crad­dock felé for­dí­tot­ta ró­zsás-fe­hér ar­cát.

– De gon­dol­ja meg, ké­rem, mi zaj­lott le Miss Mur­gat­royd agyá­ban… Sok­szor van úgy, hogy lá­tunk va­la­mit, és nem is tud­tuk. Em­lék­szem, egy vas­úti bal­eset al­kal­má­val meg­fi­gyel­tem egy nagy fes­tékhó­lya­got a va­gon ol­da­lán. Ké­sőbb le tud­tam vol­na raj­zol­ni. És egy­szer Lon­don­ban, ami­kor be­vá­gó­dott egy re­pü­lő­bom­ba… csu­pa üveg­szi­lánk volt min­den… de én a leg­job­ban arra em­lék­szem, hogy egy nő állt előt­tem, és egy ha­tal­mas lyuk volt a ha­ris­nyá­ján, a térd­haj­lás­nál, és fe­le­más ha­ris­nyá­ja volt. Szó­val Miss Mur­gat­royd­nak is, ami­kor már nem spe­ku­lált, ha­nem csak meg­pró­bált vissza­em­lé­kez­ni, hogy mit is lá­tott, sok min­den az eszé­be jut­ha­tott.

…Gon­do­lom, a kan­dal­ló­nál kezd­te, mert a zseb­lám­pa elő­ször azt vi­lá­gí­tot­ta meg… az­tán to­vább sik­lott a két ab­lak felé, mi­vel pe­dig Miss Mur­gat­royd és az ab­la­kok kö­zött volt egy­pár em­ber, azo­kat is érin­tet­te. Pél­dá­ul Mrs. Har­mont, aki a sze­mé­re szo­rí­tot­ta a két ök­lét. Miss Mur­gat­royd gon­do­lat­ban to­vább kö­vet­te a zseb­lám­pa út­ját: ott volt Miss Bun­ner, tá­tott száj­jal és dül­ledt szem­mel, az­tán jött az üres fal meg az asz­tal, raj­ta a lám­pa és a ci­ga­ret­tás­do­boz. Az­tán el­dör­dül­tek a lö­vé­sek – és Miss Mur­gat­royd­nak hir­te­len, eszé­be ju­tott egy egé­szen hi­he­tet­len do­log. Lát­ta a fa­lat, amely­ben ké­sőbb meg­ta­lál­ták a két go­lyót, azt a fa­lat, ahol Le­ti­tia Black­lock állt, ami­kor rá­lőt­tek, már­pe­dig ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor a re­vol­ver el­sült, és Lettyt majd­nem go­lyó érte, Letty nem volt ott…

…Érti már, mire aka­rok ki­lyu­kad­ni? Miss Mur­gat­royd arra a há­rom nőre gon­dolt, akit Miss Hinch­lif­fe em­lí­tett: tes­sék rá­juk gon­dol­ni. Ha csak­ugyan a há­rom kö­zül az egyik nincs ott, nyil­ván a hi­ány­zó har­ma­dik­nak a sze­mé­lye lett vol­na fon­tos a szá­má­ra. És ak­kor azt mond­ta vol­na: „Ő az! Ő nem volt ott!” De Miss Mur­gat­royd most egy hely­re gon­dolt… azon a he­lyen len­nie kel­lett vol­na va­la­ki­nek… de az a hely üres ma­radt… nem volt ott sen­ki. A hely ott volt – a sze­mély nem. És Miss Mur­gat­royd mind­ezt nem is tud­ta egy­szer­re fel­fog­ni. Azt mond­ta: „Hinch, ez fan­tasz­ti­kus. Ő nem volt ott…”. Így te­hát csak­is Le­ti­tia Black­lock­ra gon­dol­ha­tott.

– De Jane néni ezt már előbb is, tud­ta, igaz? – kér­dez­te Duci, – Ami­kor a lám­pa rö­vid­zár­la­tot csi­nált. An­ti­kor min­den­fé­lét le tet­szett ír-ni arra a pa­pír­ra.

– Igen, ked­ve­sem. Ak­kor állt össze min­den… a sok el­szi­ge­telt rész­let… és össze­füg­gő egész lett be­lő­le.

Duci hal­kan idéz­te:

– Lám­pa? igen. Ibo­lyák? igen. Tu­bus asz­pi­rin? Igen, Jane néni arra gon­dolt, hogy Bunny csak nem­rég vá­sá­rolt egy új, tu­bust, és nem kel­lett vol­na a Le­ti­ti­á­é­ból ven­nie?

– Csak­is ak­kor, ha az ő tu­bu­sát el­lop­ták vagy el­rej­tet­ték va­la­hogy. Hogy az le­gyen a lát­szat, mint­ha a mér­get Le­ti­ti­á­nak szán­ták vol­na.

– Igen, ér­tem. Az­tán Édes ha­lál. A tor­ta… de nem­csak a tor­ta. Az egész zsúr. Hadd le­gyen Bunny­nak egy bol­dog nap­ja, mi­előtt meg­hal. Mint ami­kor az em­ber ki akar­ja ir­tat­ni a ku­tyá­ját. Sze­rin­tem ez a leg­ször­nyűbb ben­ne… ez a… hogy is mond­jam… ez a ha­zug ér­zé­keny­ség.

– Char­lot­te iga­zán érző szí­vű nő volt. Egy­ál­ta­lán nem ha­zu­dott, ami­kor a vé­gén ki­fa­kadt a kony­há­ban: „Sen­kit se akar­tam meg­öl­ni.” Nem, ő csak pénzt akart, sok pénzt, ami nem volt az övé! És ez a vá­gya úgy el­ha­tal­ma­so­dott (va­la­mi­fé­le rög­esz­me lett be­lő­le: a pénz majd kár­pó­tol­ja a sok szen­ve­dé­sért, ami­vel az élet súj­tot­ta), hogy min­de­nen túl­nőtt. Az olyan em­be­rek, akik ne­hez­tel­nek a vi­lág­ra, min­dig na­gyon ve­szé­lye­sek. Úgy gon­dol­ják, hogy az élet adó­suk ma­radt va­la­mi­vel. Jó né­hány be­te­get is­mer­tem, aki sok­kal töb­bet szen­ve­dett, mint Char­lot­te, és sok­kal in­kább ki volt re­keszt­ve az élet örö­me­i­ből – de azért nem zú­go­ló­dott, és bol­dog volt. A bol­dog­ság vagy a bol­dog­ta­lan­ság oka mi­ben­nünk van. Jaj, is­te­nem, fé­lek, hogy na­gyon messzi­re ka­lan­doz­tam a tárgy­tól. Hol is tar­tot­tunk?

– An­nál a lis­tá­nál, amit össze tet­szett ál­lí­ta­ni – mond­ta Duci. – Mit je­len­tett az, hogy „Után­na­jár­ni a dol­gok­nak?” Mi­nek kel­lett utá­na­jár­ni?

Miss Marple Crad­dock­ra né­zett, és ha­mis­ká­san meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– Ezt azért meg­fejt­het­te vol­na, fel­ügye­lő úr. Maga mu­tat­ta ne­kem azt a le­ve­let, amit Le­ti­tia Black­lock írt a hú­gá­nak. Két­szer is sze­re­pelt ben­ne az „után­na­já­ni” szó, min­dig két n-nel. De azon a kis cé­du­lán, amit elő­ke­res­tet­tem Du­ci­val, Miss Black­lock egy n-nel írta. Az em­ber öreg­szik, de a he­lyes­írá­sa nem szo­kott meg­vál­toz­ni. Ezen mind­járt fenn­akad­tam.

– Igen – mond­ta Crad­dock. – Ész­re kel­lett vol­na ven­nem.

Duci foly­tat­ta a fel­so­ro­lást. – Hősi szív­vel tűr­te ő a bajt. Ezt mond­ta Bunny a cuk­rász­dá­ban, pe­dig Le­ti­ti­á­nak, ugye, nem volt sem­mi baja. Jód. Ez ve­ze­tett az­tán a goly­vá­hoz?

– Igen, ked­ve­sem. Sok szó esett, ugye, Svájc­ról, és Miss Black­lock azt ál­lí­tot­ta, hogy a test­vé­re tü­dő­baj­ban halt meg. De ne­kem ak­kor eszem­be ju­tott, hogy a leg­hí­re­sebb goly­vaspe­ci­a­lis­ták és se­bé­szek ép­pen sváj­ci­ak. És így mind­járt más szem­mel néz­tem arra az iga­zán ne­vet­sé­ges gyöngy­sor­ra, amit Le­ti­tia Black­lock ál­lan­dó­an vi­selt. Nem az ő stí­lu­sa – de a seb­he­lyet ép­pen el­ta­kar­ja.

– Most már ért­he­tő, mi­ért lett annyi­ra ide­ges, ami­kor el­sza­kadt a gyöngy­sor – mond­ta Crad­dock. – Tel­je­sen arány­ta­lan volt a két­ség­be­esé­se.

– És ak­kor még­is­csak Lottyt tet­szett írni, nem pe­dig Lettyt, ahogy mi gon­dol­tuk – foly­tat­ta Duci.

– Igen, em­lé­kez­tem rá, hogy Le­ti­tia hú­gát Char­lot­te-nak hív­ták, Dora Bun­ner pe­dig egy­szer-két­szer Lotty­nak szó­lí­tot­ta Miss Black­loc­kot – és va­la­hány­szor ez meg­tör­tént, Miss Black­lock min­dig na­gyon ide­ges lett.

– Na és Bern meg a Nyug­díj?

– Rudi Scherz egy ber­ni kór­ház­ban volt mű­tős.

– És a nyug­díj?

– Ó, ked­ve­sem, ezt már a Kék Ma­dár­ban is em­lí­tet­tem, de ak­kor még ma­gam se lát­tam a pár­hu­za­mot. Hogy tud­ni­il­lik Mrs. Wothers­po­on fel­vet­te a Mrs. Bartlett nyug­dí­ját is – pe­dig Mrs. Bartlett ak­kor már évek óta nem élt –, pusz­tán azért, mert egyik öreg­asszony olyan, mint a má­sik… Igen, össze­il­lett az egész, és et­től úgy fel­in­dul­tam, hogy ki­men­tem egy ki­csit le­hűl­ni, és azon is tör­tem a fe­jem, va­jon ho­gyan le­het­ne mind­ezt be­bi­zo­nyí­ta­ni. Ak­kor Miss Hinch­lif­fe fel­vett a ko­csi­já­ra, és meg­ta­lál­tuk Miss Mur­gat­roy­dot…

Miss Marple hang­ja meg­bi­csak­lott. A de­rűs és iz­ga­tott szí­ne­zet el­tűnt be­lő­le. Va­la­mi el­szánt ke­mény­ség vet­te át a he­lyét.

– Tud­tam, hogy va­la­mit ten­ni kell. Gyor­san! De még min­dig nem volt bi­zo­nyí­té­kunk. Ki­ta­lál­tam egy ter­vet, és vá­zol­tam Flet­cher őr­mes­ter­nek.

– Flet­cher már meg is kap­ta érte a ma­gá­ét! – szólt köz­be Crad­dock. – Szó nél­kül vég­re­haj­tot­ta Miss Marple ter­vét, és tő­lem nem is kért en­ge­délyt!

– Ele­in­te vo­na­ko­dott, de az­tán be­szél­tet egy ki­csit a fe­jé­vel – mond­ta Miss Marple. – Át­men­tünk a Litt­le Pad­docks­ba, és ak­kor ke­ze­lés alá vet­tem Mit­zit.

Ju­lia na­gyot só­haj­tott: – Hogy őt hogy si­ke­rült rá­ven­nie, az még min­dig rej­tély előt­tem.

– Meg­pu­hí­tot­tam, ked­ve­sem – mond­ta Miss Marple. – Úgy­is túl so­kat fog­lal­ko­zik sa­ját ma­gá­val, hát nem árt­hat meg neki, hogy egy­szer má­so­kért is tett va­la­mit. Per­sze, a hi­ú­sá­gán ke­resz­tül fog­tam meg: azt mond­tam, ha nem kel­lett vol­na el­me­ne­kül­nie a ha­zá­já­ból, biz­tos, hogy részt vett vol­na az el­len­ál­lá­si moz­ga­lom­ban, mire azt fe­lel­te: „De még mennyi­re.” És azt is mond­tam, mind­járt lát­ni, hogy őt az is­ten is ilyes­fé­le mun­ká­ra te­rem­tet­te. Mert bá­tor, mert min­den koc­ká­za­tot vál­lal, és azon­kí­vül nagy szí­né­szi te­het­ség. Me­sél­tem neki min­den­fé­le lá­nyok­ról, akik ilyen meg olyan hős­tet­te­ket haj­tot­tak vég­re az el­len­ál­lá­si moz­ga­lom­ban… en­nek egy ré­sze igaz is volt, a má­sik ré­szét saj­nos én ma­gam ta­lál­tam ki. Mit­zi a vé­gén tel­je­sen láz­ba jött.

– Bá­mu­la­tos – mond­ta Pat­rick.

– Így az­tán rá­vet­tem, hogy játssza el a sze­re­pét. El is pró­bál­tat­tam vele, amíg be­té­ve nem tud­ta. Az­tán, meg­hagy­tam, hogy men­jen fel a szo­bá­já­ba, és ki ne dug­ja az or­rát, amíg Crad­dock fel­ügye­lő úr meg nem jön. Az ilyen lob­ba­né­kony ter­mé­sze­tű em­be­rek­kel, mint ő, min­dig az a baj, hogy nem bír­ják tür­tőz­tet­ni ma­gu­kat, és előbb sü­tik el a pus­kát, mint kel­le­ne.

– Mit­zi re­me­kül csi­nál­ta – is­mer­te el Ju­lia.

– Nem egé­szen ér­tem, mi volt eb­ben a plá­ne – mond­ta Duci. – Per­sze, én nem vol­tam je­len… – tet­te hoz­zá bo­csá­nat­ké­rő­en.

– A terv egy kis­sé va­ló­ban komp­li­kált volt, és a ki­me­ne­te­le meg­le­he­tő­sen ké­tes. Mit­zi­nek el kel­lett is­mer­nie, mint­egy mel­lé­ke­sen, hogy ere­de­ti­leg csak­ugyan zsa­rol­ni akart, de az­tán olyan lel­ki­ál­la­pot­ba ke­rült, és úgy meg­ijedt, hogy most már haj­lan­dó el­mon­da­ni az iga­zat. Az ebéd­lő­aj­tó kulcs­lyu­kán ke­resz­tül lát­ta, hogy Miss Black­lock áll ott a hall­ban Rudi Scherz háta mö­gött, és re­vol­ver van a ke­zé­ben. Vagy­is azt lát­ta, ami va­ló­ban meg­tör­tént. Ez az el­gon­do­lás csak egy szem­pont­ból sán­tí­tott: mi lesz, ha Char­lot­te Black­lock rá­jön, hogy mi­vel a kulcs ben­ne volt a zár­ban, Mit­zi egy­ál­ta­lán nem lát­ha­tott sem­mit. De én arra épí­tet­tem, hogy ha az em­bert ilyen csú­nyán mell­be vág­ják, ak­kor nem jut­nak eszé­be az ef­fé­le ap­ró­sá­gok. Char­lot­te csak egyet fog meg­je­gyez­ni az egész­ből: hogy Mit­zi igen­is lát­ta őt.

Megint Crad­dock vet­te át a szót:

– Csak­hogy… és ez lé­nye­ges ré­sze volt a terv­nek… én úgy vi­sel­ked­tem, mint­ha nem ven­ném ko­mo­lyan Mit­zi val­lo­má­sát, és mint aki vég­re fel­tár­ja az ütő­kár­tyá­it, azon­nal tá­ma­dást in­téz­tem egy má­sik sze­mély el­len, akit ad­dig nem gya­nú­sí­tot­tam. Ed­mund el­len for­dí­tot­tam a vá­dat…

– És erre én is ki­vá­ló­an ját­szot­tam a sze­re­pe­met – mond­ta Ed­mund. – Ko­nok ta­ga­dás. Ahogy meg volt írva a for­ga­tó­könyv­ben. Csak az nem volt meg­ír­va ben­ne, Phil­li­pa, édes sze­rel­mem, hogy te egy­szer­re csak köz­be­csi­pogsz, és „Pip” ké­pé­ben állsz a ref­lek­tor­fény­be. Nem is ál­mod­tuk, sem én, sem a fel­ügye­lő úr, hogy te vagy Pip. Épp ne­kem kel­lett vol­na, Pi­pet ala­kí­ta­nom! Egy pil­la­na­tig majd­nem ki is es­tünk a sze­re­pünk­ből, de a fel­ügye­lő úr bra­vú­ro­san fel­ta­lál­ta ma­gát, és né­hány vég­te­le­nül ocs­mány meg­jegy­zést tett arra vo­nat­ko­zó­lag, hogy én egy gaz­dag nőre pá­lyá­zok… ami va­ló­szí­nű­leg meg is fog ra­gad­ni a tu­dat­alatt­id­ban, és egy­szer még jó­vá­te­he­tet­len konf­lik­tust idéz elő kö­zöt­tünk.

– Nem ér­tem, mi­ért volt erre szük­ség.

– De­hogy­nem, drá­gám. Azt je­len­tet­te, Char­lot­te Black­lock szem­pont­já­ból, hogy csak­is Mit­zi gya­nít­ja vagy tud­ja az iga­zat. A rend­őr­ség más­ra gya­na­ko­dik. Mit­zit egye­lő­re ha­zug­nak te­kin­tik. De ha Mit­zi ki­tart a ma­gáé mel­lett, ak­kor ta­lán job­ban oda­fi­gyel­nek, és ko­mo­lyan ve­szik. Így hát Mit­zit el kel­lett né­mí­ta­ni.

– Mit­zi egye­nest ki­ment a szo­bá­ból, vissza a kony­há­ba: pon­to­san úgy, ahogy uta­sí­tot­tam – mond­ta Miss Marple. – Miss Black­lock szin­te azon­nal utá­na­jött. Mit­zi lát­szó­lag egye­dül volt a kony­há­ban. Flet­cher őr­mes­ter a hát­só ajtó mö­gött rej­tő­zött el. Én a ta­ka­rí­tó­szek­rény­ben búj­tam el. Sze­ren­csé­re na­gyon so­vány va­gyok.

Duci rá­né­zett.

– Mire szá­mí­tott, Jane néni?

– Két do­log­ra. Char­lot­te vagy pénzt kí­nál Mit­zi­nek, ha be­fog­ja a szá­ját… és ak­kor Flet­cher őr­mes­ter ta­nú­ja lesz az aján­lat­nak… vagy pe­dig meg akar­ja ölni Mit­zit.

– Úgy, hogy még ezt is meg­ússza szá­ra­zon? Hi­szen rög­tön gya­nú­ba fog­ták vol­na.

– Ó, ked­ve­sem, ő ak­kor már nem tu­dott gon­dol­kod­ni. Olyan volt, mint egy acsar­gó, ré­mült, sa­rok­ba szo­rí­tott pat­kány. Gon­dold csak meg, mi min­den tör­tént az­nap. Miss Hinch­lif­fe el­ro­bog az ál­lo­más­ra. Ha vissza­jön, Miss Mur­gat­royd azon­nal köz­li vele, hogy Miss Black­lock nem volt a szo­bá­ban. Csak egy-két perc ma­rad a cse­lek­vés­re, hogy Miss Mur­gat­royd ne mond­has­son sem­mit. Terv­ről, meg­té­vesz­tés­ről szó sem le­het. Csak ke­gyet­len gyil­kos­ság­ról. Rá­kö­szön a sze­ren­csét­len­re, és meg­fojt­ja. Az­tán ha­za­ro­han, át­öl­tö­zik, és mire a töb­bi­ek meg­jön­nek, már ott ül a kan­dal­ló mel­lett, mint­ha ki se tet­te vol­na a lá­bát ha­zul­ról.

…Az­tán a drá­mai for­du­lat: Ju­lia le­lep­le­ző­dik. Miss Black­lock el­szá­rít­ja a gyöngy­so­rát, és meg­ré­mül: hát­ha ész­re­vet­te va­la­ki a seb­he­lyet. Ké­sőbb a fel­ügye­lő úr te­le­fo­nál, hogy min­den­kit oda­visz. Nincs idő gon­dol­koz­ni, pi­hen­ni. Char­lot­te most már iga­zi gyil­kos – nem olyan, aki ir­ga­lom­ból öl, vagy el­tesz láb alól egy kel­le­met­len fi­a­tal­em­bert. Vé­res kezű, ke­gyet­len, gyil­kos. Nem gya­nak­sza­nak rá? Ed­dig nem. És ak­kor jön Mit­zi – újabb ve­szély. Meg kell ölni, el kell né­mí­ta­ni! Ma­gán­kí­vül volt a fé­le­lem­től. Már nem is em­ber. Csak egy ve­szé­lyes vad­ál­lat!

– De mi­ért kel­lett Jane né­ni­nek is el­búj­nia a ta­ka­rí­tó­szek­rény­be? – kér­dez­te Duci. – Mi­ért nem bíz­ta az egé­szet Flet­cher őr­mes­ter­re?

– Ket­ten job­ban bol­do­gul­tunk, ked­ve­sem. Még az­tán én jól tud­tam utá­noz­ni Dora Bun­ner hang­ját. Ha van, ami­től Char­lot­te Black­lock meg­tö­rik, hát et­től biz­to­san.

– És meg is tört!…

– Meg… tel­je­sen össze­rop­pant.

Hosszas csend tá­madt, min­den­ki az em­lé­ke­i­vel volt el­fog­lal­va, az­tán Ju­lia szó­lalt meg, szán­dé­kos vi­dám­ság­gal, hogy fel­old­ja a nyo­mott han­gu­la­tot:

– Mit­zi­re is­te­ni ha­tást tett az egész. Teg­nap kö­zöl­te ve­lem, hogy va­la­hol Sout­hamp­ton mel­lett ka­pott új ál­lást. Azt mond­ta (Ju­lia elég jól utá­noz­ta Mit­zi ki­ej­té­sét): „Én me­gyek oda, és ha mond­ják ne­kem, maga men­jen a rend­őr­ség­re be­je­lent­kez­ni… maga ide­gen, ak­kor én mon­dom ne­kik: igen­is, én me­gyek! A rend­őr­ség en­ge­met is­mer na­gyon jól. Én va­gyok se­gí­tő­je a rend­őr­ség­nek! Én­nél­kü­lem a rend­őr­ség nem tu­dott vol­na csi­nál­ni le­tar­tóz­ta­tást egy na­gyon ve­sze­del­mes bű­nö­ző­vel! Én koc­káz­tat­tam az éle­te­met, mert én va­gyok bá­tor… bá­tor, mint egy orosz­lán… én nem fé­lek sem­mi­től… És ők fog­ják mon­da­ni: Mit­zi, maga egy hős, maga cso­dá­la­tos. És én fo­gom mon­da­ni: Ach, sem­mi az egész.”

Juha ab­ba­hagy­ta.

– És így to­vább, még egy jó ide­ig – tet­te hoz­zá.

– Azt hi­szen – dünnyög­te Ed­mund –; Mit­zi na­gyon rö­vid időn be­lül nem egy, de száz ügy­ben lesz a rend­őr­ség se­gí­tő­je!

– Ve­lem ki­bé­kült – mond­ta Phil­li­pa. – Még az Édes ha­lál re­cept­jét is ide­ad­ta nász­aján­dék­ba. Per­sze az­zal, hogy a vi­lá­gért se árul­jam el a tit­kot Ju­li­á­nak, mert Ju­lia tönk­re­tet­te a rán­tot­tás ser­pe­nyő­jét.

– Most már Mrs. Lu­cas is oda­van Phil­li­pá­ért, – mond­ta Ed­mund –, mi­után Bel­le Goed­ler ha­lá­lá­val Phil­li­pa és Ju­lia örö­köl­te a Goed­ler-mil­li­ó­kat, Ő is kül­dött nász­aján­dé­kot: egy ezüst spár­ga­fo­gó, csi­peszt. Óri­á­si él­ve­zet lesz ki­hagy­ni őnagy­sá­gát az es­kü­vői ven­dé­gek név­jegy­zé­ké­ből.

– És az­tán bol­do­gan él­tek, amíg meg nem hal­tak – mond­ta Pat­rik – Ed­mund és Phil­li­pa… hát Ju­lia és Pat­rick? – tet­te fel a kér­dést kí­sér­let gya­nánt.

– Na nem: ve­lem te nem fogsz bol­do­gan élni – vá­gott vissza Ju­lia. – Amit a fel­ügye­lő úr Ed­mund­ról rög­tön­zött, te­rád sok­kal in­kább al­kal­maz­ha­tó. Te tény­leg az a faj­ta vagy, aki egy gaz­dag fe­le­ség­re pá­lyá­zik. De rám ne szá­míts!

– Tes­sék, ez a hála – só­haj­tott Pat­rick. – Pe­dig mit meg nem tet­tem ezért a lá­nyért.

– Majd­nem bör­tön­be jut­tat­tál gyil­kos­ság vád­já­val, te kis fe­le­dé­keny – mond­ta Ju­lia. – Soha éle­tem­ben nem fe­lej­tem el azt az es­tét, ami­kor meg­jött a hú­god le­ve­le. Ko­mo­lyan, azt hit­tem, hogy el va­gyok vesz­ve. Se­mer­re se lát­tam ki­utat.

…Most, hogy így ala­kult – tet­te hoz­zá el­tű­nőd­ve –, azt hi­szem, meg­pró­bál­ko­zom a szí­né­szet­tel.

– Mi­cso­da?! Te is? – nyö­gött fel Pat­rick.

– Igen. Ta­lán le­me­gyek Perth­be. Hát­ha fel­vesz­nek Ju­lia he­lyett. Az­tán, ha majd ki­ta­nul­tam a szak­mát, szín­há­zat nyi­tok… és le­het, hogy én fo­gom be­mu­tat­ni Ed­mund da­rab­ja­it.

– Azt hit­tem, ön, re­gény­ívó – mond­ta Ju­lia Har­mon.

– Én is azt hit­tem – fe­lel­te Ed­mond. – El is kezd­tem írni egy re­gényt. Egész jó volt. Hosszú, hosszú ol­da­lak egy bo­ros­tás alak­ról, ahogy ki­fe­lé ká­szá­ló­dik az ágy­ból, és hogy mi­lyen a sza­ga és a szür­ke ut­cák és egy ször­nyű, víz­kó­ros vén­asszony meg egy zül­lött, fi­a­tal nő­sze­mély, aki foly­ton nyá­la­dzik… és mind ar­ról be­szél­tek éj­jel-nap­pal, hogy mi­lyen ré­mes a vi­lág, és nem ér­tet­ték, hogy mi­nek kel­lett ne­kik meg­szü­let­ni. A vé­gén már én se na­gyon ér­tet­tem… Az­tán eszem­be ju­tott egy elég vic­ces öt­let… és le­fir­kan­tot­tam… az­tán egy mu­lat­sá­gos kis je­le­net lett be­lő­le… Sem­mi kü­lö­nös. De en­gem va­la­hogy ér­de­kelt. És mi­előtt még ész­be kap­hat­tam vol­na, már meg is ír­tam egy ka­cag­ta­tó há­rom­fel­vo­ná­sos bo­hó­za­tot.

– Mi a címe? – kér­dez­te Pat­rick. – Mit lá­tott a la­káj?

– Tu­laj­don­kép­pen az is le­het­ne. De vé­gül ezt a cí­met ad­tam neki: Az ele­fánt min­dent el­fe­lejt. De ez sem­mi: már el is fo­gad­ták, és be fog­ják mu­tat­ni.

– Az ele­fánt min­dent el­fe­lejt – mo­tyog­ta Duci. – Én min­dig azt hit­tem, hogy épp for­dít­va van: az ele­fán­tok nem fe­lej­te­nek el sem­mit.

Juhi­an Har­mon nagy­tisz­te­le­tű úr bűn­tu­da­to­san ka­pott a fe­jé­hez:

– Uram­is­ten! Olyan ér­de­kes volt. A szent­be­szé­dem!

– Hja, a kri­mi, mint más­kor is – mond­ta Duci. – Csak­hogy ez az élet­ből volt el­les­ve.

– Eset­leg ar­ról pré­di­kál­hat­na, hogy Ne ölj – aján­lot­ta Pat­rick.

– Nem – fe­lel­te csön­de­sen Ju­li­an Har­mon. – Nem ezt vá­lasz­tom tex­tus­nak.

– Ne is – mond­ta Duci. – Iga­zad van, Ju­li­an. Én tu­dok egy sok­kal szebb tex­tust, egy sok­kal vi­dá­mab­bat. – Csen­gő han­gon idéz­te: –;, Jöjj el, déli szél, fújj az én ker­tem­re, hogy foly­ja­nak an­nak drá­ga il­la­tú szer­szá­mai”… Ta­lán nem jól idé­zem, de úgy­is tu­dod, hogy mire gon­do­lok. Csak azt nem ér­tem, mi­ért kell a szer­szá­mok­nak foly­ni. És mi­ért drá­ga az il­la­tuk.

– A szer­szám szó eb­ben a je­len­tés­ben már el­avult – ma­gya­ráz­ta Ju­li­an Har­mon nagy­tisz­te­le­tű úr. – Itt nem mun­ka­szer­szá­mot kell ér­te­ni, ha­nem fű­szer­szá­mot, azaz fű­szert. A hé­ber ere­de­ti­ben…

Duci a sza­vá­ba vá­gott, és át­ölel­te:

– Én csak egyet tu­dok: te azt hi­szed, hogy a bib­li­ai Ahas­vé­rus tu­laj­don­kép­pen Má­so­dik Ar­ta­xer­xes… de így négy­szem­közt be­vall­hat­juk: iga­zá­ból Har­ma­dik Ar­ta­xer­xes volt.

Mint már oly sok­szor, Ju­i­lan Har­mon most sem ér­tet­te, hogy a fe­le­sé­ge mi­ért tart­ja ezt az anek­do­tát olyan rend­kí­vül mu­lat­sá­gos­nak.

– Tig­lat Pi­le­szár majd se­gít – mond­ta Duci. – Jog­gal le­het a leg­büsz­kébb macs­ka a vi­lá­gon. Ő mu­tat­ta meg, ho­gyan lett a lám­pa zár­la­tos.