5.

– Hű, ez klassz! – mond­ta Mrs. Har­mon a fér­jé­nek, Ju­li­an Har­mon nagy­tisz­te­le­tű úr­nak, reg­ge­li köz­ben. – Miss Black­lock­nál gyil­kos­ság lesz.

– Gyil­kos­ság? – kér­dez­te a férj egy kis­sé meg­le­pőd­ve. – Mi­kor?

– Ma dél­után… az­az­hogy in­kább este. Fél hét­kor. Jaj, szí­vem, és ne­ked épp ak­kor kell a bér­má­lan­dók­kal fog­lal­koz­ni. Irtó pech. Ami­kor úgy imá­dod a gyil­kos­sá­go­kat!

– Ko­mo­lyan nem tu­dom, mi­ről be­szélsz, Duci.

Mrs. Har­mon, aki göm­bö­lyű ar­cá­nak és ter­me­té­nek kö­szön­het­te, hogy a ke­reszt­ség­ben ka­pott Di­a­na név he­lyett már rég­óta meg­ra­gadt raj­ta ez a Duci, át­nyúj­tot­ta a Ga­zet­te-et az asz­tal fö­lött.

– Tes­sék. A hasz­nált zon­go­rák és mű­fog­so­rok közt.

– Mi­cso­da egy kü­lö­nös hir­de­tés.

– Ugye? – mond­ta Duci bol­do­gan. – Az em­ber nem is hin­né, hogy Miss Black­lock sze­re­ti az ilyen gyil­kos­sá­go­kat meg já­té­ko­kat, igaz? Biz­tos a fi­a­tal Sim­mon­sok vet­ték rá – úgy lát­szik, a gyil­kos­sá­got még Jú­lia Sim­mons se tart­ja mél­tó­sá­gán alu­li­nak, amit őszin­tén cso­dá­lok. Mind­egy, ben­ne van a lap­ban, és tény­leg nagy pech, hogy nem jö­hetsz el, szí­vem. Én azért ott le­szek, az­tán majd min­dent el­me­sé­lek, pe­dig tu­laj­don­kép­pen kár be­lém, mert az ilyen já­ték, amit sö­tét­ben ját­sza­nak, nem ne­kem való. Ál­ta­lá­ban fél­ni szok­tam, és re­mé­lem, nem én, le­szek az, akit meg­gyil­kol­nak. Ha va­la­ki egy­szer­re csak rá­te­szi a ke­zét a vál­lam­ra és a fü­lem­be súg­ja: „Meg­hal­tál!”, ak­ko­rát fog dob­ban­ni a szí­vem, hogy a vé­gén még tény­leg be­le­ha­lok! Sze­rin­ted el­kép­zel­he­tő?

– Nem, Duci: sze­rin­tem na­gyon so­ká­ig fogsz élni, és na­gyon öreg le­szel – ve­lem együtt.

– És az­tán meg­ha­lunk, ugyan­azon a na­pon, és ugyan­ab­ba a sír­ba le­szünk el­te­met­ve. Jaj, de is­te­ni!

Du­ci­nak a fü­lé­ig sza­ladt a szá­ja et­től a kel­le­mes pers­pek­tí­vá­tól.

– Úgy lá­tom, na­gyon bol­dog vagy, Duci – mond­ta a fér­je mo­so­lyog­va.

– Ki ne len­ne bol­dog az én he­lyem­ben? – kér­dez­te Duci egy kis­sé za­var­tan. – Ami­kor itt vagy te meg Su­san meg Ed­ward, és mind­nyá­jan úgy sze­ret­tek, és nem bán­já­tok, ha buta va­gyok… És süt a nap! És egy ilyen szép nagy ház­ban lak­ha­tunk!

Ju­li­an Har­mon nagy­tisz­te­le­tű úr kö­rül­né­zett a nagy, ko­pár ebéd­lő­ben, és, té­to­ván bó­lin­tott.

– So­kan két­ség­be len­né­nek esve, ha egy ilyen óri­á­si, hu­za­tos ho­dály­ban kel­le­ne lak­ni­uk.

– De én sze­re­tem a nagy szo­bá­kat. Olyan fi­nom sza­gok jön­nek be kint­ről, és meg is ma­rad­nak. És az sem baj, ha az em­ber ren­det­len, és min­dent sza­na­szét hagy, mert nem kell foly­ton be­le­bot­la­ni.

– Ház­tar­tá­si gé­pek meg köz­pon­ti fű­tés nél­kül? Így na­gyon sok a mun­kád, Duci.

– De­hogy­is sok, Ju­li­an. Fél hét­kor fel­ke­lek, be­gyúj­tom a boj­lert, az­tán ne­ki­ál­lok, mint egy gőz­moz­dony, és nyolc­ra már kész is az egész. És ugye, hogy meg­van a lát­szat­ja? Pad­ló­vi­asz, bú­tor­pasz­ta, szép őszi le­ve­lek a nagy kö­csö­gök­ben. Ko­mo­lyan, egy nagy há­zat nem ne­he­zebb tisz­tán tar­ta­ni, mint egy ki­csit. Gyor­sab­ban megy a mun­ka a fel­mo­só­ronggyal, min­den­nel, mert az em­ber nem veri be foly­ton a fe­ne­két, mint a kis szo­bák­ban. És én sze­re­tek egy ilyen nagy, hi­deg szo­bá­ban alud­ni, olyan jó az a kis me­leg fé­szek a ta­ka­ró alatt, csak az or­rom he­gye érzi, hogy mi van kí­vül. És mind­egy, hogy mek­ko­ra a ház, ak­kor is csak ugyan­annyi krump­lit kell há­moz­ni, ugyan­annyi edényt kell mo­so­gat­ni, meg min­den­ből ugyan­annyit. Na és Ed­ward­nak meg Su­san­nak mi­lyen re­mek az a nagy üres szo­ba, ahol játsz­hat­nak, vas­utat épít­het­nek, ba­bazsúrt ren­dez­het­nek a pad­lón, és sose kell el­rak­ni sem­mit! És a kü­lön he­lyi­sé­gek – olyan jó, hogy az em­ber má­so­kat is be tud fo­gad­ni a há­zá­ba. Mint pél­dá­ul Jimmy Sy­mest és John­nie Fin­c­het: kü­lön­ben mind a ket­tő me­het­ne az anyó­sá­ék­hoz. Az pe­dig nem jó, igaz, Ju­li­an? Te pél­dá­ul sze­re­ted Anyát, de azért nem örül­tél vol­na, ha együtt kel­lett vol­na lak­nunk vele meg Apá­val, ami­kor össze­há­za­sod­tunk. És én se örül­tem vol­na. Úgy érez­tem vol­na, hogy még min­dig kis­lány va­gyok.

Ju­li­an rá­mo­soly­gott.

– Te még ma is olyan vagy, mint egy kis­lány, Duci.

Ju­li­an Har­mont vi­szont nem vi­tás, hogy a ter­mé­szet hat­van­éves­nek ter­vez­te. Még kö­rül­be­lül hu­szon­öt évet kel­lett vár­ni, hogy a ter­ve­ző szán­dé­ka tö­ké­le­te­sen meg­va­ló­sul­jon.

– Jó, tu­dom, hogy buta va­gyok.

– Nem vagy te buta, Duci. Na­gyon is okos vagy.

– Nem, nem. Szel­le­mi ké­pes­sé­ge­im egyen­lők a nul­lá­val. Pe­dig igyek­szem… És iga­zán olyan jó, ami­kor köny­vek­ről meg tör­té­ne­lem­ről meg ilye­nek­ről me­sélsz. Az ta­lán nem volt a leg­jobb öt­let, ami­kor Gib­bon­ból ol­vas­tál fel es­tén­ként, mert ha oda­kint fúj a hi­deg szél, és a kan­dal­ló mel­lett olyan jó me­leg van, ak­kor nem tu­dom, de az a Gib­bon va­la­hogy ször­nyen el­ál­mo­sít­ja az em­bert.

Ju­li­an el­ne­vet­te ma­gát.

– De azért na­gyon sze­ret­lek hall­gat­ni, Ju­li­an. Me­séld csak el, hogy is volt az­zal az öreg lel­késszel, aki Ahas­vé­rus­ról pré­di­kált?

– Azt már be­té­ve tu­dod, Duci.

– Nem baj, mondd el még egy­szer. Kér­lek!

A fér­je meg­ad­ta ma­gát:

– Jó: szó­val az öreg Scrym­gour. Egy­szer va­la­ki be­né­zett a temp­lom­ba. Ő épp ki­ha­jolt a szó­szék­ről, és lá­za­san pré­di­kált két öreg ta­ka­rí­tó­nő­nek. Ráz­ta az uj­ját fe­lé­jük, és azt, mond­ta: „Hohó! Tu­dom én, mit gon­dol­nak ma­guk. Azt hi­szik, hogy a Nagy Ahas­vé­rus, akit az első tex­tus em­lít, má­so­dik Ar­ta­xer­xes volt. De té­ved­nek!” Az­tán rop­pant di­a­dal­lal: „Har­ma­dik Ar­ta­xer­xes volt!”

Ju­li­an Har­mon ugyan a maga ré­szé­ről sose tar­tot­ta kü­lö­nö­seb­ben mu­lat­sá­gos­nak ezt a tör­té­ne­tet, de Du­cit min­dig si­ke­rült el­szó­ra­koz­tat­nia vele.

Most is fel­ka­ca­gott, csen­gő han­gon:

– Édes öreg bá­csi! Ju­li­an, azt hi­szem, egy­szer te is pont ilyen le­szel.

Ju­li­an elég­gé sa­va­nyú ké­pet vá­gott.

– Tu­dom – mond­ta mély alá­zat­tal. – Na­gyon is ér­zem, hogy nem min­dig si­ke­rül meg­ta­lál­nom a kel­lő­kép­pen egy­sze­rű han­got.

– Azért ne ke­se­redj el – vi­gasz­tal­ta Duci, mi­köz­ben ra­kos­gat­ni kezd­te a tá­nyé­ro­kat a tál­cá­ra. – Mrs. Butt is mond­ta teg­nap, hogy Butt, aki sose járt temp­lom­ba, és úgy­szól­ván ő volt a falu ate­is­tá­ja, most min­den va­sár­nap el­megy, csak­is azért, hogy a te pré­di­ká­ci­ó­dat hall­ja.

És Duci to­vább be­szélt, elég ügye­sen utá­noz­va Mrs. Butt fi­nom­ko­dó hang­ját:

– „Ké­rem, asszo­nyom, Butt épp a mi­nap mond­ta Mr. Nim­kins­nek, aki Litt­le Wors­dale-be va­ló­si, hogy a mi fa­lunk, Chip­ping Cleg­horn iga­zan kul­tu­rált hely. Nem olyan, mint Litt­le Wors­dale, ahol Mr. Goss úgy be­szél a gyü­le­ke­zet­hez, mint egy ra­kás gye­rek­hez, akik­ben nincs sem­mi mű­velt­ség. Málunk iga­zi kul­tú­ra van, mond­ta Butt, arra mér­get le­het ven­ni. A mi lel­ké­szünk na­gyon tu­dós úri­em­ber – Ox­ford­ban vég­zett, nem pe­dig Milc­hes­ter­ben, és igen­is meg­oszt­ja ve­lünk a tu­dá­sát. Min­dent tud a ró­ma­i­ak­ról meg a gö­rö­gök­ről, sőt a ba­bi­ló­ni­a­i­ak­ról meg az asszí­rok­ról is. Hisz még a pap­lak macs­ká­ját is egy szír ki­rály­ról ne­vez­ték el! – Szó­ról szó­ra így mond­ta neki.” Szó­val, meg­di­cső­ül­té1 – fe­jez­te be Duci di­a­dal­ma­san. – Jaj, is­te­ne­in, most már tény­leg rá kell kap­csol­nom, kü­lön­ben sose le­szek ké­szen. Gye­re, Tig­lat-Pi­le­szár meg­ka­pod a he­ring­cson­to­kat.

Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, ügye­sen nyit­va tar­tot­ta lá­bá­val, és ki­ro­bo­gott, ke­zé­ben a meg­ra­kott tál­cá­val – köz­ben har­sá­nyan és nem a leg­mu­zi­ká­li­sab­ban dú­dol­ta egy va­dász­nó­ta maga al­kot­ta vál­to­za­tát:

In­du­lás, jó gyil­ko­sok, a má­jus oly cso­dás, mind el­men­tek a he­ku­sok…

A kö­vet­ke­ző so­ro­kat el­nyel­te a mo­so­ga­tó­ba ér­ke­ző edé­nyek csö­röm­pö­lé­se, de Ju­li­an Har­mon nagy­tisz­te­le­tű úr, aki köz­ben ki­lé­pett a ház­ból, még hal­lot­ta a vég­ső di­a­dal­mas ká­den­ci­át:

Ma gyil­ko­lunk, amennyi csak be­lénk fér!