2.

– Úgy lá­tom, te is nyug­ta­lan­kodsz, igaz, Letty?

Miss Black­lock össze­rez­zent. Az író­asz­tal­nál ült, apró ha­lacs­ká­kat raj­zol­ga­tott szó­ra­ko­zot­tan az ita­tós­pa­pír­ra. Most fel­né­zett: lát­ta öreg ba­rát­nő­jé­nek ag­gó­dó ar­cát.

Nem­igen tud­ta, mit is mond­jon Dora Bun­ner­nak. Bunnyt, ez nyil­ván­va­ló, nem sza­bad fel­iz­gat­ni vagy meg­ijesz­te­ni. Egy-két pil­la­na­tig nem szólt sem­mit, gon­dol­ko­zott.

An­nak ide­jén együtt járt is­ko­lá­ba Dora Bun­ner­ral. Dora ak­ko­ri­ban csi­nos, sző­ke, kék sze­mű, elég­gé bu­tus­ka lány volt. A bu­ta­sá­ga nem szá­mí­tott: el­len­sú­lyoz­ta a jó­ked­ve, az élénk­sé­ge. Az lett vol­na rend­jén való, gon­dol­ta a ba­rát­nő­je, hogy fe­le­sé­gül men­jen egy de­rék ka­to­na­tiszt­hez vagy egy vi­dé­ki ügy­véd­hez. Mennyi jó tu­laj­don­ság: sze­re­tet, oda­adás, hű­ség. De a sors nem bánt ke­gye­sen Dora Bun­ner­ral. A sa­ját ere­jé­ből kel­lett meg­él­nie. Igyek­vő volt, de min­dent ügyet­le­nül csi­nált, ami­be be­le­fo­gott.

A két ba­rát­nő el­sza­kadt egy­más­tól. De most egy fél éve Miss Black­lock le­ve­let ka­pott: bő­be­szé­dű, szá­nal­mas le­ve­let. Dora azt írta, hogy rossz egész­sé­gi ál­la­pot­ban van. Al­bér­let­ben la­kik, ne­he­zen jön ki a nyug­dí­já­ból. Meg­pró­bált var­ro­gat­ni, de az uj­jai me­re­vek, mert re­u­más. Szó­ba hoz­ta azt az időt, ami­kor osz­tály­társ­nők vol­tak – az élet messzi­re so­dor­ta őket egy­más­tól –, de most… nem is tud­ja… a régi ba­rát­nő ta­lán se­gít­het­ne raj­ta.

Miss Black­loc­kot szí­ven ütöt­te a le­vél. Sze­gény Dora – a csi­nos, bu­tus, él­he­tet­len Dora. Le­csa­pott rá, fel­pa­kol­ta, ma­gá­val hoz­ta a Litt­le Pad­docks­ba, az­zal az ön­ál­ta­tó ma­gya­rá­zat­tal, hogy „nem bí­rom egye­dül a ház­tar­tást. Fel­tét­le­nül szük­sé­gem van va­la­ki­re”. Tud­ta, hogy so­ká­ig úgy­se tart­hat – az or­vo­sok meg­mond­ták –, de sze­gény Dora néha még­is az ide­ge­i­re ment. Min­dent el­ügyet­len­ke­dett, fel­in­ge­rel­te a tem­pe­ra­men­tu­mos kül­föl­di „ház­ve­ze­tő­nőt”, rosszul szá­mol­ta össze a szennyest, sose ta­lál­ta a le­ve­le­ket vagy a szám­lá­kat Miss Black­lock, aki a cél­tu­da­tos ügy­in­té­zés min­ta­ké­pe volt, néha már azt sem tud­ta, mit csi­nál­jon el­ke­se­re­dé­sé­ben. Sze­gény két­bal­ke­zes Dora: mi­lyen hű­sé­ges, mennyi­re sze­ret­ne se­gí­te­ni – büsz­ke és bol­dog, mert azt hi­szi, hogy hasz­nát ve­szik, és köz­ben saj­nos sem­mi­re se hasz­nál­ha­tó.

Miss Black­lock most éle­sen rá­szólt:

– Hagyd ezt, Dora. Már szám­ta­lan­szor kér­te­lek.

– Jaj – mond­ta Miss Bun­ner bűn­tu­da­to­san. – Tu­dom. El­fe­lej­tet­tem. De iga­zán… Úgy lá­tom…

– Hogy nyug­ta­lan­ko­dom? Té­vedsz. Leg­alább­is – tet­te hoz­zá Miss Black­lock őszin­tén – nem na­gyon. Erre az os­to­ba hir­de­tés­re gon­dolsz?

– Igen… még ak­kor is, ha csak tré­fa… sze­rin­tem na­gyon go­nosz tré­fa.

– Go­nosz?

– Igen. Va­la­mi go­nosz­sá­got ér­zek ben­ne. Szó­val… tré­fá­nak se ren­des.

Miss Black­lock a ba­rát­nő­jé­re né­zett. Az a sze­líd szem­pár, az a nagy, ma­kacs száj, a kis­sé fi­tos orr. Sze­gény Dora, mi­lyen ide­ge­sí­tő, mi­lyen ren­det­len, mi­lyen oda­adó – és meny­nyi gon­dot okoz. Öreg bo­lond, csu­pa zagy­va­ság de ösz­tö­nö­sen még­is rá tud érez­ni sok min­den­re.

– Azt hi­szem, iga­zad van, Dora – mond­ta Miss Black­lock. – Nem ren­des tré­fa.

– En­nek nem lesz jó vége – fa­kadt ki Dora Bun­ner vá­rat­lan hév­vel. – Fé­lek – majd hir­te­len hoz­zá­tet­te: – És te is félsz, Le­ti­tia.

– Bu­ta­ság – mond­ta Miss Black­lock de­rű­sen.

– Ve­szé­lyes. Ér­zem, hogy ve­szé­lyes. Mint ami­kor bom­bá­kat kül­döz­get­nek pos­tai cso­mag­ban.

– Drá­gám, sem­mi az egész: va­la­mi agya­lá­gyult azt hi­szi, hogy jó vic­cet csi­nált.

– De ez nem vicc!

Csak­ugyan nem volt vic­ces… Miss Black­lock ar­cá­ról le­rít­tak a gon­do­la­tai, és Dora di­a­dal­ma­san fel­ki­ál­tott: – Lá­tod! Ne­ked is ez a vé­le­mé­nyed!

– De, Dora, ked­ve­sem…

Nem fe­jez­het­te be. Az aj­tón be­vi­har­zott egy fi­a­tal nő, jól fej­lett keb­lei va­dul hul­lám­zot­tak a szűk pu­ló­ver alatt. Tar­ka dirnd­li­szok­nyát vi­selt, és zsí­ros fe­ke­te haj­fo­na­tai több­szö­rö­sen a feje köré vol­tak csa­var­va. Fe­ke­te sze­me csil­lo­gott.

Egy szusz­ra mond­ta:

– Be­szél­he­tek most, ké­rem, ma­gá­nak, igen?

Miss Black­lock fel­só­haj­tott:

– Hogy­ne, Mit­zi, mi a baj?

Néha már arra gon­dolt, jobb len­ne egye­dül vé­gez­ni az egész há­zi­mun­kát, a fő­zés­sel együtt, mint tűr­ni a ház­ve­ze­tő­női ál­lást be­töl­tő „me­ne­kült hölgy” örö­kös ideg­ro­ha­ma­it.

– Mon­dom már­is – így van rend­ben, re­mé­lem? Én mon­dom fel, és me­gyek – már­is in­nen me­gyek!

– De mi­ért? Fel­iz­gat­ta va­la­mi?

– Igen­is, na­gyon fel­iz­ga­tott – mond­ta Mit­zi drá­ma­i­an. – Én nem aka­rom meg­hal­ni! Már én meg­me­ne­kül­tem Eu­ró­pá­ban. Ne­kem csa­lá­dom­ból min­den­ki meg­hal – min­den­kit meg­öl­nek – anya, kis­test­vér, édes kis uno­ka­húg – mind, mind meg­öl­nek. De ne­kem si­ke­rül, hogy el­szö­kök – el­bú­jok. Jö­vök Ang­li­á­ba. Én dol­go­zok. Én csi­ná­lok mun­kát, amit ott­hon soha nem csi­ná­lok meg. Én…

– Tu­dom, tu­dom – mond­ta Miss Black­lock éle­sen. Va­ló­ban jól is­mer­te már Mit­zi szün­te­len ref­rén­jét. – De most ép­pen mi­ért akar el­men­ni?

– Mert jön­nek megint, és meg­öl­nek.

– Ki­cso­dák?

– Ne­kem el­len­sé­gek! A ná­cik! Vagy le­het, hogy most bol­se­vis­ták! Jöt­tek rá, hogy itt va­gyok. Jön­nek, hogy le­gyek meg­öl­ve. Én ol­vas­tam – igen – van ben­ne az új­ság­ban!

– Ó, hát a Ga­zet­te-re gon­dol?

– Itt, van meg­ír­va itt. – Mit­zi fel­mu­tat­ta a Ga­zet­te-et, me­lyet ed­dig a háta mö­gött tar­tott. – Tes­sék: itt van írva gyil­kos­ság. Litt­le Pad­docks­ban. Az van itt, igaz? Máma este fél hét. Ach! Én nem meg­vá­rom, hogy meg­öl­nek – nem, nem.

– De mi­ért vo­nat­koz­na ez ép­pen ma­gá­ra? Hi­szen csak… úgy gon­dol­juk, hogy csak tré­fa.

– Tré­fa? Va­la­kit meg­öl­ni, az tré­fa?

– Nem, de­hogy­is. De néz­ze, ked­ve­sem, ha bár­ki meg akar­ná gyil­kol­ni ma­gát, nem hir­det­né meg elő­re az új­ság­ban, igaz?

– Gon­dol­ja, nem? – Mit­zi mint­ha egy kis­sé meg­in­gott vol­na. – Gon­dol­ja, ta­lán nem akar­ják meg­gyil­kol­ni va­la­kit? Le­het, akar­ják meg­gyil­kol­ni ma­gát, Miss Black­lock.

– Nem va­ló­szí­nű, hogy en­gem bár­ki is meg akar­jon gyil­kol­ni – mond­ta Miss Black­lock könnye­dén. – És ko­mo­lyan, Mit­zi, azt sem lá­tom be, mi­ért akar­nák ma­gát meg­öl­ni. Ugyan mi­ért öl­nék meg?

– Mert van­nak sok rossz em­be­rek… Na­gyon rossz em­be­rek. Én mon­dom, ne­kem anyám, kis­test­vé­rem, édes kis uno­ka­hú­gom…

– Igen, igen. – Miss Black­lock ügye­sen gá­tat ve­tett a szó­ára­dat­nak. – De az már tel­jes kép­te­len­ség, hogy ma­gát bár­ki is meg akar­ja gyil­kol­ni. Per­sze, ha ra­gasz­ko­dik a fel­mon­dás­hoz, nem tart­ha­tom vissza. De sze­rin­tem nagy bu­ta­ság, ha el­megy.

Lát­va Mit­zi ta­nács­ta­lan­sá­gát, eré­lye­sen hoz­zá­tet­te:

– Ebéd­re meg kell pá­rol­ni azt a mar­ha­húst, amit a hen­tes kül­dött. Elég szí­vós­nak lát­szik.

– Én csi­ná­lok ma­gá­nak gu­lyást, egy kü­lön­le­gest.

– Sem­mi ki­fo­gá­som el­le­ne, ha gu­lyás­nak akar­ja ne­vez­ni. És van az a ke­mény da­rab saj­tunk, csi­nál­hat­na be­lő­le egy kis saj­tos ro­po­góst. Tud­ja, az ital mel­lé – azt hi­szem, ma este ven­dé­ge­ink lesz­nek.

– Ma este? Mit akar­ja mon­da­ni, hogy ma este?

– Fél hét­kor.

– De az van írva az új­ság­ba, igen? Kik akar­ják jön­ni ak­kor? Mi­ért akar­ják jön­ni?

– Hogy el ne kés­se­nek a te­me­tés­ről – mond­ta Míss Black­lock, hu­nyo­rít­va egyet. – Jól van, Mit­zi, eb­ből elég. Dol­gom van. Csuk­ja be az aj­tót, ha ki­megy – zár­ta le a be­szél­ge­tést ha­tá­ro­zot­tan.

– Na, őt leg­alább el­in­téz­tük egye­lő­re – tet­te hoz­zá, mi­után a tá­tott szá­jú Mit­zi mö­gött be­csu­kó­dott az ajtó.

– Te min­den­ben olyan ügyes vagy, Letty – mond­ta Miss Bun­ner őszin­te cso­dá­lat­tal.