3.

– Phil­li­pa, ked­ve­sem, sze­ret­nék be­szél­ni ve­led.

– Tes­sék, Miss Black­lock.

Phil­li­pa Hay­mes kis­sé meg­le­pet­ten né­zett a ház úr­nő­jé­re.

– Va­la­mi nyug­ta­la­nít?

– En­gem?

– Úgy vet­tem ész­re, mint­ha nyug­ta­lan­kod­nál az utób­bi idő­ben. Re­mé­lem, nincs sem­mi baj?

– Nem, de­hogy, Miss Black­lock. Mi len­ne?

– Sem­mi… csak kér­de­zem. Gon­dol­tam, ta­lán te meg Pat­rick…

– Pat­rick? – Phil­li­pa most már iga­zán meg­le­pő­dött.

– Ha nem, ak­kor nem. El­né­zést az in­diszk­ré­ci­ó­ért. De olyan so­kat vagy­tok együtt… és igaz, hogy Pat­rick a ku­zi­nom, de azt hi­szem, nem a leg­jobb fér­j­anyag. Leg­alább­is egye­lő­re nem.

Phil­li­pa arca jég­gé der­medt.

– Én töb­bet nem me­gyek férj­hez – je­len­tet­te ki.

– De­hogy­nem, kis­lá­nyom, ha majd el­jön az ide­je. Még na­gyon fi­a­tal vagy. De ezt most nem kell meg­tár­gyal­nunk. Nincs va­la­mi más baj? Pél­dá­ul… anya­gi gon­dok?

– Nem, sem­mi ba­jom.

– Tu­dom, hogy néha ag­gódsz a fiad jö­vő­jé­ért. Ezért sze­ret­nék el­mon­da­ni va­la­mit. Ma dél­után be­men­tem Milc­hes­ter­be az ügy­vé­dem­hez, Mr. Bed­ding­fi­eldhez. Az utób­bi idő­ben elég za­va­ros lett min­den, és gon­dol­tam, nem árt, ha új vég­ren­de­le­tet csi­ná­lok – bár­mi­fé­le es­he­tő­ség­re szá­mít­va. Bunny­ról már gon­dos­kod­tam… a töb­bit mind rád ha­gyom, Phil­li­pa.

– Tes­sék? – Phil­li­pa úgy kap­ta fel a fe­jét, mint akit da­rázs csí­pett. A sze­me ka­ri­ká­ra nyílt. Ri­adt­nak lát­szott, szin­te ré­mült­nek.

– De én nem aka­rom… iga­zán nem… Jaj, nem… És kü­lön­ben is, mi­ért? Mi­ért épp én­rám?

– Ta­lán azért – mond­ta Miss Black­lock kü­lö­nös han­gon –, mert nincs sen­ki más.

– De itt van Pat­rick és Ju­lia.

– Igen, Pat­rick meg Ju­lia. – Miss Black­lock hang­já­ból nem tűnt el az a kü­lö­nös esen­gés.

– Ők a ro­ko­nai.

– Szeg­ről-vég­ről. Nem tá­maszt­hat­nak igé­nye­ket.

– De én se… nem is tu­dom, mit mond­jak… Nem, nem aka­rom.

A te­kin­te­te in­kább el­len­sé­ges volt, mint há­lás. Egész vi­sel­ke­dé­se va­la­mi fé­le­lem­ről árul­ko­dott.

– Tu­dom, hogy mit csi­ná­lok, Phil­li­pa. Na­gyon meg­sze­ret­te­lek… na és a kis­fiú… Ha most hal­nék meg, nem kap­nál va­la­mi so­kat… de né­hány hét múl­va ta­lán más lesz a hely­zet.

A sze­mé­be né­zett Phil­li­pá­nak – pil­lá­ja se rez­dült.

– De nem fog meg­hal­ni! – ki­ál­tot­ta Phil­li­pa.

– Ha raj­tam áll, ak­kor va­ló­ban nem: min­den óv­in­téz­ke­dést meg­te­szek.

– Óv­in­téz­ke­dést?

– Igen. Gon­dol­koz­zál raj­ta… És ne nyug­ta­lan­kodj to­vább.

Fog­ta ma­gát, és ki­ment a szo­bá­ból. Phil­li­pa hal­lot­ta, hogy né­hány szót vált a hall­ban Ju­li­á­val.

Egy-két perc múl­va be­jött Ju­lia.

A sze­mé­ben va­la­mi acé­los csil­lo­gás.

– Ügye­sen ke­ver­ted a kár­tyát, Phil­li­pa. Most már át­lá­tok raj­tad: ra­vasz vagy… és ve­szé­lyes.

– Szó­val, hal­lot­tad…

– Igen­is, hal­lot­tam. Azt hi­szem, di­rekt az én fü­lem­nek volt szán­va.

– Ezt hogy ér­ted?

– Ó, a jó Letty nem olyan buta… Mind­egy, te már be­fu­tot­tál, Phil­li­pa. Jó ér­zés, mi?

– De Ju­lia… én nem akar­tam… én iga­zán nem…

– Nem? De­hogy­is­nem. Elég volt a kín­ló­dás­ból, igaz? Jól jön egy kis pénz. De egyet mond­ha­tok: ha ezek után va­la­ki el­te­szi láb alól Letty né­nit, te le­szel az első szá­mú gya­nú­sí­tott.

Nem igaz. Őrült len­nék, ha most meg­öl­ném, ami­kor… ha vá­rok…

– Szó­val te is tudsz ar­ról az öreg Mrs. Hogy­is­hív­ják­ról, aki a ha­lá­lán van, va­la­hol Skó­ci­á­ban? Mi­lyen ér­de­kes… Te tény­leg na­gyon ve­szé­lyes fi­gu­ra vagy, Phil­li­pa.

– Nem akar­lak ki­for­gat­ni, sem­mi­ből, se té­ged, se Pat­ric­kot.

– Nem, drá­gám? Ne ha­ra­gudj… de egy sza­va­dat se hi­szem.