2.

A Boul­ders ala­csony mennye­ze­tű, léc­rá­csos ab­la­kú és elég­gé ho­má­lyos nap­pa­li­já­ban he­ves szó­vál­tás folyt Miss Hinch­lif­fe és Miss Mur­gat­royd kö­zött.

– Az a te ba­jod, Mur­gat­royd – mond­ta Miss Hinch­lif­fe –, hogy nem vagy haj­lan­dó meg­eről­tet­ni ma­gad.

– De Hinch, es­kü­szöm, hogy nem em­lék­szem sem­mi­re.

– Ne ma­gya­rázz, Amy Mur­gat­royd, most vég­re elő­vesszük a jó­zan eszün­ket. Ami azt az aj­tót il­le­ti, tel­je­sen mel­lé­fog­tam. Még­se te tar­tot­tad nyit­va a gyil­kos­nak. Fel vagy ment­ve, Mur­gat­royd!

Miss Mur­gat­royd bá­gyadt mo­sollyal nyug­táz­ta ezt a köz­lést.

– Jel­lem­ző, hogy pont mi fog­tuk ki az egyet­len szó­fu­kar ta­ka­rí­tó­nőt Chip­ping Cleg­horn­ban – foly­tat­ta Miss Hinch­lif­fe. – Más­kor há­lát adok érte az ég­nek, de most emi­att ju­tot­tunk zsák­ut­cá­ba. Az egész falu tud­ja, hogy azt a má­sik sza­lon­aj­tót is ki­nyi­tot­ta va­la­ki – és mi csak teg­nap hal­lot­tuk…

– Még min­dig nem ér­tem, hogy mi­ért…

– Na­gyon egy­sze­rű. Az ere­de­ti el­gon­do­lás he­lyes volt. Olyan nincs, hogy va­la­ki nyit­va tart egy aj­tót, ugyan­ak­kor pe­dig ha­do­ná­szik a zseb­lám­pá­val, és a re­vol­vert is el­sü­ti. Mi meg­tar­tot­tuk a re­vol­vert meg a zseb­lám­pát, és ki­hagy­tuk az aj­tót. Ez volt a té­ve­dés. A re­vol­vert kel­lett vol­na ki­hagy­ni.

– De hát volt re­vol­ve­re – mond­ta Miss Mur­gat­royd. – Én ma­gam is lát­tam. Ott he­vert a föl­dön mel­let­te.

– Hogy­ne, ami­kor már nem élt. Vi­lá­gos, mint, a nap. Azt a re­vol­vert nem ő sü­töt­te el.

Hát ak­kor ki­cso­da?

– Ezt fog­juk most ki­de­rí­te­ni. De mind­egy, hogy ki volt, ugyan­ez a sze­mély be­csem­pé­szett egy­pár mér­ge­zett asz­pi­rint Letty Black­lock tu­bu­sá­ba – és ez­zel ki­ké­szí­tet­te sze­gény Dora Bun­nert. Rudi Scherz nem le­he­tett, mert a ha­lot­tak nem csem­pész­nek. Ha­nem va­la­ki más, aki a be­tö­rés nap­ján ott volt a sza­lon­ban, és va­ló­szí­nű­leg a szü­le­tés­na­pi zsú­ron is részt vett. Vagy­is akár­ki, Mrs. Har­mon ki­vé­te­lé­vel.

– Gon­do­lod, hogy va­la­ki a zsúr nap­ján csem­pész­te be a tab­let­tá­kat?

– Mi­ért ne?

– De ho­gyan?

– Min­den­ki fel­ment pi­sil­ni, nem? – kér­dez­te Miss Hinch­lif­fe go­rom­bán. – Én ke­zet is mos­tam a für­dő­szo­bá­ban, mert ra­gadt at­tól a tor­tá­tól. És Mrs. Eas­ter­bro­ok, a kis édes pont Letty Black­lock há­ló­szo­bá­já­ba ment ki­pú­de­rez­ni azt a bá­jos po­fi­ká­ját, vagy nem?

– Hinch! Gon­do­lod, hogy ő…

– Még nem tu­dom. Túl át­lát­szó len­ne. Azt hi­szem, ha va­la­ki mér­get akar be­csem­pész­ni, ak­kor nem­igen mu­tat­ko­zik a há­ló­szo­ba kö­ze­lé­ben. De hát min­den­ki­nek volt rá al­kal­ma.

– A fér­fi­ak nem men­tek fel.

– És a hát­só lép­cső? Ha egy fér­fi ki­megy a szo­bá­ból, nem szok­tunk utá­na­les­ni, hogy tény­leg oda megy-e, aho­vá gon­dol­juk. Nem len­ne il­len­dő! És kü­lön­ben is, ne aka­dé­kos­kodj, Mur­gat­royd. Sze­ret­nék vissza­tér­ni az ere­de­ti me­rény­let­re. Elő­ször is, jól je­gyezd meg a té­nye­ket, mert most tő­led függ min­den.

Miss Mur­gat­royd pá­nik­ba esett.

– Jaj, Hinch, tu­dod, hogy min­dig össze­ke­ve­rek min­dent!

– Most nem az agyad­ra van szük­ség, il­let­ve arra a szür­ke ká­sá­ra, amit az agyad he­lyén tar­tasz. Ha­nem a szer­ved­re. Ar­ról van szó, hogy mit lát­tál.

– De hát nem lát­tam sem­mit.

– Mond­tam már, Mur­gat­royd: ne­ked az a ba­jod, hogy nem vagy haj­lan­dó meg­eről­tet­ni ma­gad. Fi­gyelj ide. Lás­suk, mi tör­tént. Nem tud­juk, ki akar­ta el­ten­ni láb alól Letty Black­loc­kot, de az biz­tos, hogy ak­kor este ott volt a szo­bá­ban. Ez a fic­kó (csak azért mon­dom, hogy fic­kó, mert így egy­sze­rűbb, de per­sze épp­úgy le­he­tett nő is el­te­kint­ve at­tól, hogy a fér­fi­ak utol­só sze­me­tek), szó­val, elő­ző­leg meg­ola­joz­ta azt a má­sik aj­tót, ame­lyik a sza­lon­ból nyí­lik, és ál­lí­tó­lag be van szö­gez­ve, vagy mit tu­dom én. Most ne kér­dezd, hogy mi­kor, mert ez­zel csak össze­ku­tyu­lod az egé­szet. Ha akar­nám, én is be­sé­tál­hat­nék akár­me­lyik ház­ba Chip­ping Cleg­horn­ban: nyu­god­tan pe­pe­csel­het­nék oda­bent egy fél órá­ig, és nem tud­ná meg sen­ki. Csak ki kell szá­mí­ta­ni, hogy hol van­nak a be­já­ró­nők, mi­kor nin­cse­nek ott­hon a ház­be­li­ek, hová men­tek, és med­dig ma­rad­nak tá­vol. Egy kis stra­té­gia. De men­jünk to­vább. Meg­ken­te azt a má­sik aj­tót. Most már hang­ta­la­nul nyí­lik. Jö­het a lé­nyeg: vil­lany el­al­szik. Az ajtó (a ren­des ajtó) nagy dér­rel-dúr­ral fel­tá­rul. Han­da­ban­dá­zás a zseb­lám­pá­val, gengsz­ter­ko­mé­dia. Min­den­ki há­pog, köz­ben X (hasz­nál­juk in­kább ezt a ki­fe­je­zést) szé­pen ki­oson a B aj­tón a sö­tét hall­ba, oda­megy a hü­lye sváj­ci­nak a háta mögé, két­szer rálő Letty Black­lock­ra, utá­na le­puf­fant­ja a sváj­cit. A re­vol­vert oda­dob­ja, hogy az olyan, buta eszű­ek, mint te, meg le­gye­nek győ­ződ­ve róla: csak­is a sváj­ci lő­he­tett, az­tán mire va­la­ki elő­ko­tor­ja az ön­gyúj­tó­ját, már vissza is ért a, szo­bá­ba. Ér­ted?

– I… igen, de ki le­he­tett?

– Ha te nem tu­dod, Mur­gat­royd, ak­kor sen­ki se tud­ja!

– Én?! – Miss Mur­gat­royd majd el­ájult ré­mü­le­té­ben. – De hát én sem­mit se tu­dok. Es­kü­szöm, Hinch!

– Hasz­náld már vég­re azt a szür­ke ká­sát a fe­jed­ben. Elő­ször is, hol volt a tár­sa­ság, ami­kor el­aludt a vil­lany?

– Nem tu­dom.

– De igen­is tu­dod. Ne őr­jíts meg, Mur­gat­royd. Azt ugye tu­dod, hogy te hol vol­tál? Az ajtó mö­gött.

– Igen.. a ott vol­tam. Meg is ütöt­te a tyúk­sze­me­met, ami­kor ki­vá­gó­dott.

– In­kább men­nél el egy ren­des pe­di­kű­rös­höz, ahe­lyett hogy ma­gad nyi­szá­lod a lá­ba­dat. Egy­szer még vér­mér­ge­zést fogsz kap­ni. Na szó­val: ott vagy az ajtó mö­gött. Én a kan­dal­ló előtt áll­tam, és alig vár­tam, hogy kap­jak vég­re egy korty italt. Letty Black­lock oda­ment ci­ga­ret­tá­ért a bolt­ív mel­lé az asz­tal­hoz. Pat­rick Sim­mons már elébb át­ment a kis szo­bá­ba, a bolt­íven túl, mert. Letty Black­lock oda té­tet­te a po­ha­ra­kat. Stim­mel?

– Igen, igen… ezek­re én is em­lék­szem.

– Jó. Na most: még va­la­ki ál­ment Pat­rick után a má­sik szo­bá­ba, vagy ép­pen el­in­dult utá­na. Az egyik fér­fi: dü­hí­tő, de nem em­lék­szem rá, hogy me­lyik: Eas­ter­bro­ok ez­re­des vagy Ed­mund Swet­ten­ham. Te em­lék­szel?

– Nem.

– Per­sze hogy nem! És még va­la­ki át­ment a kis szo­bá­ba: Phil­li­pa Hay­mes. Erre jól em­lék­szem, mert em­lék­szem, hogy meg­fi­gyel­tem, mi­lyen szép egye­nes háta van, és azt gon­dol­tam ma­gam­ban: Ez igen, jól néz­ne ki ló­há­ton. Szó­val, néz­tem, és ez ju­tott az eszem­be. Ő meg oda­ment a má­sik szo­ba kan­dal­ló­já­hoz. Nem tu­dom, mit akart ott, mert ab­ban a pil­la­nat­ban el­aludt a vil­lany… Szó­val, ez a fel­ál­lás. A ki­seb­bik szo­bá­ban Pat­rick Sim­mons, Phil­li­pa Hay­mes és vagy Eas­ter­bro­ok ez­re­des, vagy Ed­mund Swet­ten­ham: nem tud­juk, me­lyik. Most fi­gyelj; Mur­gat­royd. Az a leg­va­ló­szí­nűbb, hogy a há­rom kö­zül az egyik volt a tet­tes. Aki arra ké­szült, hogy ki­oson a má­sik aj­tón, nyil­ván úgy he­lyez­ke­dett el, hogy ott le­gyen a kö­ze­lé­ben, ha majd el­al­szik a vil­lany. Te­hát, mint mon­dom, az a leg­va­ló­szí­nűbb, hogy a tet­tes va­la­me­lyik a há­rom kö­zül. Ha pe­dig így van, Mur­gat­royd, ak­kor me­hetsz, sem­mi szük­ség a köz­re­mű­kö­dé­sed­re!

Miss Mur­gat­royd lát­ha­tó­lag fel­de­rült.

– De vi­szont – foly­tat­ta Miss Hinch­lif­fe – le­het­sé­ges, hogy a gyil­kos még­se a há­rom kö­zül az egyik. És itt jön a te je­le­né­sed, Mur­gat­royd.

– De mi­ért tud­nám ép­pen én, hogy ki volt?

– Már mond­tam, hogy ha te nem tu­dod, ak­kor sen­ki se tud­ja.

– De én nem tu­dom! Iga­zán nem tu­dom! Hi­szen nem lát­tam sem­mit!

– De igen­is lát­tál. Te vagy az egyet­len, aki lát­ha­tott va­la­mit. Te az ajtó mö­gött áll­tál. A zseb­lám­pa nem vi­lá­gít­ha­tott a sze­med­be, mert el­ta­kar­ta az ajtó. Te épp az el­len­ke­ző irány­ba néz­tél, ugyan­ar­ra, aho­vá a zseb­lám­pa vi­lá­gí­tott. A töb­bi­e­ket mind el­va­kí­tot­ta a fény. De té­ged nem va­kí­tott el.

– Nem… ta­lán nem, de ak­kor se lát­tam sem­mit, az a zseb­lám­pa kör­be­járt a szo­bá­ban…

– És mit mu­ta­tott? Néha meg­állt, nem? Va­la­ki­nek az ar­cán? Vagy a ru­há­ján? Egy asz­ta­lon? A szé­ke­ken?

– Igen… tény­leg… Pél­dá­ul ott állt Miss Bun­ner tá­tott száj­jal, ki­dül­ledt szem­mel, és csak bá­mult és pis­lo­gott.

– Na vég­re! – Miss Hinch­lif­fe meg­könnyeb­bül­ten fújt egyet. – Az em­ber be­le­őszül, amíg meg­moz­gat­ja azt a szür­ke ká­sát a fe­jed­ben. Na gye­rünk, csak így to­vább.

– De sem­mi egye­bet nem lát­tam, ko­mo­lyan.

– Csak egy üres szo­bát lát­tál, mi? Sen­ki se állt itt meg ott? Sen­ki se ült a szé­ke­ken?

– Nem, de­hogy, azt nem mon­dom. Miss Bun­ner ugye tá­to­gott, Mrs. Har­mon meg egy szék­nek a kar­fá­ján ült. Lát­tam a szok­nyá­ját… meg azt is, hogy be volt huny­va a sze­me, és az ar­cá­hoz szo­rí­tot­ta az ök­lét… mint egy gye­rek.

– Jó, te­hát Mrs. Har­mon és Miss Bun­ner már meg­van. Nem ér­ted, mire megy ki ez az egész? Csak azért kín­ló­dom ennyit, mert nem akar­lak be­fo­lyá­sol­ni. De ha sor­ra vet­tük mind­azo­kat, aki­ket lát­tál, ak­kor rá­tér­he­tünk a lé­nyeg­re: ki az, akit nem lát­tál? Ér­ted már? Az asz­ta­lok meg a szé­kek meg a kri­zan­té­mok meg a töb­bi ka­cat kö­zött egy cso­mó em­ber állt vagy ült, ilyen ru­há­ban vagy olyan szok­nyá­ban: Ju­lia Sim­mons, Mrs. Swet­ten­ham, Mrs. Eas­ter­bro­ok… Eas­ter­bro­ok ez­re­des és Ed­mund Swet­ten­ham kö­zül az egyik… Dora Bun­ner és Duci. Jó: Du­cit és Dora Bun­nert lát­tad, ki van­nak pi­pál­va. Most pró­bálj vissza­em­lé­kez­ni, Mur­gat­royd, gon­dol­koz­zál: a fel­so­rol­tak kö­zül van-e olyan, aki biz­tos, hogy nem volt ott?

Miss Mur­gat­royd egy kis­sé össze­rez­zent, mert egy ág ne­ki­csa­pó­dott a nyi­tott ab­lak­nak. Az­tán be­huny­ta a sze­mét. Hal­kan mo­tyog­ta maga elé:

– A vi­rá­gok… az asz­ta­lon:… egy szok­nya… a nagy ka­ros­szék… odá­ig nem ju­tott el a zseb­lám­pa, ahol te áll­tál, Hinch… Mrs. Har­mon, igen…

Han­go­san meg­szó­lalt a te­le­fon. Miss Hinch­lif­fe oda­ment.

– Hal­ló, tes­sék? Az ál­lo­más­ról?

A szó­fo­ga­dó Miss Mur­gat­royd be­hunyt szem­mel pró­bál­ta fel­idéz­ni azt a 29-i es­tét. A zseb­lám­pa, ahogy las­san kör­be­járt… né­hány em­ber… egy nad­rág, egy szok­nya… az ab­la­kok… a ka­na­pé… Dora Bun­ner… a fal… az asz­tal, raj­ta az ál­ló­lám­pa… a bolt­ív… a hir­te­len dör­re­né­sek…

– De hát ez… ez fan­tasz­ti­kus! – mond­ta Miss Mur­gat­royd.

– Mi­cso­da?! – or­dí­tot­ta Miss Hinch­lif­fe dü­hö­sen a kagy­ló­ba. – Reg­gel óta ott van? Hány­kor ér­ke­zett? A fene egye meg azt a hü­lye fe­jét, és csak most te­le­fo­nál? Na meg­áll­jon, oda­sza­ba­dí­tom ma­guk­ra az ál­lat­vé­dő li­gát. Saj­ná­la­tos, té­ve­dés? Mást nem tud mon­da­ni?

Le­csap­ta a kagy­lót.

– A ku­tya – li­heg­te. – A vö­rös szet­ter. Reg­gel óta ott van az ál­lo­má­son… nyolc óra óta. Egy korty víz nél­kül! És ezek a hü­lyék csak most te­le­fo­nál­nak. Már­is me­gyek érte.

Ki­vi­har­zott a szo­bá­ból, Miss Mur­gat­royd vé­kony han­gon si­pí­toz­va fu­tott utá­na.

– De hall­gass már ide, Hinch, ez fan­tasz­ti­kus… Nem is ér­tem…

Miss Hinch­lif­fe köz­ben ki­ro­bo­gott a ház­ból, és már a fé­szer­nél volt, amely a ga­rázs sze­re­pét töl­töt­te be.

– Majd foly­tat­juk, ha meg­jöt­tem – ki­ál­tot­ta vissza. – Nem vár­ha­tok rád, amíg fel­öl­tö­zöl. Per­sze most is pa­pucs­ban vagy.

Meg­nyom­ta az ön­in­dí­tót, és a ko­csi egy rán­du­lás­sal ki­for­dult a ga­rázs­ból. Miss Mur­gat­royd für­gén fél­re­szök­kent.

– De még­is, Hinch, hall­gass ide, fel­tét­le­nül el kell mon­da­nom…

– Majd ha meg­jöt­tem…

A ko­csi ug­rott egyet, és már ott se volt. Miss Mur­gat­royd iz­ga­tott vi­sí­tó hang­ja még el­kí­sér­te egy da­ra­bon:

– De Hinch, a szok­nyá­ja… ő nem volt ott…