2.

Flet­cher őr­mes­ter telj­ha­tal­mú úr­ként egye­dül ma­radt a Litt­le Pad­docks­ban.

Mit­zi ki­me­nős volt. Ilyen­kor a ti­zen­egy órás busszal min­dig át­ment Me­den­ham Wellsbe. Flet­cher en­ge­délyt ka­pott Miss Black­lock­tól, hogy azt csi­nál­hat a ház­ban, amit akar. Maga Miss Black­lock be­ment a fa­lu­ba Dora Bun­ner­rel.

Flet­cher gyor­san dol­go­zott. Va­la­ki meg­ola­joz­ta és elő­ké­szí­tet­te az aj­tót, még­pe­dig azért, hogy ész­re­vét­le­nül ki­sur­ran­has­son a szo­bá­ból, mi­helyt el­al­szik a lám­pa. Ki le­he­tett az? Mit­zi nem, mert neki nem volt szük­sé­ge arra az aj­tó­ra.

Ak­kor ki ma­rad? A szom­szé­do­kat is fel le­het men­te­ni, gon­dol­ta Flet­cher. Mi­kor lett vol­na al­kal­muk az ajtó meg­ola­jo­zá­sá­ra? Ma­rad te­hát Pat­rick és Ju­lia Sim­mons, Phil­li­pa Hay­mes és ta­lán Dora Bun­ner. A két fi­a­tal Sim­mons Milc­hes­ter­ben volt, Phil­li­pa Hay­mes dol­go­zott. Flet­cher őr­mes­ter nyu­god­tan ku­tat­ha­tott az eset­le­ges tit­kok után. De a ház csa­ló­dást kel­tett: tö­ké­le­te­sen ár­tat­lan­nak lát­szott. Flet­cher jól ér­tett a vil­lany­sze­re­lés­hez, de sem­mit se ta­lált a ve­ze­té­kek vagy az elekt­ro­mos be­ren­de­zé­sek kö­rül, ami el­árul­ta vol­na, hogy mi okoz­ta a rö­vid­zár­la­tot. A há­ló­szo­bák gyors szem­lé­je is bosszan­tó­an nor­má­lis egyen­leg­gel zá­rult. Phil­li­pa Hay­mes szo­bá­já­ban volt né­hány fény­kép egy ko­moly sze­mű kis­fi­ú­ról, egy ko­ráb­bi fel­vé­tel ugyan­ar­ról a kis­fi­ú­ról, egy ha­lom le­vél, is­ko­lai fü­ze­tek­ből ki­té­pett la­po­kon, egy-két szín­há­zi mű­sor. Ju­lia szo­bá­já­ban az egyik fiók tele volt dél-fran­cia­or­szá­gi fel­vé­te­lek­kel. Strand­ké­pek, egy mi­mó­zák­kal kö­rül­ül­te­tett vil­la. Pat­rick­nál né­hány ap­ró­ság, a ten­ge­ri szol­gá­lat em­lé­kei. Do­rá­nál is csu­pa je­len­ték­te­len, ár­tat­lan hol­mi.

És még­is, gon­dol­ta Flet­cher, a ház­be­li­ek kö­zül va­la­ki­nek meg kel­lett ola­joz­nia az aj­tót.

Gon­do­la­ta­i­ból va­la­mi nesz zök­ken­tet­te ki a föld­szint­ről. Gyor­san ki­ment a lép­cső­re, és le­né­zett.

A hall­ban Mrs. Swet­ten­ham lép­ke­dett, ko­sár­ral a kar­ján. Be­né­zett a sza­lon­ba, át­ment a hal­lon, és be­nyi­tott az ebéd­lő­be. Az­tán ki­jött, de most már a ko­sár nél­kül. Flet­cher­nek vé­let­le­nül meg­reccsent egy desz­ka a lába alatt, mire Mrs. Swet­ten­ham azon­nal oda­kap­ta a fe­jét, és fel­ki­ál­tott:

– Maga az, Miss Black­lock?

– Nem, én va­gyok az, Mrs. Swet­ten­ham – mond­ta Flet­cher.

Mrs. Swet­ten­ham hal­kan fel­si­kol­tott:

– Jaj, de meg­ijed­tem. Azt hit­tem, már megint egy be­tö­rő.

Flet­cher le­jött a lép­csőn.

– Úgy lá­tom, ez a ház nem ép­pen be­tö­rés­biz­tos – mond­ta. – Ide min­den­ki csak úgy be­jár­kál­hat, ami­kor ép­pen ked­ve tart­ja?

– Én csak egy­pár birs­al­mát hoz­tam – ma­gya­ráz­ko­dott Mrs. Swet­ten­ham. – Miss Black­lock birs­al­ma­saj­tot akar ké­szí­te­ni, és nincs birs­al­má­ja. Ott hagy­tam az ebéd­lő­ben.

Az­tán el­mo­so­lyo­dott.

– Ja, hogy ne­kem hogy si­ke­rült be­jut­nom? Sem­mi, egy­sze­rű­en be­jöt­tem, az ol­dal­só aj­tón. Tud­ja, őr­mes­ter úr, mi csak úgy ki-be jár­ká­lunk egy­más­nál. Sen­ki­nek eszé­be se jut, hogy sö­té­te­dés előtt be­zár­ja az aj­tót. Mert ugye, mi­lyen bosszan­tó len­ne, ha va­la­ki hoz va­la­mit, és az­tán nem tud­ja ott­hagy­ni? El­múl­tak azok az idők, ami­kor az em­ber be­csön­ge­tett, és min­dig volt ott­hon egy cse­léd. – Mrs. Swet­ten­ham fel­só­haj­tott. – Em­lék­szem – tet­te hoz­zá bú­san –, In­di­á­ban ti­zen­nyolc cse­lé­dünk volt: ti­zen­nyolc. Nem szá­mít­va az ayah[3]-t. Annyi, mint má­sok­nak. Ott­hon pe­dig lány­ko­rom­ban min­dig há­rom cse­lé­dünk volt… és anyám csak so­pán­ko­dott, hogy mi­cso­da sze­gény­ség, mert nem tu­dunk még egy kony­ha­lányt is al­kal­maz­ni! Őszin­tén meg­mon­dom, őr­mes­ter úr, sze­rin­tem ma­nap­ság na­gyon fur­csa az élet, de hát tu­dom, nem sza­bad pa­nasz­kod­ni. A bá­nyá­szok­nak még rosszabb: foly­ton meg­kap­ják azt a pszit­ti­kó­zist (vagy pa­pa­gáj­kór­nak mond­ják?), az­tán kény­te­le­nek ott­hagy­ni a bá­nyát, és el­sze­gőd­ni ker­tész­nek, pe­dig még az úti­la­put is össze­té­vesz­tik a spe­nót­tal.

Ti­peg­ve el­in­dult az ajtó felé. – De nem aka­rom fel­tar­ta­ni. Biz­tos sok a dol­ga. Re­mé­lem, most már sem­mi se tör­té­nik, ugye?

– Mi­ért tör­tén­ne, Mrs. Swet­ten­ham?

– Sem­mi; csak eszem­be ju­tott, ahogy ma­gát itt lát­tam. Gon­dol­tam, ta­lán egy egész gengsz­ter­ban­dá­ról van szó. Ugye, lesz szí­ves meg­mon­da­ni Miss Black­lock­nak, hogy el­hoz­tam a birs­al­mát?

Mrs. Swet­ten­ham el­tá­vo­zott. Flet­cher úgy érez­te ma­gát, mint akit vá­rat­la­nul fej­be kó­lin­tot­tak. Ed­dig fel­té­te­lez­te – té­ve­sen, mint ki­de­rült –, hogy az aj­tót csak a ház­be­li­ek kö­zül ola­joz­hat­ta meg va­la­ki. Most be­lát­ta, hogy té­ve­dett. Bár­ki meg­vár­hat­ta, amíg Mit­zi fel­száll a busz­ra, és Le­ti­tia Black­lock meg Dora Bun­ner is el­megy ha­zul­ról: Ilyen al­ka­lom na­gyon könnyen adód­ha­tott. Ez pe­dig azt je­len­ti, hogy azok kö­zül, akik ak­kor este a sza­lon­ban tar­tóz­kod­tak, sen­kit se le­het fel­men­te­ni a gya­nú alól.