3.

Myr­na Har­ris csi­nos lány volt, ra­gyo­gó vö­rös frizu­rá­val és hety­ke or­ral.

Ri­ad­tan és óva­to­san vi­sel­ke­dett, mint aki rop­pant mél­tat­lan­ság­nak tart­ja, hogy őt a rend­őr­ség ki­kér­de­zi.

– Én ké­rem, nem tu­dok a do­log­ról sem­mit. Sem­mit a vi­lá­gon – je­len­tet­te ki sér­tő­döt­ten. – Ha tud­tam vol­na, hogy ez a Rudi olyan, de­hogy­is jár­tam vol­na vele. Itt dol­go­zott a re­cep­ci­ón, hát gon­dol­tam, min­den rend­ben. Ez, ugye, ter­mé­sze­tes. Sze­rin­tem a szál­lo­da job­ban meg kéne hogy néz­ze, ami­kor fel­vesz va­la­kit – plá­ne egy kül­föl­dit. Ezek­kel ugye sose tud­hat­ja az em­ber. Ta­lán ő is ben­ne volt egy ban­dá­ban, ami­lyen­ről az új­sá­gok ír­nak?

– Egye­lő­re úgy gon­dol­juk – mond­ta Crad­dock –, hogy a sa­ját sza­kál­lá­ra dol­go­zott.

– Na­hát… pe­dig mi­lyen sze­líd, ren­des fiú volt. Ki hit­te vol­na? Igaz, ha job­ban vissza gon­do­lok, egy-két do­log azért el­tűnt. Egy gyé­mánt­bross… meg egy kis arany me­dál, azt hi­szem. De Ru­dit még ál­mom­ban sem gya­nú­sí­tot­tam.

– Per­sze hogy nem – mond­ta Crad­dock. – A lát­szat min­den­kit meg­té­vesz­tett vol­na. Elég jól is­mer­te?

– Hát jól, az ta­lán túl­zás.

– De jó ba­rát­ság­ban vol­tak?

– Hogy­ne, azt le­het mon­da­ni… jó ba­rát­ság­ban, ennyi az egész. Sem­mi ko­mo­lyabb. Én kü­lön­ben is min­dig vi­gyá­zok az ide­ge­nek­kel. Sok­szor na­gyon ér­tik a mód­ját, de az em­ber sose tud­hat­ja, igaz? Pél­dá­ul egyik-má­sik len­gyel a há­bo­rú alatt! Sőt, néha még az ame­ri­ka­i­ak is. Egyik se mond­ja meg, hogy nős, csak ami­kor már késő. Rudi is adta a ban­kot, így meg úgy… de én azért nem dől­tem be neki.

Crad­dock be­le­ka­pasz­ko­dott ebbe a ki­je­len­tés­be.

– Adta a ban­kot? Ez na­gyon ér­de­kes, Miss Har­ris. Lá­tom, hogy maga iga­zán ko­moly se­gít­ség. Mire mond­ja, hagy adta a ban­kot?

– Hát ahogy a gaz­dag sváj­ci ro­ko­na­i­ról me­sélt… hogy azok mi­lyen nagy em­be­rek. Csak ép­pen az nem stim­melt, hogy ak­kor mért nincs sose pén­ze. Min­dig az­zal jött, hogy a va­lu­ta­ren­de­le­tek mi­att nem le­het neki ide­kül­de­ni a pénzt Svájc­ból. Jó, az le­het, de a hol­mi­ja is, az is na­gyon ol­csó volt. Már­mint a ru­hái. Nem olyan iga­zi fi­nom ru­hák. És ami­ket me­sélt, sze­rin­tem az is csak sü­ket duma volt. Hogy mi­lyen tú­rá­kat csi­nált az Al­pok­ban, és ő volt a hős élet­men­tő egy gleccser szé­lén. Köz­ben már ak­kor is szé­dült, ha fel­men­tünk a Boul­ter’s Gor­ge-ra. Sze­re­tem az ilyen Al­pokat.

– Sok­szor vol­tak együtt?

– Hát, … igen… azt nem ta­ga­dom. Irtó ud­va­ri­as volt és na­gyon tu­dott… izé… bán­ni a nők­kel. Ha mo­zi­je­gyet vett, min­dig csak a leg­job­bat. Néha még vi­rá­got is ho­zott. Na és is­te­ni­en tán­colt… azt meg kell adni.

– Sose em­lí­tet­te ma­gá­nak Miss Black­loc­kot?

– Is­me­rem, néha itt ebé­del ná­lunk, igaz? Egy­szer meg is szállt a ho­tel­ben. Nem, azt hi­szem, Rudi sose be­szélt róla. Nem is tud­tam, hogy is­me­ri.

– Chip­ping Cleg­hornt se em­lí­tet­te?

Crad­dock­nak úgy rém­lett, mint­ha Myr­na Har­ris arc­ki­fe­je­zé­se még óva­to­sab­bá vál­na – de erre azért nem mert vol­na meg­es­küd­ni.

– Nem hi­szem… Egy­szer mint­ha kér­de­zett vol­na va­la­mit a bu­szok­ról… hogy mi­kor in­dul­nak… de nem em­lék­szem, hogy Chip­ping Cleg­horn­ba vagy más­ho­vá. Nem mos­ta­ná­ban tör­tént.

Töb­bet nem le­he­tett ki­szed­ni be­lő­le. Rudi Scherz pon­to­san úgy vi­sel­ke­dett, mint más­kor. Az­nap, il­let­ve az előt­te való este nem ta­lál­koz­tak. Myr­ná­nak fo­gal­ma se volt róla – meg­is­mé­tel­te, hal­vány fo­gal­ma se volt róla, hogy Rudi Scherz bű­nö­ző.

És ez az ál­lí­tá­sa, gon­dol­ta Crad­dock, va­ló­szí­nű­leg meg is fe­lelt; az igaz­ság­nak.