5.

A fel­ügye­lő egy disz­nó­ól mel­lett kap­ta el Miss Hinch­lif­fe-et.

– Ked­ves jó­szá­gok – mond­ta Miss Hinch­lif­fe, egy rán­cos, ró­zsa­szí­nű há­tat va­kar­gat­va. – Szé­pen fej­lő­dik, igaz? Ka­rá­csony kö­rül meg­lesz a jó son­ka. Na, mit óhajt tő­lem? Teg­nap este meg­mond­tam a rend­őre­i­nek, hogy fo­gal­mam sincs róla, ki volt az az em­ber. Sose lát­tam er­re­fe­lé ólál­kod­ni, vagy mit tu­dom én. Mrs. Mopp, a be­já­ró­nőnk azt mond­ja, Me­den­ham Wellsben dol­go­zott, az egyik nagy szál­lo­dá­ban. Mi­ért, nem ott gengsz­ter­ke­dett, ha erre volt gusz­tu­sa? Sok­kal jobb fo­gást csi­nál­ha­tott vol­na.

Hát igen, az biz­tos, –.gon­dol­ta Crad­dock, és foly­tat­ta az adat­gyűj­tést.

– Ön pon­to­san hol volt a kri­ti­kus pil­la­nat­ban?

– Kri­ti­kus pil­la­nat? Eszem­be jut, ami­kor lé­gós vol­tam. Ak­kor át­él­tem egy-két kri­ti­kus pil­la­na­tot, el­hi­he­ti. Hol vol­tam, ami­kor el­kez­dő­dött a lö­völ­dö­zés? Erre kí­ván­csi?

– Úgy van.

– A kan­dal­ló­pár­kány­nak dől­tem, és alig vár­tam, hogy vég­re meg­kí­nál­ja­nak egy po­hár ital­lal – fe­lel­te Miss Hinch­lif­fe ha­bo­zás nél­kül.

– Mit gon­dol, a me­rény­lő vak­tá­ban sü­töt­te el a pisz­tolyt, vagy cél­zott va­la­ki­re?

– Már­mint Letty Black­lock­ra? Hon­nan az ör­dög­ből tud­nám? Utó­lag a fene se tud vissza­em­lé­kez­ni, hogy az em­ber­nek mi volt a be­nyo­má­sa, vagy hogy mi is tör­tént tu­laj­don­kép­pen. Én csak annyit tu­dok, hogy sö­tét lett, az a zseb­lám­pa kör­be­vi­lá­gí­tot­ta a szo­bát, min­den­kit el­va­kí­tott, az­tán el­dör­dül­tek a lö­vé­sek, és én azt gon­dol­tam ma­gam­ban: Ha ez a tak­nyos Pat­rick Sim­mons hü­lyés­ke­dik már megint, plá­ne egy töl­tött re­vol­ver­rel, a vé­gén még meg­se­be­sít va­la­kit.

– Azt hit­te, Pat­rick Sim­mons a tet­tes?

– Hát az volt a va­ló­szí­nű. Ed­ward Swet­ten­ham egy in­tel­lek­tu­á­lis lé­lek, köny­ve­ket ír, és meg­ve­ti a bo­hóc­ko­dást, az öreg Eas­ter­bro­ok ez­re­des­nek meg nincs hu­mo­ra az ilyes­mi­hez. Pat­rick az más: va­gány gye­rek. De azért bo­csá­na­tot ké­rek, hogy őt gya­nú­sí­tot­tam.

– A ba­rát­nő­je is Pat­rick Sim­mons­ra gon­dolt?

– Mur­gat­royd? Kér­dez­ze meg tőle. De na­gyon ér­tel­mes vá­la­szok­ra ne szá­mít­son. Kint van a gyü­möl­csös­ben. Oda­ki­a­bá­lok neki, ha akar­ja.

És Miss Hinch­lif­fe el­bő­dült szten­to­ri hang­ján:

– Hé, Mur­gat­royd…

– Me­gyek… – hal­lat­szott a cin­co­gó vá­lasz.

– Si­ess: rendő-ő-őr­ség! – har­sog­ta Miss Hinch­lif­fe.

Miss Mur­gat­royd már be is fu­tott, sza­po­ra üge­tés­ben, lé­lek­sza­kad­va. A szok­nyá­ja fél­re­csú­szott, haja ki­sza­ba­dult a nem egé­szen meg­fe­le­lő haj­há­ló­ból. Jó­in­du­la­tú, ke­rek arca szin­te su­gár­zott.

– Scot­land Yard? – kér­dez­te el­fúl­va. – Nem is ál­mod­tam. Kü­lön­ben ki se men­tem vol­na a ház­ból.

– Ed­dig még nem for­dul­tunk a Scot­land Yard­hoz, Miss Mur­gat­royd. Crad­dock fel­ügye­lő va­gyok, Milc­hes­ter­ből.

– En­nek rop­pant örü­lök – mond­ta té­to­ván Miss Mur­gat­royd. – Si­ke­rült va­la­mi­lyen nyom­ra buk­kan­nia?

– Mur­gat­royd, hol vol­tál a bűn­cse­lek­mény pil­la­na­tá­ban? – kér­dez­te Miss Hinch­lif­fe. – A fel­ügye­lő úr most erre kí­ván­csi. – Rá­ka­csin­tott Crad­dock­ra.

– Jaj ne­kem – tá­to­gott Miss Mur­gat­royd. – Hát per­sze, tud­hat­tam vol­na. Az ali­bi, ugye­bár. De tény­leg, hol is vol­tam? Ott, ahol a töb­bi­ek.

– Ahol én vol­tam, ott nem vol­tál – mond­ta Miss Hinch­lif­fe.

– Jaj, Hinch, tény­leg nem? Hát per­sze, a kri­zan­té­mo­kat néz­tem. Őszin­tén szól­va, elég hit­vá­nyak vol­tak. És ak­kor meg­tör­tént… csak én nem is tud­tam, hogy meg­tör­tént… aka­rom mon­da­ni, nem tud­tam, hogy ilyes­mi tör­tén­het. Egy pil­la­na­tig se gon­dol­tam, hogy a re­vol­ver iga­zi… és mi­lyen kí­nos volt az a sö­tét­ség meg az a ször­nyű vi­sí­to­zás. Tud­ja, én egé­szen más­ra gon­dol­tam. Azt hit­tem, a nőt gyil­kol­ják… tud­ni­il­lik, azt a me­ne­kül­tet. Azt hit­tem, neki vág­ják át a tor­kát va­la­hol kint a hall­ban. Nem tud­tam, hogy fér­fi… szó­val azt se tud­tam, hogy egy fér­fi jött be a ház­ba. Tud­ja, olyan hir­te­len jött… egy hang: „Tes­sék fel­ten­ni a ke­ze­ket.”

– „Fel a man­csok­kal!” – iga­zí­tot­ta ki Miss Hinch­lif­fe. – Még hogy „tes­sék”!

– Ször­nyű, de meg kell val­la­nom: amíg az a nő el nem kez­dett vi­sí­ta­ni, szin­te él­vez­tem a dol­got. Csak a sö­tét­ség volt na­gyon kí­nos, és va­la­ki rá­lé­pett a tyúk­sze­mem­re. Ré­mes volt. Mire kí­ván­csi még, fel­ügye­lő úr?

– Sem­mi­re – mond­ta Crad­dock fel­ügye­lő, és tű­nőd­ve né­zett Miss Mur­gat­roy­dra. – Azt hi­szem, ennyi tö­ké­le­te­sen elég.

Miss Hinch­lif­fe kur­tán vak­kant­va fel­ne­ve­tett.

– A fel­ügye­lő úr­nak meg­van ró­lad a vé­le­mé­nye, Mur­gat­royd.

– De Hinch, én iga­zán bol­do­gan el­mon­dok min­dent, amit csak tu­dok – vé­de­ke­zett Miss Mur­gat­royd.

– A fel­ügye­lő úr kö­szö­ni, de nem kér be­lő­le – mond­ta Miss Hinch­lif­fe.

Crad­dock­ra né­zett: – Ha tér­kép alap­ján jár­ja be a te­re­pet, ak­kor gon­do­lom, most a pap­lak kö­vet­ke­zik. Ott ta­lán fel­szed­het va­la­mit. Mrs. Har­mon olyan csacs­ká­nak lát­szik, mint aki ket­tő­ig se tud szá­mol­ni, de néha az az ér­zé­sem, hogy nem egé­szen üres a feje. Va­la­mi van ben­ne, az biz­tos.

Mi­köz­ben a tá­vo­lo­dó Crad­dock és Flet­cher őr­mes­ter alak­ját néz­ték, Amy Mur­gat­royd iz­ga­tot­tan ki­fa­kadt.

– Jaj, Hinch, ugye ré­me­sen vi­sel­ked­tem? Min­dig úgy za­var­ba jö­vök!

– De­hogy – mond­ta Miss Hinch­lif­fe mo­so­lyog­va. – Tu­laj­don­kép­pen egé­szen jól sze­re­pel­tél.