4.

A Chip­ping Cleg­horn Ga­zet­te-et ki­kéz­be­sí­tet­ték a Boul­ders nevű, há­rom fes­tői pa­raszt­kuny­hó­ból egy­be­épí­tett ház­ba is, ahol Miss Hinch­lif­fe és Miss Mur­gat­royd la­kott.

– Hinch!

– Mi az, Mur­gat­royd?

– Hol vagy?

– A tyú­kok­nál.

– Ja…

Miss Amy Mur­gat­royd ké­nye­sen ti­peg­ve kö­ze­le­dett ba­rát­nő­je felé a ma­gas, ned­ves fű­ben. A kord­bár­sony nad­rá­gos, zub­bo­nyos ba­rát­nő épp az­zal volt el­fog­lal­va, hogy buz­gón ke­ver­te a táp­szert egy vissza­ta­szí­tó kon­dér­ban, amely­ben krump­li­héj és ká­posz­ta­tor­zsa gő­zöl­gött.

Most el­né­zett: fér­fi­mód rö­vid­re nyírt haja volt, az arca cser­zett.

A nyá­jas, kö­vér Miss Mur­get­royd koc­kás, tweed­szok­nyát és for­mát­lan, mély­kék pu­ló­vert vi­selt, ma­dár­fé­szek­re em­lé­kez­te­tő, csi­gás, ősz haja meg­le­he­tő­sen zi­lált volt. Egy kis­sé kap­kod­va szed­te a le­ve­gőt.

– A Ga­zet­te-ben… – mond­ta el­fúl­va, – Hall­gasd meg… va­jon mit je­lent­het? Ez­ú­ton tu­dat­juk, hogy ok­tó­ber 29-én pén­te­ken du. fél hét­kor a Litt­le Pad­docks­ban… gyil­kos­ság lesz el­kö­vet­ve. Min­den kü­lön ér­te­sí­tés he­lyett.

Épp hogy si­ke­rült fel­ol­vas­nia, az­u­tán ki­fo­gyott a szusz­ból, és el­hall­ga­tott: vár­ta a meg­fel­leb­bez­he­tet­len dön­tést.

– Hü­lye­ség – mond­ta Miss Hinch­lif­fe.

– Igen, de sze­rin­ted mit je­lent?

– Ha mást nem, egy po­hár italt – mond­ta Miss Hinch­lif­fe.

– Gon­do­lod, hogy va­la­mi­fé­le meg­hí­vás?

– Majd meg­tud­juk, ha ott le­szünk – jel­len­tet­te ki Miss Hinch­lif­fe. – Én ol­csó sherry­re tip­pe­lek. Szállj le a fű­ről, Mur­gat­royd. Még min­dig pa­pucs­ban vagy. Tel­je­sen át­ázott.

– Jaj, is­te­nem. – Miss Mur­gat­royd bűn­bá­nó­an né­zett le a lá­bá­ra. – Hány to­jás volt ma?

– Hét. Ez a disz­nó tyúk még min­dig sztráj­kol. Be kell hogy rak­jam a ket­rec­be.

– Azért fur­csa, hogy így hir­de­tik meg, nem? – kér­dez­te Amy Mur­gat­royd, vissza­tér­ve a Ga­zet­te-re. A hang­ja egy kis­sé szo­mor­ká­san csen­gett.

De a ba­rát­nő­jét ke­mé­nyebb és ma­ka­csabb fá­ból fa­rag­ták. Ő most a ra­kon­cá­ban ba­rom­fi­ak­kal fog­lal­ko­zott, és eb­ből a vi­lág leg­ta­lá­nyo­sabb ap­ró­hir­de­té­se sem zök­kent­het­te ki.

Cup­po­gó lép­tek­kel elő­re­len­dült a sár­ban, és le­csa­pott egy ken­der­ma­gos tyúk­ra, Hosszas, mél­tat­lan­ko­dó kot­ko­dács volt a vá­lasz.

– A ka­csák­kal fele ennyi baj sin­csen, – mond­ta Miss Hinch­lif­fe. – Össze sem le­het ha­son­lí­ta­ni.