Ötödik fejezet
 Miss Blacklock és Miss Bunner

 1.

A Litt­le Pad­docks nagy­já­ból olyan­nak bi­zo­nyult, ami­lyen­nek Crad­dock fel­ügye­lő el­kép­zel­te. A ház kö­rül ka­csá­kat és csir­ké­ket lá­tott, to­váb­bá egy nem­rég még bi­zo­nyá­ra igen tet­sze­tős, fű­vel sze­gé­lye­zett vi­rá­gos részt, mely­ben né­hány ké­sei őszi­ró­zsa bí­bor szép­sé­ge hal­do­kolt. A pá­zsit, és a ker­ti ös­vé­nyek töb­bé-ke­vés­bé el­ha­nya­golt be­nyo­mást kel­tet­tek.

Crad­dock fel­ügye­lő így fog­lal­ta össze ma­gá­ban a lá­tot­ta­kat „Ker­tész­re va­ló­szí­nű­leg nem­igen te­lik – vi­rág­ked­ve­lő tu­laj­do­nos, aki­nek van ér­zé­ke a ker­ti kom­po­zí­ci­ók­hoz. A ház­ra rá­fér­ne egy kis ta­ta­ro­zás. Mint a leg­több ház­ra ma­nap­ság. Kel­le­mes kis bir­to­kocs­ka.”

Mi­kor Crad­dock ko­csi­ja meg­állt a kapu előtt, a ház sar­ka mö­gül elő­lé­pett Flet­cher mes­ter. Flet­cher ka­to­nás tar­tá­sú, szál­fa­egye­nes em­ber volt, olyan, mint egy gár­dis­ta, és rend­kí­vül sok­fé­le je­len­tés­sel tud­ta meg­töl­te­ni azt a rö­vid kis szócs­kát, hogy, uram”.

– Maga az, Flet­cher?

– Uram – mond­ta Flet­cher őr­mes­ter.

– Mi új­ság?

– A há­zat már át­néz­tük, uram. Scherz, úgy lát­szik, se­hol se ha­gyott ujj­le­nyo­ma­to­kat. De hát ugye kesz­tyű­ben volt. An­nak sincs nyo­ma, hogy meg­pró­bált vol­na fel­fe­szí­te­ni egy aj­tót vagy ab­la­kot, be­ha­to­lás vé­gett. Va­ló­szí­nű­leg busszal jött Me­den­hamb­ől, és hat óra­kor ér­ke­zett ide. A ház ol­dal­só aj­ta­ját, mint meg­ál­la­pí­tot­tam, fél hat­kor be­zár­ták. Ezek sze­rint a fő­be­já­ra­ton jö­he­tett be. Miss Black­lock azt mond­ja, hogy a fő­be­já­rat ál­ta­lá­ban nyit­va van. Csak este zár­ják be, le­fek­vés előtt. A ház­tar­tá­si al­kal­ma­zott vi­szont azt ál­lít­ja, hogy a fő­be­já­rat egész dél­után zár­va volt – de hát ő min­den­fé­lé­ket be­szél össze-vissza. Na­gyon pap­ri­kás nő­sze­mély. Va­la­mi kö­zép-eu­ró­pai me­ne­kült.

– Ne­héz vele, mi?

– Uram! – mond­ta Flet­cher őr­mes­ter mély ér­zés­sel.

Crad­dock el­mo­so­lyo­dott.

Flet­cher foly­tat­ta a je­len­té­sét:

– A vi­lá­gí­tás min­de­nütt rend­ben. Még nem jöt­tünk rá, mit csi­nál­ha­tott vele. Csak az egyik áram­kör lett zár­la­tos. A sza­lon meg a hall. Mos­ta­ná­ban per­sze már nem rak­ná­nak min­den fa­li­kart és csil­lárt ugyan­ar­ra a biz­to­sí­ték­ra, de itt még ré­gi­mó­di az egész elekt­ro­mos be­ren­de­zés. Nem tu­dom, hogy fér­he­tett hoz­zá a biz­to­sí­ték­hoz, mert oda­kint van a mo­so­ga­tó­kony­ha mel­lett: át kel­lett vol­na men­nie a kony­hán, és ak­kor a ház­tar­tá­si al­kal­ma­zott meg­lát­ta vol­na.

– Ha­csak az al­kal­ma­zott nem ját­szott össze vele.

– Könnyen meg­le­het. Kül­föl­di mind a ket­tő… és at­tól a nő­től min­den ki­te­lik… min­den a vi­lá­gon.

Crad­dock ész­re­vet­te, hogy a fő­be­já­rat mel­let­ti ab­la­kon egy tág­ra me­redt, ré­mült fe­ke­te szem­pár les ki­fe­lé. Az arc alig lát­szott, az ab­lak­üveg­hez pré­se­lőd­ve.

– Ez ő?

– Igen­is, uram.

Az arc el­tűnt.

Crad­dock be­csen­ge­tett.

Hosszas vá­ra­ko­zás után egy bar­na hajú, unott arcú, csi­nos, fi­a­tal nő nyi­tot­ta ki az aj­tót.

– Crad­dock de­tek­tív­fel­ügye­lő – mond­ta Crad­dock.

A fi­a­tal nő hű­vö­sen rá­né­zett rop­pant von­zó ősze­mé­vel, és azt mond­ta:

– Jöj­jön be, Miss Black­lock már vár­ja.

A hall, mint Crad­dock meg­ál­la­pí­tot­ta, hosszú volt és kes­keny, és szin­te hi­he­tet­le­nül sok ajtó nyílt be­lő­le.

A fi­a­tal nő be­nyi­tott egy bal ol­da­li aj­tón: – Crad­dock fel­ügye­lő úr van itt, Letty néni. Mit­zi nem volt haj­lan­dó aj­tót nyit­ni. Be­zár­kó­zott a kony­há­ba, és olyan pa­na­szo­san nyö­szö­rög, hogy az cso­dás. Azt hi­szem, ebéd­re in­kább ne is szá­mít­sunk.

Crad­dock ked­vé­ért még hoz­zá­tet­te ma­gya­rá­za­tul: – Tud­ni­il­lik nem sze­re­ti a rend­őr­sé­get – az­tán el­tűnt, be­csuk­va maga után az aj­tót.

Crad­dock előbb­re lé­pett, hogy meg­is­mer­ked­jen a há­zi­asszonnyal.

Ma­gas, ener­gi­kus kül­se­jű, hat­van év kö­rü­li nő állt előt­te. Őszes haja, némi ter­mé­sze­tes hul­lám­mal, disz­ting­vált ke­re­tet adott ér­tel­mes, ha­tá­ro­zott ar­cá­nak. A sze­me szür­ke volt, az álla szög­le­tes, el­szánt. Bal fü­lén seb­kö­tés. Nem fes­tet­te ma­gát, és jó sza­bá­sú tweed­kosz­tü­möt vi­selt, pu­ló­ver­rel, a nya­kán pe­dig meg­le­pe­tés­sze­rű­en egy sor ré­gi­mó­di ká­me­át – Vik­tó­ria ko­ra­be­li em­lék, ami­hez ta­lán szen­ti­men­tá­lis okok­ból ra­gasz­ko­dott, bár egy­ál­ta­lán nem lát­szott ér­zel­mes­nek.

Köz­vet­le­nül mel­let­te egy nagy­já­ból ugyan­olyan idős, ke­rek arcú, iz­ga­tott nő: ren­det­len fürt­jei itt is, ott is ki­csúsz­tak a haj­há­ló alól – Crad­dock mind­járt sej­tet­te, hogy nem le­het más, mint a Legg köz­rend­őr je­len­té­sé­ben sze­rep­lő „Dora Bun­ner – ház­be­li hölgy”, aki­nek a neve mel­lett még ez a nem hi­va­ta­los meg­jegy­zés állt: „Di­lis.”

Miss Black­lock kel­le­mes, mű­velt han­gon szó­lalt meg:

– Jó na­pot, fel­ügye­lő úr. Be­mu­ta­tom a ba­rát­nő­met, Dora Bun­nert – azért van itt, hogy se­gít­sen a ház­tar­tás­ban. Fog­lal­jon he­lyet. Do­hány­zik?

Szol­gá­lat­ban nem, Miss Black­lock.

– Ó, saj­ná­lom.

Crad­dock egy gyors, ta­pasz­talt pil­lan­tás­sal fel­mér­te a szo­bát. Ti­pi­kus Vik­tó­ria ko­ra­be­li ket­tős sza­lon. Két ab­lak eb­ben a szo­bá­ban, ki­ug­ró ab­lak­fül­ke a má­sik­ban… szé­kek… ka­na­pé… kö­zé­pütt asz­tal, raj­ta nagy váza, kri­zan­té­mok­kal… egy má­sik váza az ab­lak­nál: min­den tisz­ta, ba­rát­sá­gos, de nem na­gyon ere­de­ti. Csak egy­va­la­mi nem il­lett bele a kép­be: egy kis ezüst­vá­za, her­vadt ibo­lyák­kal, a két szo­ba köz­ti bolt­ív mel­lett álló asz­ta­lon. Crad­dock biz­tos­ra vet­te, hogy Miss Black­lock más­kor so­ha­sem tűr meg her­vadt vi­rá­go­kat a szo­bá­ban: most ez a kis váza mu­tat­ja, hogy va­la­mi rend­kí­vü­li do­log tör­tént az egyéb­ként ki­fo­gás­ta­la­nul ve­ze­tett ház­tar­tás­ban.

Kö­szö­rült egyet a tor­kán:

– Ha nem té­ve­dek, Miss Black­lock, ez az a szo­ba, ahol… öö… az eset tör­tént?

– Úgy van.

– Ha teg­nap este lát­ta vol­na! – fa­kadt ki Miss Bun­ner. – Azt a fel­for­du­lást! Két kis­asz­talt fel­bo­rí­tot­tak… az egyik­nek ki­tö­rött a lába… min­den­ki ide-oda kap­ko­dott a sö­tét­ben… va­la­ki le­tet­te a ci­ga­ret­tá­ját, és meg­éget­te a leg­szebb bú­tor­da­ra­bot. Van­nak, akik egy­ál­ta­lán nem vi­gyáz­nak az ilyes­mi­re… fő­leg a fi­a­ta­lok… Sze­ren­csé­re, a por­ce­lán­ból nem tört el sem­mi.

Miss Black­lock sze­lí­den, de ha­tá­ro­zot­tan el­vág­ta a szó­ára­da­tot:

– Dora, mind­ez va­ló­ban na­gyon bosszan­tó, de nincs sem­mi je­len­tő­sé­ge. Az lesz a leg­jobb, ha a fel­ügye­lő úr kér­dez, és mi szé­pen vá­la­szo­lunk.

– Kö­szö­nöm, Miss Black­lock. Mind­járt rá is té­rek arra, ami teg­nap este tör­tént. Előbb azon­ban azt sze­ret­ném tud­ni, mi­kor ta­lál­ko­zott elő­ször a meg­halt fi­a­tal­em­ber­rel – Rudi Scherz­cel.

– Rudi Scherz? – Miss Black­lock egy kis­sé meg­le­pőd­ve né­zett Crad­dock­ra. – Így hív­ták? Ér­de­kes, azt gon­dol­tam… Mind­egy, nem szá­mít. Elő­ször Me­den­ham­ben ta­lál­koz­tam vele, ami­kor be­men­tem vá­sá­rol­gat­ni, kö­rül­be­lül… mi­kor is? úgy há­rom hét­tel ez­előtt. Együtt ebé­del­tünk – már­mint Miss Bun­ner meg én – a Ro­yal Spa Ho­tel­ben. Ebéd után, ami­kor ki­fe­lé me­gyünk, hal­lom, hogy va­la­ki a ne­ve­men szó­lít. Ez a fi­a­tal­em­ber, volt az. Így kezd­te: „Miss Black­lock, ugye­bár?” Az­tán ma­gya­ráz­ko­dott, hogy én ta­lán nem em­lék­szem rá, de ő a mont­reux-i Hô­tel des Al­pes tu­laj­do­no­sá­nak a fia – a há­bo­rú alatt majd­nem egy évet töl­töt­tem ott a hú­gom­mal.

– Hö­tel des Al­pes, Mont­reux – je­gyez­te fel Crad­dock. – És ön fel­is­mer­te, Miss Black­lock?

– Nem. Meg kell mon­da­nom, egy­ál­ta­lán nem em­lé­kez­tem rá, hogy va­la­ha is lát­tam. Ezek a szál­lo­dai fiúk, akik a re­cep­ci­ó­ban ül­nek, mind egy­for­mák. Na­gyon jól érez­tük ma­gun­kat Mont­reux-ben, és a szál­lo­dás min­dent meg­tett a ked­vün­kért, hát igye­kez­tem ud­va­ri­a­san vi­sel­ked­ni, és azt mond­tam en­nek a fi­a­tal­em­ber­nek, re­mé­lem, jól meg­van Ang­li­á­ban, mire azt fe­lel­te, hogy­ne, az apja küld­te át egy fél évre, szak­mai gya­kor­lat­ra. Na­gyon va­ló­szí­nű­nek hang­zott.

– És a kö­vet­ke­ző ta­lál­ko­zás?

– Kö­rül­be­lül… igen, tíz nap­ja le­he­tett: egy­szer­re csak be­ál­lí­tott ide. Na­gyon meg vol­tam le­pőd­ve. Bo­csá­na­tot kért a za­va­rá­sért, de azt mond­ta, raj­tam kí­vül sen­ki mást nem is­mer egész Ang­li­á­ban. És sür­gő­sen pénz­re van szük­sé­ge, hogy vissza­me­hes­sen Svájc­ba, mert az any­ja sú­lyos be­teg.

– De Letty nem adott neki – szólt köz­be Miss Bun­ner, lé­leg­ze­tért kap­kod­va.

– Nem sze­re­tem az ilyen me­sé­ket – mond­ta Miss Black­lock ener­gi­ku­san. – Ez a fiú nem le­het tisz­tes­sé­ges, gon­dol­tam. Pénz kell neki, hogy ha­za­men­jen Svájc­ba: mi­cso­da os­to­ba­ság. Az apja könnyen el­in­téz­he­tett vol­na min­dent táv­ira­ti úton. Ezek a szál­lo­dá­sok mind is­me­rik egy­mást. Arra gya­na­kod­tam, hogy a fi­a­tal­em­ber sik­kasz­tott, vagy va­la­mi ef­fé­lé­re. Ne higgye, hogy szív­te­len va­gyok, de hosszú éve­ken át vol­tam egy ko­moly pénz­ügyi te­kin­tély tit­kár­nő­je: ilyen ta­pasz­ta­la­tok­kal nem ül fel az em­ber min­den köl­csön­ké­rő­nek. Jól is­me­rem az összes si­rá­mo­kat.

– Csak az le­pett meg – tet­te hoz­zá el­tű­nőd­ve –, hogy olyan könnyen be­le­tö­rő­dött. Rög­tön el­ment, egy­ál­ta­lán nem eről­tet­te a dol­got. Mint­ha nem is szá­mí­tott vol­na rá, hogy meg­kap­ja a pénzt.

– Így vissza­gon­dol­va, le­het­sé­ges­nek tart­ja, hogy ez a lá­to­ga­tás csak ürügy volt, va­ló­já­ban szem­ügy­re akar­ta ven­ni a te­re­pet?

Miss Black­lock nagy nyo­ma­ték­kal bó­lin­tott.

– Most már pon­to­san erre gon­do­lok. Ami­kor ki­kí­sér­tem, mon­dott egyet-mást, a szo­bák­ról. Pél­dá­ul: „Mi­lyen szép ebéd­lő” (per­sze, eb­ből egy szó sem igaz: ször­nyű, sö­tét kis lyuk), csak azért, hogy be­néz­hes­sen. Az­tán elő­re­ug­rott, ő nyi­tot­ta ki a be­já­ra­ti aj­tót, és azt mond­ta: „Majd én.” Most már azt hi­szem, a zá­rat akar­ta ki­ta­pasz­tal­ni. Mel­les­leg, mint er­re­fe­lé a leg­több ház­ban, mi se zár­juk a be­já­ra­ti aj­tót sö­té­te­dés előtt. Bár­ki bár­mi­kor be­sé­tál­hat.

– És az ol­dal­só aj­tót? Úgy tu­dom, a kert­re is nyí­lik egy ajtó.

– Igen. Azon men­tem ki, hogy be­zár­jam a ka­csá­kat, nem sok­kal a ven­dé­gek meg­ér­ke­zé­se előtt.

– Ami­kor ki­ment, az ajtó be volt zár­va? Miss Black­lock a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Nem em­lék­szem… Azt hi­szem. Az biz­tos, hogy ami­kor vissza­jöt­tem, én be­zár­tam.

– Ez kö­rül­be­lül ne­gyed hét­kor lel­te­tett?

– Nagy­já­ból.

– És a be­já­ra­ti ajtó?

– Azt rend­sze­rint csak ké­sőbb zár­juk.

– Te­hát Scherz ott könnyen be­jö­he­tett. Vagy eset­leg már előbb be­sur­rant, mi­alatt ön a ka­csák­kal fog­lal­ko­zott. Hi­szen is­mer­te a hely­szint, tud­hat­ta, hogy hová le­het el­búj­ni: szek­rény­be sa­töb­bi. Igen, mind­ez elég vi­lá­gos­nak lát­szik.

– Bo­csá­nat, de egy­ál­ta­lán nem vi­lá­gos – mond­ta Miss Black­lock. – Mi a csu­dá­nak ren­dez­te meg ezt az os­to­ba já­té­kot, ezt a kö­rül­mé­nyes be­tö­rő ko­mé­di­át?

– Sok pénzt tart a ház­ban, Miss Black­lock?

– Kö­rül­be­lül öt fon­tot ab­ban az író­asz­tal­ban, és ta­lán egy-két fon­tot a pénz­tár­cám­ban.

– Ék­szert?

Né­hány gyű­rűt, brosst meg eze­ket a ká­me­á­kat, amik most raj­tam van­nak. Be kelt lát­nia, fel­ügye­lő úr, hogy ez az egész ügy tisz­ta kép­te­len­ség.

– Mert nem is be­tö­rés volt – ki­ál­tot­ta Miss Bun­ner. – Már ak­kor meg­mond­tam. Bosszú volt! Mert nem ad­tál neki pénzt! Ezért lőtt rád… csak­is te­rád… két­szer.

– Hát igen – mond­ta Crad­dock. – Rá­tér­he­tünk a teg­nap es­té­re. Mi is tör­tént tu­laj­don­kép­pen, Miss Black­lock? Mond­jon el, ké­rem, min­dent, ami­re vissza tud em­lé­kez­ni, a le­he­tő leg­pon­to­sab­ban.

Miss Black­lock gon­dol­ko­zott egy pil­la­na­tig.

– Az óra ütni kez­dett – mond­ta vé­gül. – Ott, a kan­dal­ló­pár­ká­nyon. Em­lék­szem, épp azt mond­tam, hogy ha egy­ál­ta­lán tör­tén­ni fog va­la­mi, most már rö­vi­de­sen meg kell tör­tén­nie. Az­tán ütött az óra. Mind­nyá­jan oda­fi­gyel­tünk, sen­ki nem szólt sem­mit. En­nek az órá­nak szép, dal­la­mos hang­ja van. El­ütöt­te a két ne­gye­det, az­tán egé­szen vá­rat­la­nul el­alud­tak a lám­pák.

– Mi­lyen lám­pák ég­tek?

– A fa­li­ka­rok, itt is, a má­sik szo­bá­ban is A csil­lár meg a két kis ol­va­só­lám­pa nem égett.

– Volt va­la­mi­fé­le vil­la­nás vagy csat­ta­nás mi­előtt a lám­pák ki­alud­tak?

– Azt hi­szem, nem.

– De es­küd­ni mer­nék, hogy vil­lant va­la­mi – mond­ta Dora Bun­ner. – És még csat­tant is va­la­mi egy na­gyot. Ijesz­tő volt!

– És az­tán, Miss Black­lock?

– Ki­nyílt az ajtó.

– Me­lyik ajtó? Ket­tőt is lá­tok.

– Ez a kö­ze­leb­bi. A má­sik szo­ba­rész aj­ta­ja egy­ál­ta­lán nem nyí­lik – az csak egy olyan va­kaj­tó. Mon­dom, ki­nyílt az ajtó, és ott állt egy fér­fi, re­vol­ver­rel. Fan­tasz­ti­kus volt… hi­he­tet­len, de én ak­kor per­sze azt hit­tem, hogy va­la­mi os­to­ba tré­fa. Mon­dott va­la­mit… már nem em­lék­szem pon­to­san.

– Ke­ze­ket fel, vagy lö­vök! – se­gí­tet­te ki Miss Bun­ner drá­mai han­gon.

– Va­la­mi ef­fé­lét – hagy­ta rá Miss Black­lock, egy kis­sé bi­zony­ta­la­nul.

– És va­la­mennyi­en fel­tar­tot­ták a ke­zü­ket?

– Hát hogy­ne – mond­ta Miss Bun­ner. – Ahá­nyan csak vol­tunk. Úgy gon­dol­tuk, ez is hoz­zá­tar­to­zik a já­ték­hoz.

– Én nem tar­tot­tam fel a ke­ze­met – szö­gez­te le Miss Black­lock. – Nem va­gyok híve az ilyen sza­már­sá­gok­nak. És bosszan­tott az egész.

– Az­tán?

– A zseb­lám­pa épp a sze­mem­be vi­lá­gí­tott. Nem lát­tam sem­mit. Az­tán, szin­te nem akar­tam el­hin­ni, de hal­lot­tam, hogy egy go­lyó el­sü­vít mel­let­tem, és a-fe­jem­től nem messzi­re be­csa­pó­dik a fal­ba. Va­la­ki fel­vi­sí­tott, ak­kor éles fáj­dal­mat érez­tem a fü­lem­ben, és hal­lot­tam a má­so­dik lö­vést.

– Bor­zal­mas volt – szólt köz­be Miss Bun­ner.

– És az­u­tán mi tör­tént, Miss Black­lock?

– Ne­héz le­ír­ni… el­ká­bí­tott a fáj­da­lom és a meg­le­pe­tés. Az a… az az alak meg­for­dult, úgy lát­szott, mint­ha meg­bot­la­na, az­tán még egy lö­vés hal­lat­szott, a zseb­lám­pa ki­aludt, nagy ka­va­ro­dás és ki­ál­to­zás tá­madt. Min­den­ki kap­ko­dott, és be­le­üt­kö­zött va­la­ki­be.

– Ön hol állt, Miss Black­lock?

– Ott állt az asz­tal­nál. Az a váza volt a ke­zé­ben, az ibo­lyák­kal – mond­ta el­fúl­va Miss Bun­ner.

– Itt vol­tam. – Miss Black­lock oda­ment a bolt­ív mel­lett álló asz­tal­ká­hoz. – Mel­les­leg; a ci­ga­ret­tás­do­boz volt a ke­zem­ben.

Crad­dock fel­ügye­lő szem­ügy­re vet­te a fa­lat Miss Black­lock mö­gött: vi­lá­go­san lát­szott a két lyuk, amit a go­lyók ütöt­tek. A go­lyó­kat már ki­vet­ték és el­küld­ték vizs­gá­lat­ra, hogy meg­ál­la­pít­sák, va­ló­ban ab­ból a re­vol­ver­ből szár­maz­nak-e.

– Nem sok híja volt, Miss Black­lock – mond­ta vé­gül hal­kan.

– Igen­is, rá­lőtt! – ki­ál­tot­ta Miss Bun­ner. – Őrá, csak­is őrá! Én lát­tam. Kör­be­já­rat­ta a zseb­lám­pá­ját, ke­re­sett va­la­kit, és ami­kor meg­ta­lál­ta, ak­kor cél­ba vet­te Lettyt, és rá­lőtt. Té­ged akart meg­öl­ni, Letty.

– Édes Do­rám, ezt csak be­be­szé­led ma­gad­nak, mert sem­mi más­ra nem tudsz gon­dol­ni.

– Igen­is, te­rád lőtt – haj­to­gat­ta ma­ka­csul Dora. – Té­ged akart meg­öl­ni, és ami­kor nem si­ke­rült, agyon­lőt­te ma­gát. Biz­tos, hogy így tör­tént.

– Sze­rin­tem esze ágá­ban sem volt agyon­lő­ni ma­gát – mond­ta Miss Black­lock. – Nem olyan tí­pus­nak lát­szott, aki haj­la­mos az ön­gyil­kos­ság­ra.

– Ön te­hát azt hit­te, Miss Black­lock, amíg el nem sült a re­vol­ver, hogy az egész do­log csak tré­fa?

– Ter­mé­sze­te­sen. Mi mást hi­het­tem vol­na?

– Mit gon­dolt, ki­nek jut­ha­tott eszé­be ez a tré­fa?

– Elő­ször úgy gon­dol­tad, hogy Pat­rick­nak – em­lé­kez­tet­te a ba­rát­nő­jét Dora Bun­ner.

– Pat­rick? – kap­ta fel a fe­jét Crad­dock.

– Fi­a­tal ku­zi­nom, Pat­rick Sim­mons – mond­ta Miss Black­lock, akit bosszan­tott Dora köz­be­szó­lá­sa. – Ami­kor ol­vas­tam azt a hir­de­tést, arra gon­dol­tam, ta­lán ő akart hu­mo­ri­zál­ni, de na­gyon ba­tá­ro­zot­tan ta­gad­ta.

– És ag­gód­tál, Letty – mond­ta Miss Bun­ner. – Igen­is ag­gód­tál, hi­á­ba pró­bál­tad lep­lez­ni. És volt is mi­ért ag­gód­nod. Be­tet­ték az új­ság­ba… gyil­kos­ság lesz el­kö­vet­ve… és el is akar­ták kö­vet­ni: te let­tél vol­na az ál­do­zat! Igen­is, ha az az em­ber job­ban cé­loz, ál­do­zat let­tél vol­na! Jaj, is­te­nem, mi len­ne ak­kor ve­lünk?

Dora Bun­ner va­ló­ság­gal resz­ke­tett. Az arca fel­fú­vó­dott úgy lát­szott, mind­járt ki­tör be­lő­le a sí­rás.

Miss Black­lock meg­pas­kol­ta a vál­lát:

– Jó, jó, édes Do­rám, ne iz­gasd fel ma­gad. Tu­dod, hogy meg­árt. Nincs sem­mi baj. Ez a do­log mind­annyi­un­kat meg­vi­selt, de most már túl­va­gyunk raj­ta. Na­hát, szedd össze ma­gad, az én ked­ve­mért. Tu­dod, hogy szük­sé­gem van rád a ház­tar­tás­ban. Nem mára vár­juk a fe­hér­ne­műt a mo­so­dá­ból?

– Jaj, is­te­nem, Letty, jó, hogy szólsz! A múlt­kor is hi­ány­zott egy pár­na­hu­zat, ta­lán most vissza­kül­dik. Fel kell je­gyez­nem. Már­is me­gyek.

– És vidd el azt az ibo­lyát – mond­ta Miss Black­lock. – Min­dig ret­ten­tő­en utál­tam a her­vadt vi­rá­go­kat.

– Jaj, de kár. Pe­dig csak teg­nap szed­tem. Se­med­dig se tar­tott… jaj, is­te­nem, biz­tos el­fe­lej­tet­tem vi­zet ten­ni a vá­zá­ba. Mi­lyen bo­lond va­gyok! Min­dig el­fe­lej­tek va­la­mit. De most már me­gyek, a fe­hér­ne­mű mi­att. Min­den pil­la­nat­ban meg­jö­het.

Buz­gón ki­si­e­tett, mint aki­nek ku­tya baja.

– Gyen­ge lá­bon áll az egész­sé­ge – mond­ta Miss Black­lock –, min­den iz­ga­lom meg­árt neki. Kí­ván­csi még va­la­mi­re, fel­ügye­lő úr?

– Csak arra, hogy pon­to­san há­nyan lak­nak eb­ben a ház­ban, és kik azok.

– Fé­rem. Hát raj­tam és Dora Bun­ne­ren kí­vül itt van még két fi­a­tal ku­zi­nom, Pat­rick és Ju­lia Sim­mons.

– Ku­zi­nok? Ön nem a nagy­nén­jük?

– Nem. Letty né­ni­nek hív­nak, de va­ló­já­ban csak tá­vo­li ro­ko­na­im. Az any­juk a má­sod-uno­ka­test­vé­rem volt.

– Min­dig is itt lak­tak ön­nél?

– Nem, de­hogy, csak két hó­nap­ja. A há­bo­rú előtt Dél-Fran­cia­or­szág­ban él­tek. Az­tán Pat­rick be­állt a ha­di­ten­ge­ré­szet­hez, Ju­lia pe­dig, azt hi­szem, va­la­me­lyik mi­nisz­té­ri­um­nál dol­go­zott. Igen, Llan­dud­nó­ban. Mi­kor vége lett a há­bo­rú­nak, kap­tam egy le­ve­let az any­juk­tól, hogy nem ven­ném-e ma­gam­hoz őket mint fi­ze­tő ven­dé­ge­ket. Ju­lia gyógy­sze­rész-gya­kor­nok a milc­hes­te­ri köz­kór­ház­ban, Pat­rick pe­dig mér­nök­nek ké­szül a milc­hes­te­ri mű­egye­te­men. Mint tud­ja, Milc­hes­ter csak ne­gyed­órá­ra van ide busszal – szó­val, na­gyon szí­ve­sen be­fo­gad­tam őket. Ne­kem úgy­is túl nagy ez a ház. Fi­zet­nek egy kis össze­get a szál­lá­sért meg az el­lá­tá­sért, és egé­szen jól meg­va­gyunk. – Miss Black­lock el­mo­so­lyo­dott. – Sze­re­tek fi­a­tal ar­co­kat lát­ni ma­gam kö­rül.

– Úgy tu­dom, van itt egy Mrs. Hay­mes nevű hölgy is.

– Igen. Se­géd­ker­tész­ként dol­go­zik a Da­yas Hall­ban, Mrs. Lu­cas­nál. Az ot­ta­ni mel­lék­épü­let­ben egy öreg ker­tész la­kik a fe­le­sé­gé­vel, és Mrs. Lu­cas meg­kért, hogy ad­jak szál­lást Phil­li­pa Hay­mes­nek. Na­gyon ren­des nő. A fér­je el­esett Olasz­or­szág­ban, van egy nyolc­éves kis­fia, in­té­zet­ben ta­nul, és meg­egyez­tünk, hogy itt töl­ti a szün­idő­ket.

– Ház­tar­tá­si al­kal­ma­zot­tak?

Min­den ked­den és pén­te­ken jön a ker­tész. He­ten­ként öt­ször jön egy be­já­ró­nő a fa­lu­ból, Mrs. Hug­gins­nak hív­ják, azon­kí­vül van itt ná­lam egy ki­mond­ha­tat­lan nevű kül­föl­di me­ne­kült hölgy, aki a sza­kács­női te­en­dő­ket lát­ja el. Mít­zi­vel saj­nos nem lesz könnyű dol­ga. Ül­dö­zé­si má­ni­á­ban szen­ved.

Crad­dock bó­lin­tott. (Vi­lá­go­san em­lé­ke­zett Legg köz­rend­őr je­len­té­sé­nek egy má­sik, ugyan­csak fel­be­csül­he­tet­len ér­té­kű szél­jegy­ze­té­re. A Dora Bun­ner ne­vé­hez fű­zött „di­lis” és a Miss Black­lock jel­lem­zé­sé­re szol­gá­ló „oké” után Mit­zi mi­nő­sí­té­se így hang­zott: „Ha­zu­dik.”)

Mint­ha csak a gon­do­la­ta­i­ban ol­va­sott vol­na, Miss Black­lock azt mond­ta:

– Ké­rem, ne le­gyen el­fo­gult sze­gény Mit­zi­vel szem­ben, ha majd ki­de­rül, hogy foly­ton ha­zu­dik. Vé­le­mé­nyem sze­rint, mint oly sok eset­ben, az ő ha­zug­sá­gai mö­gött is min­dig van va­la­mi igaz­ság. Pél­dá­ul ami­kor a ször­nyű él­mé­nye­i­ről me­sél, nyil­ván el­tú­loz­za, és be­le­sző min­den rém­tör­té­ne­tet, amit éle­té­ben ol­va­sott, de azért biz­tos, hogy va­ló­ban nagy meg­ráz­kód­ta­tás érte, és leg­alább­is az egyik hoz­zá­tar­to­zó­ját a sze­me lát­tá­ra öl­ték meg. Azt hi­szem, sok ilyen me­ne­kült úgy érzi, ta­lán nem is alap­ta­la­nul, hogy an­nál több meg­ér­tés­re és ro­kon­szenv­re szá­mít­hat a ré­szünk­ről, mi­nél ször­nyűbb él­mé­nyek­re hi­vat­ko­zik: ezért tú­loz­nak és fan­tá­zi­ál­nak.

Kis szü­net után foly­tat­ta: – Az iga­zat meg­vall­va, Mit­zi egy ré­mes nő­sze­mély. Min­den­kit fel­ide­ge­sít és ki­hoz a sod­rá­ból, gya­nak­szik és duz­zog, foly­ton lel­ki éle­tet él, és meg van sér­tőd­ve. En­nek el­le­né­re őszin­tén saj­ná­lom.

– El­mo­so­lyo­dott. – És azt se fe­led­jük el, hogy ki­tű­nő­en főz, ha ked­ve van hoz­zá.

– Majd igyek­szem le­he­tő­leg ta­pin­ta­to­san ke­zel­ni – nyug­tat­ta meg Crad­dock. – Az a hölgy, aki be­en­ge­dett, Miss Ju­lia Sim­mons volt?

– Igen. Most mind­járt óhajt be­szél­ni vele? Pat­rick nincs itt­hon. Phil­li­pa Hay­mest meg­ta­lál­ja a Da­yas Hall­ban, ahol dol­go­zik.

– Kö­szö­nöm, Miss Black­lock. Ak­kor, ha le­het­ne, most Miss Sim­mons­szal be­szél­nék.