3.

A fel­ügye­lő más­nap dél­után tisz­te­le­tét tet­te a pap­lak­ban.

Bo­rús, sze­les idő volt.

Miss Marple kö­zel húz­ta szé­két a tűz­höz, és kö­tö­ge­tett. Duci négy­kéz­láb te­vé­keny­ke­dett a pad­lón: anya­got sza­bott ki egy sza­bás­min­ta se­gít­sé­gé­vel.

Most le­ült a sar­ká­ra, fél­re­si­mí­tott egy für­töt a hom­lo­ká­ból, és vá­ra­ko­zó szem­mel Crad­dock­ra né­zett.

– Ta­lán in­diszk­ré­ci­ót kö­ve­tek el – for­dult Crad­dock Miss Marple-hoz –, de sze­ret­ném, ha meg tet­sze­ne néz­ni eze­ket a le­ve­le­ket.

El­me­sél­te, mit fe­de­zett fel a pad­lá­son.

– Tu­laj­don­kép­pen meg­ha­tó írá­sok – mond­ta. – Miss Black­lock min­den­fé­lét össze­ir­kált, hogy tart­sa a lel­ket a hú­gá­ban, és jó ha­tást te­gyen rá. A hát­tér­ben na­gyon vi­lá­go­san ki­raj­zo­ló­dik az apa fi­gu­rá­ja – az öreg dr. Black­locké. Iga­zi meg­cson­to­so­dott vén­em­ber, aki vég­te­le­nül ma­kacs, és azt hi­szi, hogy min­dig, min­den­ben neki van iga­za. El tu­dom kép­zel­ni, hány pá­ci­en­sét küld­te a más­vi­lág­ra a ko­nok­sá­gá­val. Ir­tó­zott min­den új el­gon­do­lás­tól vagy mód­szer­től.

– Emi­att nem tu­dom tel­je­sen el­ítél­ni – mond­ta Miss Marple. – Sze­rin­tem ezek a fi­a­tal dok­to­rok túl­sá­go­san is buz­gón kí­sér­le­tez­nek. Egy­ket­tő ki­húz­zák az em­ber összes fo­gát, min­den­fé­le kü­lön­le­ges mi­rigy­ki­vo­na­to­kat ír­nak elő, min­dent ki­vág­nak be­lő­lünk, amit csak le­het, az­tán be­vall­ják, hogy saj­nos nem te­het­nek sem­mit. Én a ma­gam ré­szé­ről meg­ma­ra­dok a ré­gi­mó­di fe­ke­te ka­na­las or­vos­sá­gok mel­lett. Azt leg­alább ki le­het ön­te­ni, ha nem íz­lik.

Át­vett egy le­ve­let Crad­dock­tól.

– Azért ké­rem, hogy tes­sék el­ol­vas­ni – mond­ta a fel­ügye­lő –, mert úgy gon­do­lom, job­ban meg tet­szik ér­te­ni ezt a nem­ze­dé­ket, mint én. Akik­ről itt szó van… nem vi­lá­gos előt­tem, ho­gyan for­gott az agyuk.

Miss Marple szét­haj­to­gat­ta a fosz­lé­kony pa­pír­la­pot.

Drá­ga Char­lot­te!

Már két nap­ja nem ír­tam, mert ná­lunk ki­tört a nagy csa­lá­di cir­kusz: Ran­dall húga, So­nia (em­lék­szel rá? ami­kor ér­ted ment a ko­csi­val? Bár­csak több­ször is ki­moz­dul­nál ha­zul­ról!), So­nia be­je­len­tet­te, hogy hoz­zá akar men­ni egy Dmit­ri Stam­for­dis nevű egyén­hez. Én csak egy­szer lát­tam az il­le­tőt. Na­gyon jó­ké­pű fér­fi – de azt hi­szem, nem na­gyon meg­bíz­ha­tó. R. G. egé­szen ki van kel­ve ma­gá­ból, mert sze­rin­te ez az alak egy szél­há­mos gaz­em­ber. Bel­le most is ked­ves, mint min­dig: csak mo­so­lyog, és fek­szik a dí­vá­nyon. So­ni­á­ból, aki egy­ál­ta­lán nem olyan hi­deg­vé­rű, ami­lyen­nek lát­szik, ki­bújt a fú­ria: va­ló­ság­gal tom­bol, ami­kor R. G.-vel be­szél. Teg­nap ko­mo­lyan azt hit­tem, hogy mind­járt meg­öli!

Én meg­tet­tem, amit tud­tam. Be­szél­tem So­má­val, az­tán be­szél­tem R. G.-vel, és si­ke­rült egy ki­csit le­csil­la­pí­ta­nom őket, de ahogy meg­lát­ták egy­mást, kez­dő­dött elöl­ről az egész! El se tu­dod kép­zel­ni, mi­lyen kel­le­met­len. R. G. meg­pró­bált után­na­jár­ni a do­log­nak, és va­ló­ban úgy lát­szik, hogy an­nak a Stam­for­dis­nak vaj van a fe­jén.

Köz­ben az üz­le­ti ügyelt hát­tér­be szo­rul­tak. Az iro­dá­ban csak én ál­lom a sa­rat, ami nem is rossz mu­lat­ság, mert min­den­ben sza­bad ke­zet kap­tam R. G.-től. Teg­nap azt mond­ta: „Még jó, hogy leg­alább egy nor­má­lis em­ber van a vi­lá­gon. Ugye, Blac­kie, maga so­ha­se fog be­le­sze­ret­ni egy szél­há­mos­ba?” Azt fe­lel­tem, nem va­ló­szí­nű, hogy bár­ki­be is be­le­sze­res­sek. Mire R. G.: „Jó len­ne megint lóvá ten­ni egy-két tőzs­dei ba­le­kot.” Ko­mo­lyan mon­dom, nem fér a bő­ré­be, és néha olya­no­kat csi­nál, hogy meg­éget­he­ti ma­gát. A múlt­kor azt kér­dez­te: „Ra­gasz­ko­dik hoz­zá, Blac­kie, hogy szi­go­rú­an meg­ma­rad­jak az egye­nes úton?” Igen­is, ra­gasz­ko­dom! Nem is ér­tem, hogy le­het az, hogy va­la­ki ne lás­sa a kü­lönb­sé­get a tisz­ta meg a pisz­kos kö­zött – de hi­á­ba, R. G. nem lát­ja. Ő csap azt tud­ja, mi üt­kö­zik a tör­vény­be, és mi nem.

Bel­le az egész dol­gon csak ne­vet. Sze­rin­te kár ilyen nagy hű­hót csap­ni a So­nia-ügy­ből. „So­ni­á­nak meg­van a maga pén­ze”, mond­ta a na­pok­ban. Mi­ért ne men­jen hoz­zá eh­hez a Stam­for­dis­hoz, ha ez a szí­ve vá­gya?” Mond­tam, ké­sőbb ta­lán majd ki­de­rül, hogy na­gyon rosszul tet­te. De Bel­le meg­ráz­ta a fe­jét: „Min­den­ki jól te­szi, ha ah­hoz megy hoz­zá, akit sze­ret – még ak­kor is, ha ké­sőbb meg­bán­ja.” Az­tán még meg­je­gyez­te: „Sze­rin­tem So­nia ed­dig a pénz mi­att nem vit­te ke­nyér­tö­rés­re a dol­got Ran­dal­lel. So­nia na­gyon sze­re­ti a pénzt.”

Eb­ből ennyit. Hogy van apa? Nem aka­rom azt ha­zud­ni, hogy „sze­re­tet­tel üd­vöz­löm”. De azért bár­mi­fé­le üd­vöz­le­tet át­ad­hatsz neki, ha jó­nak lá­tod. Re­mé­lem, töb­bet érint­ke­zel a kül­vi­lág­gal. Éde­sem, ne hagyd, hogy a mé­la­kór el­ural­kod­jon raj­tad.

So­nia sok­szor csó­kol­tat. Épp most jött be, és úgy mar­ko­lássza a le­ve­gőt, mint egy dü­hös macs­ka, ha a kar­mát éle­sí­ti. Nyil­ván megint össze­zör­dült R. G.-vel. Vall­juk be, So­nia néha ször­nyen ide­ge­sí­tő. Az a fö­lé­nyes, fa­gyos né­zé­se!

Éde­sem, mil­lió csók, és fel a fej­jel. Ez a jód­kú­ra ál­lí­tó­lag so­kat se­gít­het. Után­na­jár­tam, és azt mond­ják, na­gyon jók az ered­mé­nyek.

Sze­re­tő nő­vé­red:

Le­ti­tia

Miss Marple össze­haj­tot­ta és vissza­ad­ta a le­ve­let. Tű­nőd­ve né­zett maga elé.

– Hát mit tet­szik gon­dol­ni róla? – sür­get­te Crad­dock. – Mi­fé­le nő le­he­tett?

– So­nia? Tud­ja, ne­héz el­kép­zel­ni va­la­kit má­sok, szem­üve­gén ke­resz­tül… De az biz­tos, hogy olyan volt, aki min­dig csak a maga feje után megy… És nem ve­tet­te meg a föl­di ja­va­kat…

– „Úgy mar­ko­lássza a le­ve­gőt, mint egy dü­hös macs­ka” – dünnyög­te Crad­dock. – Mint­ha ma­gam előtt lát­nék va­la­kit…

Össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Után­na­járt a do­log­nak… – mo­tyog­ta Miss Marple.

– Jó len­ne tud­ni, hogy mi­nek si­ke­rült utá­na­jár­nia – mond­ta Crad­dock.

– Ki az a St. Mary Mead-i la­kos, aki er­ről a le­vél­ről az eszé­be ju­tott, Jane néni? – kér­dez­te Duci alig ért­he­tő­en, mert a szá­ja tele volt gom­bos­tűk­kel.

– Nem­igen ju­tott eszem­be sen­ki, ked­ve­sem… Dr. Black­lock ta­lán ha­son­lít egy ki­csit Mr. Cur­tis­s­re, a wes­leyá­nus lel­kész­re. Ő nem en­ged­te, hogy a kis­lá­nya fog­sza­bá­lyo­zót vi­sel­jen. Azt mond­ta, is­ten aka­ra­ta, hogy ki­áll­ja­nak a fo­gai. „Jó – mond­tam én –, de maga is nyír­ja a ha­ját meg a sza­kál­lát. Pe­dig is­ten aka­ra­ta, hogy nő­jön a haja.” Azt mond­ta, az más. Ti­pi­kus fér­fi. De ez­zel most nem ju­tunk előbb­re.

– A re­vol­ver­ről még nem si­ke­rült ki­nyo­moz­nunk sem­mit. Ha tud­nám, ki­nek van re­vol­ve­re Chip­ping Cleg­horn­ban…

– Pél­dá­ul Eas­ter­bro­ok ez­re­des­nek – mond­ta Duci. – A gal­lér­jai közt tart­ja a fi­ók­ban.

– Ezt hon­nan tud­ja, Mrs. Har­mon?

– Mrs. Butt-tól. Ő jár hoz­zá ta­ka­rí­ta­ni. Ta­ka­rí­ta­ni, az túl­zás. Ez­re­des, azt mond­ja, hát per­sze, hogy van re­vol­ve­re, de nem is árt, a be­tö­rők el­len.

– Ezt mi­kor mond­ta?

– Ré­ges-ré­gen. Ta­lán egy fél éve.

– Eas­ter­bro­ok ez­re­des? – dör­mö­gött maga elé Crad­dock.

– Olyan ez, mint a sze­ren­cse­ke­rék a vá­sá­ron, igaz? – mond­ta Duci még min­dig a gom­bos­tűk szű­rő­jén ke­resz­tül. – Fo­rog, fo­rog, és min­dig va­la­hol má­sutt áll meg.

– Ne­kem mond­ja? – nyö­gött fel Crad­dock. – Eas­ter­bro­ok ez­re­des is el­ment a Litt­le Pad­docks­ba va­la­mi könyv­vel. Eb­ből az al­ka­lom­ból könnyen meg­ola­joz­hat­ta azt az aj­tót. De ő nem csi­nált tit­kot be­lő­le, hogy ott járt. Nem úgy, mint Miss Hinch­lif­fe.

Miss Marple sze­lí­den kö­hin­tett: – Jó, fel­ügye­lő úr, de mit csi­nál­jon az em­ber a mai vi­lág­ban?

Crad­dock ér­tet­le­nül né­zett rá.

– Maga még­is­csak rend­őr, nem igaz? – foly­tat­ta Miss Marple. – Egy rend­őr­nek azért nem le­het min­dent el­mon­da­ni.

– Mi­ért ne le­het­ne? – kér­dez­te Crad­dock. – Aki nem kö­ve­tett el sem­mit…

– Jane néni a vaj­ra cé­loz – mond­ta Duci, mi­köz­ben az asz­tal alá búj­va pró­bált le­rög­zí­te­ni egy ra­kon­cát­lan pa­pír­la­pot. – Er­ről van szó: vaj, egy kis búza a csir­kék­nek, néha tej­fel… sőt, nagy rit­kán még egy ol­dal sza­lon­na is.

– Mu­tasd meg a fel­ügye­lő úr­nak azt a cé­du­lát, amit Miss Black­lock írt – mond­ta Miss Marple. – Az­óta el­telt egy kis idő, de hadd néz­ze meg: kész de­tek­tív­re­gény.

– Hová is tet­tem? Erre gon­dolt, Jane néni?

Miss Marple át­vet­te, és be­le­né­zett.

– Igen – mond­ta elé­ge­det­ten. – Ez az.

Át­ad­ta a fel­ügye­lő­nek:

„Utá­na­jár­tam: jövő csü­tör­tö­kön”, írta Miss Black­lock. „Há­rom után bár­mi­kor meg­fe­lel. Az én ré­sze­met hagy­ja a szo­kott he­lyen.”

Duci ki­köp­te a gom­bos­tű­ket, és el­ne­vet­te ma­gát. Miss Marple a fel­ügye­lő ar­cát fi­gyel­te.

A pap­né ma­gá­ra vál­lal­ta, hogy meg­ma­gya­ráz­za a rej­télyt.

– Van itt a kö­zel­ben egy ta­nya, ahol min­dig csü­tör­tö­kön kö­pü­lik a va­jat. El is ad­nak be­lő­le egy ki­csit, per­sze csak jó is­me­rő­sök­nek. Miss Hinch­lif­fe szo­kott el­men­ni érte. Ő jó­ban van az összes gaz­dák­kal… mint ser­tés­te­nyész­tő, ugye­bár. De ezt csak suba alatt le­het csi­nál­ni… tud­ja, ezek olyan kis hely­be­li cse­re­üz­le­tek. Van, aki va­jat kap, és ubor­kát ad érte, vagy más­va­la­mit… eset­leg disz­nó­ölés­kor egy kis kós­to­lót. Az­tán elő­for­dul, hogy bal­eset éri va­la­me­lyik jó­szá­got, és le kell vág­ni. Hi­szen tud­ja, hogy van ez. De rend­őrök előtt per­sze nem le­het ilyes­mi­ről be­szél­ni. Mert ugye, ez a cse­re­be­re töb­bé-ke­vés­bé tilt­va van… de annyi a ren­de­let, hogy sen­ki se is­me­ri ki ma­gát. Szó­val, sze­rin­tem úgy tör­tént a do­log, hogy Hinch szé­pen be­sur­rant a Litt­le Pad­docks­ba egy font vaj­jal vagy va­la­mi ha­son­ló­val, és le­tet­te a szo­kott hely­re. Mel­les­leg a kony­hai polc alatt van egy lisz­tes­lá­da. Liszt, az nincs ben­ne.

Crad­dock fel­só­haj­tott:

– Höl­gye­im, örü­lök, hogy el­jöt­tem.

– Az­előtt ru­haje­gyek­kel is folyt az üz­let – mond­ta Duci. – Vá­sá­rol­ni nem­igen vá­sá­rol­tak je­gye­ket… azt ál­ta­lá­ban tisz­tes­ség­te­len­nek tar­tot­ták. Pénz­ről szó se le­he­tett. De elő­for­dul, hogy egy olyan asszony, mint Mrs. Butt vagy Mrs. Finch vagy Mrs. Hug­gins sze­ret­ne meg­kap­ni egy szép gyap­jú­ru­hát vagy egy arány­lag jó ál­la­pot­ban levő té­li­ka­bá­tot, és ak­kor ru­haje­gyek­kel fi­zet érte pénz he­lyett.

– Ne is foly­tas­sa – mond­ta Crad­dock. – Ezt mind, mind tilt­ja a tör­vény.

– Ak­kor meg kéne szün­tet­ni az ilyen sza­már tör­vé­nye­ket – szi­szeg­te Duci, megint egy cso­mó gom­bos­tűn ke­resz­tül. – Nem én­mi­at­tam: én sose csi­ná­lok ilyes­mit, mert Ju­li­an, ugye, nem néz­né jó szem­mel. De per­sze tu­dom, hogy mi tör­té­nik kö­rü­löt­tem.

A fel­ügye­lő kez­dett el­csüg­ged­ni.

– Csu­pa meg­nyug­ta­tó, min­den­na­pi eset – só­haj­tot­ta. – Mu­lat­sá­gos, je­len­ték­te­len ap­ró­sá­gok. De itt még­is­csak meg­öl­tek egy fér­fit meg egy nőt, és ha nem ju­tok előbb­re, könnyen meg­öl­het­nek egy má­sik nőt is. Most nem Pip és Emma iz­gat – egye­lő­re nem fog­lal­ko­zom ve­lük. Foly­ton ez a So­nia jár a fe­jem­ben. Va­jon mi­lyen le­he­tett? A le­ve­lek közt volt egy-két fény­kép is, de azt hi­szem, egyik se őt áb­rá­zol­ta.

– Hon­nan tud­ja? Van va­la­mi el­kép­ze­lé­se a kül­se­jé­ről?

– Miss Black­lock azt mond­ja, hogy ala­csony volt, és fe­ke­te.

– Iga­zán? – kér­dez­te Miss Marple. – Na­hát, ez na­gyon ér­de­kes.

– Az egyik fény­kép ho­má­lyo­san em­lé­kez­tet va­la­ki­re. Ma­gas, sző­ke lány, a haja fel­tor­nyoz­va a feje te­te­jé­re. Nem tu­dom, ki le­he­tett, de biz­tos, hogy nem So­nia. Mit gon­dol, le­het, hogy Mrs. Swet­ten­ham­nek lány­ko­rá­ban fe­ke­te volt a haja?

– Túl fe­ke­te nem­igen le­he­tett – mond­ta Duci. – Kék a sze­me.

– Re­mél­tem, hát­ha elő­ke­rül egy fény­kép Dmit­ri Stam­for­dis­ról – én már ilyen tel­he­tet­len va­gyok… Hát ak­kor – Crad­dock fel­tar­tot­ta a le­ve­let –, saj­ná­lom, Miss Marple, hogy nem ta­lált ben­ne sem­mi ér­de­ke­set.

– Hogy­ne ta­lál­tam vol­na! – mond­ta Miss Marple. – De még mennyi­re. Ol­vas­sa csak el még egy­szer, fel­ügye­lő úr – fő­leg ott, ahol ar­ról van szó, hogy Ran­dall Goed­ler utá­na­járt Dmit­ri Stam­for­dis vi­selt dol­ga­i­nak.

Crad­dock­nak tág­ra me­redt a sze­me.

Eb­ben a pil­la­nat­ban meg­szó­lalt a te­le­fon.

Duci fel­tá­pász­ko­dott a pad­ló­ról, és ki­ment a hall­ba: mint min­den Vik­tó­ria ko­ra­be­li ház­ban, ere­de­ti­leg itt he­lyez­ték el a te­le­font, és az­óta se tet­ték más­ho­vá.

Ha­ma­ro­san vissza­jött, és Crad­dock­hoz for­dult:

– Ma­gát ke­re­sik.

A fel­ügye­lő kis­sé meg­le­pőd­ve si­e­tett a ké­szü­lék­hez, de előbb gon­do­san be­csuk­ta maga mö­gött a nap­pa­li aj­ta­ját.

– Crad­dock? Itt Ry­des­dale be­szél.

– Igen­is, uram.

– Át­néz­tem a je­len­té­sét. Úgy lá­tom, Phil­li­pa Hay­mes na­gyon ha­tá­ro­zot­tan ál­lít­ja, hogy nem ta­lál­ko­zott a fér­jé­vel, ami­óta ka­to­na­szö­ke­vény lett.

– Igen, uram: emel­lett mind­vé­gig ki­tar­tott. De vé­le­mé­nyem sze­rint nem mon­dott iga­zat.

– Egyet­ér­tek. Em­lék­szik arra az eset­re, úgy tíz nap­pal ez­előtt… va­la­kit el­ütött egy te­her­au­tó… agy­ráz­kó­dás, me­den­ce­csont­tö­rés… a milc­hes­te­ri köz­kór­ház­ba vit­ték?

– Az az em­ber, aki az utol­só pil­la­nat­ban rán­tott fél­re egy gye­re­ket, és az­tán ő ke­rült a ke­re­kek alá?

– Az. Nem vol­tak nála pa­pí­rok, és sen­ki se ér­dek­lő­dött utá­na, úgy­hogy nem tud­ták meg­ál­la­pí­ta­ni a sze­mély­azo­nos­sá­gát. Gya­nús volt, hogy ta­lán szö­ke­vény. Az­óta se tért ma­gá­hoz, és teg­nap éj­jel meg­halt. De most már tud­juk, hogy ki­cso­da – va­ló­ban ka­to­na­szö­ke­vény volt. Ro­nald Hay­mes… az­előtt ka­pi­tá­nyi rang­ban szol­gált a South Lo­ams­hire-iek­nél.

Phil­li­pa Hay­mes fér­je?

– Igen. Egyéb­ként ta­lál­tak a zse­bé­ben egy Chip­ping Cleg­horn-i busz­je­gyet… és elég sok pénzt is.

– Te­hát még­is­csak ka­pott pénzt a fe­le­sé­gé­től? Mind­járt sej­tet­tem, hogy Phil­li­pa vele tár­sa­log­ha­tott a fi­la­gó­ri­á­ban, ami­kor Mit­zi ki­hall­gat­ta őket. Per­sze kö­röm­sza­kad­tá­ig ta­gad­ta. De ez az au­tó­bal­eset, ha jól em­lék­szem. az­előtt tör­tént, hogy…

Ry­des­dale nem hagy­ta be­fe­jez­ni:

– Igen, 28-án vit­ték be, a kór­ház­ba. A Litt­le Pad­docks-i gengsz­ter­ügy dá­tu­ma ok­tó­ber 29. Vagy­is nem ő volt a tet­tes, és nem is le­he­tett köze a do­log­hoz. De a fe­le­sé­ge per­sze sem­mit se tu­dott a bal­eset­ről. Ta­lán azt hi­szi, mind a mai na­pig, hogy a fér­je ott járt a ház­ban. Ezért hall­ga­tott… el­vég­re még­is­csak a fér­je volt.

– Bá­tor fic­kó le­he­tett… nem gon­dol­ja, uram? – kér­dez­te Crad­dock.

– Mert meg­men­tet­te a gye­rek éle­tét? Hát igen. Nem hin­ném, hogy Hay­mes gyá­va­ság­ból lett ka­to­na­szö­ke­vény. De hát ez most már nem ér­de­kes. A ha­lá­lá­val min­dent le­mo­sott ma­gá­ról.

– Ennyi elég­té­tel járt is an­nak az asszony­nak – mond­ta a fel­ügye­lő. – Meg a fi­á­nak.

– Igen, nem kell túl­sá­go­san szé­gyen­kez­nie az apja mi­att. A fi­a­tal­asszony pe­dig most már újra férj­hez me­het.

Crad­dock egy kis szü­net után mond­ta:

– Épp erre gon­dol­tam, uram… Újabb kom­bi­ná­ci­ók…

– Maga úgy­is ott van, kö­zöl­het­né vele a hírt.

– Ter­mé­sze­te­sen, uram. Mind­járt át­me­gyek hoz­zá. Vagy nem, in­kább a Litt­le Pad­docks­ba, ha majd ha­za­ment. Jobb, ha ott­hon éri a meg­ráz­kód­ta­tás… és kü­lön­ben is, előbb még sze­ret­nék be­szél­ni va­la­ki­vel.