Harmadik fejezet
 Fél hétkor

 1.

– Na vég­re, min­den a he­lyén – mond­ta Miss Black­lock, és elé­ge­det­ten né­zett kö­rül a ket­tős sza­lon­ban: ró­zsa­min­tás gar­ni­tú­ra, két vá­zá­ban bronzszí­nű kri­zan­té­mok, a fal­hoz tolt asz­ta­lon egy kis váza ibo­lyá­val és egy ezüst ci­ga­ret­tás­do­boz, a kö­zép­ső asz­ta­lon ita­los­tál­ca.

A Litt­le Pad­docks kö­ze­pes nagy­sá­gú, ko­rai vik­to­ri­á­nus stí­lus­ban épült ház volt, hosszú, la­pos ve­ran­dá­val és zöld zsa­lu­gá­te­res ab­la­kok­kal. A hosszú­kás, kes­keny sza­lon­tól sok vi­lá­gos­sá­got el­vett a ve­ran­da te­te­je; egyik vé­gé­ben ere­de­ti­leg két­szár­nyú ajtó nyílt egy ab­lak­fül­kés kis szo­bá­ba. Ezt az aj­tót egy ko­ráb­bi nem­ze­dék pár­ná­zott aj­tók­kal he­lyet­te­sí­tet­te. Miss Black­lock ki­vé­tet­te a pár­ná­zott aj­tó­kat is, úgy­hogy a két szo­ba vég­ér­vé­nye­sen eggyé vált. A he­lyi­ség mind­két vé­gé­ben volt kan­dal­ló, de egyik­ben sem égett a tűz – még­is kel­le­mes me­leg ér­ző­dött.

– Mű­kö­dik a köz­pon­ti fű­tés – ál­la­pí­tot­ta meg Pat­rick.

Miss Black­lock bó­lin­tott:

– E mi­att a hű­vös idő mi­att. Már né­hány nap­ja úgy ér­zem, mint­ha az egész ház ta­pad­na a nyir­kos­ság­tól. Szól­tam Evans­nek, hogy gyújt­sa be, mi­előtt el­megy.

– Ó, a koksz, a drá­ga kincs! – je­gyez­te meg csú­fon­dá­ro­san Pat­rick.

– Drá­gá­nak csak­ugyan drá­ga. De kü­lön­ben szén­nel kel­lett vol­na fű­te­ni, és úgy még drá­gább. Tu­dod, hogy még a ren­des heti ada­got se utal­ja ki a szén­hi­va­tal – csak ha iga­zol­juk, hogy nincs más fő­zé­si le­he­tő­ség.

– És az­előtt bő­vi­ben volt szén is meg koksz is? – kér­dez­te Ju­lia kí­ván­csi­an, mint­ha egy is­me­ret­len or­szág fe­lől ér­dek­lőd­ne.

– Bi­zony, még­hoz­zá ol­csón.

– És az em­ber csak fog­ta ma­gát, ren­delt, amennyit akart, és nem kel­lett űr­la­po­kat ki­töl­te­ni, és nem is volt fű­tő­anyag­hi­ány? Min­dig tele vol­tak a rak­tá­rak?

– Min­den­fé­le faj­tá­val és mi­nő­ség­gel – és nem úgy volt, mint most, ami­kor a fele tisz­ta kő meg pala.

– Cso­dá­la­tos vi­lág le­he­tett – mond­ta Ju­lia áhí­ta­to­san.

Miss Black­lock el­mo­so­lyo­dott. – Hát igen, sze­rin­tem az volt, így vissza­te­kint­ve. No de én már öreg va­gyok. Ért­he­tő, ha jobb sze­re­tem a múl­tat, mint a je­lent. De egy ilyen fi­a­tal lány­nak más­ként kel­le­ne gon­dol­koz­nia.

– Ak­kor nem kel­lett vol­na ál­lás­ba men­nem – mond­ta Ju­lia. – Há­zi­kis­asszony let­tem vol­na, aki­nek sem­mi dol­ga, csak vi­rá­go­kat lo­csol, és le­ve­le­ket íro­gat… Mi­ért íro­gat­tak ré­gen annyi le­ve­let, és kik­nek?

– Azok­nak, akik­nek te most ál­lan­dó­an te­le­fo­nál­gatsz – le­lel­te Miss Black­lock, hu­nyo­rít­va egyet. – Azt hi­szem, Ju­lia, te már meg se tud­nál írni egy le­ve­let.

– Hát olyan cu­kit nem is, ami­lyet a „Mű­velt úri le­ve­le­ző”-ben ta­lál­tam a múlt­kor. Is­te­ni! Pél­dá­ul ben­ne van, mi az il­le­del­mes vá­lasz, ha ne­met mon­dunk egy öz­vegy­em­ber­nek, aki meg­kér­te a ke­zün­ket.

– Nem hi­szem, hogy annyi­ra él­vez­ted vol­na a há­zi­kis­asszony­ko­dást, mint kép­ze­led – mond­ta Miss Black­lock. – Az se volt tisz­ta öröm. – A hang­ja most szá­ra­zon szólt. – De er­ről tu­laj­don­kép­pen nem so­kat tu­dok me­sél­ni. Bunny meg én – sze­re­tet­tel rá­mo­soly­gott Dora Bun­ner­re – elég fi­a­ta­lon áru­ba bo­csá­tot­tuk a mun­ka­erőn­ket.

– Bi­zony, bi­zony – erő­sí­tet­te meg Miss Bun­ner. – Az a sok ko­misz, rossz kö­lyök. Sose fe­lej­tem el őket. De Letty eszes lány volt. Iga­zi üz­let­asszony: egy ko­moly pénz­em­ber tit­kár­nő­je.

Ki­nyílt az ajtó, és be­lé­pett Phil­li­pa Hay­mes: ma­gas, sző­ke, nyu­godt arcú nő. Meg­le­pet­ten né­zett kö­rül.

– Jó es­tét – üd­vö­zöl­te a tár­sa­sá­got. – Va­la­mi össze­jö­ve­tel­re ké­szü­lő­dünk? Ne­kem nem szólt sen­ki.

– Hát per­sze! – mond­ta Pat­rick. – A mi Phil­li­pánk nem tud sem­mit. Fo­gad­ni mer­nék, hogy ő az egyet­len egész Chip­ping Cleg­horn­ban.

Phil­li­pa kér­dő­en né­zett rá.

– Te­kint­sen kö­rül! – mond­ta Pat­rick drá­ma­i­an, meg­fe­le­lő gesz­tus­sal. – Íme, egy gyil­kos­ság szín­he­lye!

Phil­li­pa Hay­mes csak bá­mult, mint aki nem érti.

– Tes­sék – mu­ta­tott Pat­rick a két nagy kri­zan­té­mos vá­zá­ra –, ott van­nak a gyász­ko­szo­rúk, ez a sok saj­tos ropi meg olaj­bo­gyó pe­dig a ha­lot­ti tort jel­ké­pe­zi.

Phil­li­pa kér­dő te­kin­tet­tel né­zett Miss Black­lock­ra:

– Ez va­la­mi vicc? Saj­nos, ret­ten­tő las­sú a hu­mo­rom: ne­he­zen esik le a tan­tusz.

– Na­gyon csú­nya vicc – tört ki Dora Bun­ner hév­vel. – Sze­rin­tem nem lesz jó vége.

– Mu­tasd meg neki a hir­de­tést – mond­ta Miss Black­lock. – Én me­gyek, be­zá­rom a ka­csá­kat. Sö­tét van. Már biz­tos ha­za­jöt­tek.

– Tes­sék hagy­ni, majd én – mond­ta Phil­li­pa.

– Szó sem le­het róla, ked­ve­sem. Te már el­vé­gez­ted a mai mun­ká­dat.

– Ak­kor én, Letty néni – ajánl­ko­zott Pat­rick.

– Te az­tán nem – in­tet­te le Miss Black­lock, ha­tá­ro­zot­tan. – A múlt­kor se csuk­tad be ren­de­sen az ól aj­ta­ját.

– Bízd rám, Letty – ki­ál­tot­ta Miss Bun­ner. – Iga­zán bol­do­gan vál­la­lom. Csak be­le­bú­jok a ka­lucs­nim­ba… jaj, hova tet­tem a kar­di­gá­no­mat?

De Miss Black­lock csak mo­soly­gott, és már ki is ment a szo­bá­ból.

– Kár a gő­zért, Bunny – mond­ta Pat­rick:

– Letty né­ni­ben úgy bu­zog az ener­gia, hogy sem­mit sem haj­lan­dó más­ra bíz­ni. In­kább egy­ma­ga csi­nál min­dent.

– Et­től bol­dog – je­gyez­te meg Ju­lia.

– Nem vet­tem ész­re, hogy te is fel­aján­lot­tad vol­na a se­gít­sé­ge­det – ve­tet­te oda a báty­ja.

Ju­lia lus­tán mo­soly­gott.

– Te mond­tad, hogy Letty néni min­dent maga akar csi­nál­ni. Kü­lön­ben is – tet­te hoz­zá, ki­nyújt­va vé­kony ha­ris­nyá­ba búj­ta­tott for­más lá­bát –, a leg­jobb ha­ris­nyám van raj­tam.

– Ha­lál se­lyem­ha­ris­nyá­ban! – sza­val­ta Pat­rick.

– Nem se­lyem, te hü­lye: nylon.

– Úgy nem hang­zik olyan jól.

– Meg­mon­da­ná vég­re va­la­ki – ki­ál­tot­ta pa­na­szo­san Phil­li­pa –, mi ez a sok be­széd a ha­lál­ról?

Min­den­ki egy­szer­re akar­ta tá­jé­koz­tat­ni – de a Ga­zet­te-et sen­ki se ta­lál­ta, mert Mit­zi ki­vit­te a kony­há­ba.

Miss Black­lock né­hány perc múl­va vissza­jött.

– Na­hát – mond­ta éle­sen –, ez­zel is meg­vol­nánk. – A kan­dal­lón álló órá­ra pil­lan­tott. – Tíz perc múl­va fél hét. Mind­járt itt lesz az első fecs­ke… vagy ha nem, én va­gyok a leg­rosszabb em­ber­is­me­rő a vi­lá­gon.

– Nem tu­dom, mi­ért olyan biz­tos, hogy jön va­la­ki… – mond­ta Phil­li­pa ér­tet­le­nül.

– Nem?… Na per­sze, ked­ve­sem, te nem tu­dod. De a leg­több em­ber sok­kal kí­ván­csibb, mint te.

– Phil­li­pa vi­lág­szem­lé­le­te ab­ból áll, hogy őt nem ér­dek­li sem­mi – je­gyez­te meg Ju­lia egy kis­sé rossz­má­jú­an.

Phil­li­pa nem vá­la­szolt.

Miss Black­lock kö­rül­né­zett a szo­bá­ban. Mit­zi a kö­zé­pütt álló asz­tal­ra tet­te le a sherryt meg az olaj­bo­gyók­kal, saj­tos ro­po­gós­sal és ap­ró­sü­te­ménnyel meg­ra­kott tá­la­kat.

– Pat­rick, légy szí­ves, tedd át azt a tál­cát… vagy in­kább az egész asz­talt… oda, a má­sik szo­bá­ba, az ab­lak­fül­ké­be. Ez azért még­se zsúr. Én nem hív­tam meg sen­kit. Ne lás­sák mind­járt, hogy szá­mí­tot­tam a ked­ves ven­dé­gek­re.

– Letty néni ál­cáz­ni óhajt­ja zse­ni­á­lis elő­ér­ze­tét?

– Ez a he­lyes ki­fe­je­zés, Pat­rick. Kö­szö­nöm, fi­acs­kám.

– Most pe­dig el­játsz­hat­juk a bé­kés csa­lá­di kört – mond­ta Ju­lia –, és ha be­ál­lít va­la­ki, ret­ten­tő­en meg le­szünk lep­ve.

Miss Black­lock fel­vet­te a sherry­sü­ve­get. Ta­nács­ta­la­nul állt, mint­ha nem tud­ná, mit kezd­jen vele.

Pat­rick meg­nyug­tat­ta:

– Fé­lig még tele van. Ép­pen elég lesz.

– Per­sze, per­sze… – Miss Black­lock té­to­vá­zott. Majd kis­sé el­pi­rul­va hoz­zá­tet­te:

– Pat­rick, ne ha­ra­gudj… van még egy új üveg a tá­la­ló­szo­ba szek­ré­nyé­ben… hozd be, meg egy du­gó­hú­zót is. Ta­lán… szó­val, azt hi­szem, in­kább bont­sunk újat. Ez már elég rég­óta nyit­va van.

Pat­rick szó nél­kül vég­re­haj­tot­ta az uta­sí­tást. Ha­ma­ro­san vissza­jött az új üveg­gel, és ki­húz­ta a du­gót. Le­tet­te az üve­get a tál­cá­ra, és kí­ván­csi­an né­zett Miss Black­lock­ra.

– Drá­ga Letty néni, hát még­is­csak ko­mo­lyan ve­szi? – kér­dez­te gyön­gé­den.

– Jaj! – ki­ál­tot­ta el­bor­zad­va Dora Bun­ner. – De Letty, csak nem kép­ze­led…

– Pszt! – mond­ta gyor­san Miss Black­lock. – Csen­get­tek. Lát­já­tok, a zse­ni­á­lis elő­ér­ze­tem nem csalt.