2.

Mit­zi ki­nyi­tot­ta a sza­lon­aj­tót Eas­ter­bro­ok ez­re­des­nek és ne­jé­nek. Mint min­dig, most is a maga egyé­ni mód­ján je­len­tet­te be a ven­dé­ge­ket.

– Eas­ter­bro­ok ez­re­des meg fe­le­sé­ge jött ide ma­gá­nak lá­to­ga­tó­ba – mond­ta köz­vet­len han­gon.

Eas­ter­bro­ok ez­re­des nagy han­gú, túl élénk fesz­te­len­ség­gel igye­ke­zett lep­lez­ni ár­nya­lat­nyi za­va­rát.

– Re­mé­lem, nem baj, hogy be­ug­rot­tunk? – (El­foj­tott, bugy­bo­ré­ko­ló hang Ju­lia tor­ká­ban.) – Gon­dol­tam, ha már úgy­is erre já­runk… nem igaz? Egész kel­le­mes az idő. Lá­tom, mű­kö­dik a köz­pon­ti fű­tés. Mi még nem gyúj­tot­tunk be.

– Jaj, de gyö­nyö­rű kri­zan­té­mok! – ára­do­zott Mrs. Eas­ter­bro­ok, – Álom­szé­pek!

– In­kább va­ca­kok – mond­ta Ju­lia.

Mrs. Eas­ter­bro­ok egy kis kü­lön szí­vé­lyes­ség­gel üd­vö­zöl­te Phil­li­pa Hay­mest, érez­tet­ve, hogy ő na­gyon is jól tud­ja: Phil­li­pa azért nem iga­zi me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kás.

– Hogy van Mrs. Lu­cas kert­je? – kér­dez­te. – Gon­dol­ja, hogy egy­ál­ta­lán meg le­het gyó­gyí­ta­ni? Tel­je­sen el­ha­nya­gol­ták, az egész há­bo­rú alatt: nem tö­rő­dött vele sen­ki; csak az a ré­mes öreg Ashe – ő meg sem­mit se csi­nált, leg­fel­jebb időn­ként össze­sö­pör­te a le­ve­le­ket, és el­ül­te­tett, egy-két fej ká­posz­tát.

– A be­teg ál­la­po­ta ja­vul, hála a ke­ze­lés­nek – fe­lel­te Phil­li­pa. – De azért kell, még egy kis tü­re­lem.

Mit­zi megint ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és be­je­len­tet­te:

– Itt van­nak höl­gyek a Boul­ders­ból.

– Jó es­tét – mond­ta Miss Hinch­lif­fe; egye­ne­sen oda­ment Miss Black­lock­hoz, és fé­lel­me­tes mar­ká­ba fog­ta a há­zi­asszony ke­zét. Azt mond­tam Mur­gat­royd­nak: „Gye­rünk, nézzünk be a Litt­le Pad­docks­ba!” Meg akar­tam kér­dez­ni, hogy jól toj­nak-e a ka­csái.

– Most már olyan ko­rán sö­té­te­dik, ugye? – for­dult Miss Mur­gat­royd Pat­rick­hoz, egy kis­sé iz­ga­tot­tan. – Mi­lyen gyö­nyö­rű­ek ezek a kri­zan­té­mok!

– Va­ca­kok! – mond­ta Ju­lia.

– Egy ki­csit azért meg­eről­tet­het­néd ma­gad! – szólt oda Pat­rick hal­kan, de szem­re­há­nyó­an a hú­gá­nak.

– Lá­tom, mű­kö­dik a köz­pon­ti fű­tés – szö­gez­te le Miss Hinch­lif­fe. A hang­já­ban némi vád esen­gett. – Elég ko­rán kezd­ték.

– Ez a ház ilyen­kor már ször­nyen nyir­kos – mond­ta Miss Black­lock.

Pat­rick fel­húz­ta a szem­öl­dö­két, mint aki azt kér­di: „A sherryt?” Miss Black­lock pe­dig ugyan­csak jel­be­széd­del adta meg a vá­laszt: „Még nem.”

Az­tán Eas­ter­bro­ok ez­re­des­hez for­dult:

– Az idén már kap tu­li­pán­hagy­má­kat Hol­lan­di­á­ból?

Megint nyílt az ajtó, és Mrs. Swet­ten­ham jött be egy kis­sé pi­ron­kod­va, mö­göt­te Ed­mund, rossz­ked­vű­en, kel­let­le­nül.

– Hát itt va­gyunk! – mond­ta Mrs. Swet­ten­ham ví­gan, és a kí­ván­csi­sá­gát alig lep­lez­ve kö­rül­né­zett. Az­tán hir­te­len za­var­ba jött: – Gon­dol­tam, be­né­zek, és meg­kér­dem, nincs-e vé­let­le­nül szük­sé­ge egy kis­ci­cá­ra, Miss Black­lock. A macs­kánk ép­pen…

– Anyai örö­mök­nek néz elé­be egy rozs­da­vö­rös kan­dúr jó­vol­tá­ból – mond­ta Ed­mund. – Az ered­mény, gon­do­lom, ijesz­tő lesz.

– De na­gyon ki­tű­nő ege­rész! – ha­dar­ta Mrs. Swet­ten­ham, majd hoz­zá­tet­te: – Mi­lyen gyö­nyö­rű kri­zan­té­mok!

– Be­in­dí­tot­ták a köz­pon­ti fű­tést, igaz? – kér­dez­te Ed­mund, mint aki egy rop­pant ere­de­ti ész­re­vé­te­lé­ről szá­mol be.

– Hát nem olya­nok az em­be­rek, mint egy gra­mo­fon­le­mez? – dünnyög­te Ju­lia.

– A hí­rek sem­mi jót nem ígér­nek – kö­zöl­te Eas­ter­bro­ok ez­re­des Pat­rick­kal, ke­mé­nyen meg­mar­kol­va a fi­a­tal­em­ber egyik gomb­ját. – Sem­mi, de sem­mi jót. Én mon­dom, hogy ki fog tör­ni a há­bo­rú, most már el­ke­rül­he­tet­len.

– En­gem a hí­rek ab­szo­lú­te nem ér­de­kel­nek – mond­ta Pat­rick.

Megint nyílt az ajtó, és Mrs. Har­mon lé­pett a sza­lon­ba.

Vi­har­vert posz­tó­ka­lap­ját majd­nem a tar­kó­já­ra ül­tet­te ab­be­li igye­ke­ze­té­ben, hogy töb­bé-ke­vés­bé al­kal­maz­kod­jék a di­vat­hoz, és egy elég­gé lö­työ­gő fod­ros blúzt vi­selt a szo­ká­sos pu­ló­ver he­lyett.

– Jó es­tét, Miss Black­lock ki­ál­tot­ta, és ke­rek arca csak úgy ra­gyo­gott. – Re­mé­lem, nem kés­tem el? Mi­kor kez­dő­dik a gyil­kos­ság?