2.

Crad­dock ki­ment a kony­há­ba. Fel­tet­te Mit­zi­nek ugyan­azo­kat a kér­dé­se­ket, mint a múlt­kor, és pon­to­san ugyan­azo­kat a vá­la­szo­kat kap­ta.

Igen, nem sok­kal négy óra után be­zár­ta a fő­be­já­ra­tot. Nem, nem szok­ta min­dig be­zár­ni, de az­nap dél­után ide­ges volt „ami­att a ré­mes hir­de­tés mi­att”. Az ol­dal­só aj­tót nem zár­ta be, an­nak nem lett vol­na sem­mi ér­tel­me, mert tud­ta, hogy Miss Black­lock és Miss Bun­ner még úgy­is ki­megy a ka­csák­hoz, és Mrs. Hay­mes is arra szo­kott be­jön­ni mun­ka után.

– Mrs. Hay­mes azt mond­ja, hogy ami­kor fél hat­kor meg­jött, be­zár­ta az aj­tót.

– Ach, és maga hi­szi neki… per­sze hogy hi­szi.

– Úgy gon­dol­ja, hogy nem kéne el­hin­nem?

– Mit szá­mít, én mit gon­do­lok? Ne­kem úgy­se hi­szi.

– Pró­bál­ja ki most az egy­szer. Te­hát maga sze­rint Mrs. Hay­mes nem zár­ta be azt az aj­tót?

– Sze­rin­tem neki volt rá gond­ja, hogy ne zár­ja be.

– Ezt hogy érti? – kér­dez­te Crad­dock.

– Az a fi­a­tal­em­ber, az nem dol­goz­ta sa­ját sza­kál­lá­ra. Nem, ő tud­ta, hogy hova kell jön­ni, ő tud­ta, hogy ami­kor jön, lesz neki nyit­va egy ajtó… di­rekt őne­ki!

– Mit akar ez­zel mon­da­ni?

– Szá­mít, hogy én mit mon­dok? Maga úgy­se hall­gat­ja meg. Maga mond­ja, én va­gyok egy sze­gény me­ne­kült, aki min­dig ha­zu­dik. Maga mond­ja, egy sző­ke lady, az nem, az sose nem ha­zu­dik… az egy iga­zi an­gol, az be­csü­le­tes. Ezért in­kább hi­szi neki, és nem ne­kem. Pe­dig én tud­nám meg­mon­da­ni ma­gá­nak. Igen­is, én tud­nám!

Oda­vá­gott egy ser­pe­nyőt a tűz­hely­re, hogy csak úgy csat­tant.

Crad­dock nem tud­ta el­dön­te­ni, ko­mo­lyan ve­gye-e amit hal­lott, vagy pe­dig írja az irigy­ség szám­lá­já­ra.

– Mond­ja csak el; mi min­dent meg­hall­ga­tunk – fe­lel­te vé­gül.

– Én nem el­mon­dok ma­gá­nak sem­mit. Mi­ért is mond­jak? Ma­guk mind egy­for­mák. Ma­guk ül­dö­zik és le­né­zik a sze­gény me­ne­kül­tek­re. Ha én mon­dom ma­gá­nak, hogy ami­kor egy hét­tel ez­előtt az a fi­a­tal­em­ber jött pénzt kér­ni Miss Black­lock­hoz, és ő adta ki neki az út­ját, mint ahogy it­ten mond­ják, ha én mon­dom, hogy az­u­tán hal­lom, ami­kor az a fi­a­tal­em­ber Mrs. Hay­messzel be­szél­get… igen­is, kint a fi­la­gó­ri­á­ban… ak­kor maga mond­ja, hogy ez tő­lem csak ki­ta­lá­lás!

Na­gyon va­ló­szí­nű, hogy ki­ta­lá­lás, gon­dol­ta Crad­dock. De han­go­san csak ennyit mon­dott:

– Nem is hall­hat­ta, hogy mit be­szél­nek kint a fi­la­gó­ri­á­ban.

– Ez egy nagy té­ve­dés! – ki­ál­tot­ta Mit­zi di­a­dal­ma­san. – Én men­tem ki csa­lá­nért… ab­ból le­het csi­nál­ni na­gyon fi­nom fő­ze­lé­ket. Ők gon­dol­ják, hogy nem, de én meg­fő­zöm, és nem meg­mon­dom. És ak­kor hal­lom, hogy ott be­szél­get­nek. A fi­a­tal­em­ber mond­ja neki: „De hol búj­ha­tok el?” És erre ő mond­ja: „Majd én meg­mu­ta­tom”, és még azt is mond­ja: „Ne­gyed hét­kor”, és én gon­do­lom: „Ach so! Hát így vi­sel­ke­del, te fi­nom lady! Mi­kor jössz vissza mun­ká­ból, mész ki ta­lál­koz­ni fér­fi­val. Ho­zod be a ház­ba.” És gon­do­lom: Ez nem fog tet­sze­ni Miss Black­lock­nak. Ő majd fog té­ged ki­dob­ni. Én majd fi­gye­lek, és hall­ga­tó­dzok, és meg­mon­dom Miss Black­lock­nak. De most már tu­dom, hogy ez volt té­ve­dés. Ó nem a sze­rel­met be­szél­te az­zal a fi­ú­val, ha­nem rab­lást és gyil­kos­sá­got. De maga fog­ja mon­da­ni, ez csak ki­ta­lá­lás. Go­nosz Mit­zi, ezt fog­ja mon­da­ni. Aka­rom, ugye, hogy ő men­jen bör­tön­be?

Crad­dock el­töp­ren­gett. Le­het, hogy csak­ugyan Mit­zi ta­lál­ta ki az egé­szet. De az is le­het, hogy nem. Óva­to­san kér­dez­te:

– Biz­tos ben­ne, hogy Rudi Scherz volt az, ki­vel Mrs. Hay­mes be­szélt? – Per­sze hogy va­gyok biz­tos. Ő ép­pen el­ment, és lát­tam, ami­kor megy az útra a fi­la­gó­ri­á­tól. És most – je­len­tet­te ki Mit­zi da­co­san – me­gyek ki meg­néz­ni, hol van­nak szép fi­a­tal zöld csa­lá­nok.

Va­jon ok­tó­ber­ben van­nak-e egy­ál­ta­lán szép fi­a­tal zöld csa­lá­nok? – tű­nő­dött a fel­ügye­lő. De azt meg­ér­tet­te, hogy Mit­zi­nek gyor­san ta­lál­nia kel­lett va­la­mi ürü­gyet – mert va­ló­já­ban nyil­ván csak le­sel­ke­dett.

– Csak ennyit hal­lott?

Mit­zi arca bosszús lett.

– Ez a Miss Bun­ner, a nagy or­rá­val, ő ki­a­bált és hí­vott en­gem. Mit­zi! Mit­zi! Úgy­hogy ne­kem kel­lett be­jön­ni. Igen, min­dig bosszant­ja en­gem. Min­dig be­le­szól. Ő akar­ja ta­ní­ta­ni en­gem főz­ni. Mert ő tud­ja! És amit csi­nál, az min­dig olyan ízű, mint a víz, víz, víz!

– Mi­ért nem mond­ta el mind­ezt a múlt­kor? – kér­dez­te Crad­dock szi­go­rú­an.

– Mert nem ju­tott eszem­be… és nem gon­dol­tam… Csak ké­sőbb mond­tam ma­gam­nak, hogy a fiú ak­kor ter­vel­te – őve­le együtt ter­vel­te.

– Biz­tos ben­ne, hogy a nő Mrs. Hay­mes volt?

– Igen­is, va­gyok biz­tos. Va­gyok na­gyon biz­tos. Ő egy tol­vaj, ez a Mrs. Hay­mes. Egy tol­vaj, és tol­va­jok­nak a se­gí­tő­je. Amit kap a ker­tész­mun­ká­ért, az nem elég egy ilyen úri la­dy­nek, de­hogy elég. Neki kell ki­ra­bol­ni Miss Black­loc­kot, aki volt ked­ves hoz­zá. Ő rossz, rossz, rossz!

– Na és ha va­la­ki azt ál­lí­ta­ná – mond­ta a fel­ügye­lő, vizs­la­szem­mel fi­gyel­ve Mit­zit –, hogy ma­gát lát­ta be­szél­get­ni Rudi Scherz­cel?

De a ha­tás sok­kal ki­sebb volt, mint re­mél­te. Mit­zi csak hor­kan­tott egyet, és fel­szeg­te a fe­jét.

– Ha va­la­ki mond­ja, hogy lá­tott en­gem be­szél­get­ni vele, az ha­zug­ság, ha­zug­ság, ha­zug­ság – mond­ta meg­ve­tő­en. – Ha­zug­sá­got mon­da­ni va­la­ki­re, az könnyű, de itt, Ang­li­á­ban be is kell bi­zo­nyí­ta­ni, hogy igaz. Ezt Miss Black­lock mond­ta ne­kem, és úgy is van, vagy nem? Én nem be­szél­ge­tek gyil­kos­sal és tol­vaj­jal. És an­gol rend­őr ilyet nem is fog­ja rám mon­da­ni. És hogy főz­zek meg az ebé­det, ha maga itt van, és be­szél, be­szél, be­szél? Tes­sék ne­kem a kony­há­ból ki­men­ni. Aka­rok csi­nál­ni egy na­gyon gon­dos már­tás.

Crad­dock szót fo­ga­dott, és ki­ment. A Mit­zi­re vo­nat­ko­zó gya­nú­ja meg­in­gott egy kis­sé. Azt, amit Phil­li­pa Hay­mes­ről mon­dott, igen nagy meg­győ­ző­dés­sel adta elő. Le­het, hogy Mit­zi ha­zu­dós (Crad­dock an­nak tar­tot­ta), de eb­ben a me­sé­ben ta­lán még­is­csak van egy csöpp­nyi igaz­ság. Crad­dock el­ha­tá­roz­ta, hogy Phil­li­pá­val is be­szél az ügy­ről. Ami­kor elő­ször ki­kér­dez­te, az volt a be­nyo­má­sa róla, hogy nyu­godt ter­mé­sze­tű, jól ne­velt fi­a­tal te­rem­tés. Egy­ál­ta­lán nem adott okot a gya­nú­ra.

Ahogy a gon­do­la­ta­i­ba me­rül­ve át­vá­gott a hal­lon, el­té­vesz­tet­te az aj­tót. Miss Bun­ner épp le­fe­lé jött a lép­csőn, és oda­si­e­tett hoz­zá.

– Nem ez az ajtó – mond­ta. – Ez nem nyí­lik. Mind­járt mel­let­te bal­ra. Könnyű el­té­vesz­te­ni, ugye? Túl sok itt az ajtó.

– Hát van ép­pen elég – fe­lel­te Crad­dock, kö­rül­néz­ve a kes­keny hall­ban.

Miss Bun­ner nyá­ja­san fel­so­rol­ta va­la­mennyit.

– Az első ajtó a gard­rób­szo­báé, utá­na jön a gard­rób­szek­rény aj­ta­ja, az­tán az ebéd­lő, ezen az ol­da­lon. Itt a má­si­kon pe­dig ez a va­kaj­tó, amin ép­pen ki akart men­ni, az­tán a ren­des sza­lon­aj­tó, az­tán a má­sik szek­rény aj­ta­ja, ami­ben a szer­vizt tart­juk, és a kis vi­rá­gos szo­ba aj­ta­ja, utol­já­ra pe­dig az ol­dal­só be­já­rat. Tény­leg könnyű össze­cse­rél­ni. Fő­leg ezt, a ket­tőt, mert olyan kö­zel van­nak egy­más­hoz. Sok­szor még én is ott aka­rok be­nyit­ni, ahol nem le­het. Ré­geb­ben előt­te állt az asz­tal, de az­tán át­tet­tük oda a fal mel­lé.

Crad­dock már az előbb meg­je­gyez­te ma­gá­nak, szin­te gé­pi­e­sen, hogy ke­reszt­ben egy vé­kony csík lát­ha­tó azon az aj­tón, ahol ki akart men­ni. Most már ér­tet­te: nyil­ván az asz­tal lap­já­nak a nyo­ma. Va­la­mi ho­má­lyo­san meg­moz­dult az agyá­ban. – Át­tet­ték? – kér­dez­te. – Mi­kor?

Sze­ren­csé­re, ha Dora Bun­ner­nál ér­dek­lő­dött az em­ber, nem kel­lett meg­okol­nia a kér­dé­se­it. Bár­mit kér­dez­tek tőle, a szó­szá­tyár Miss Bun­ner nem le­pő­dött meg raj­ta, és bol­do­gan szol­gált fel­vi­lá­go­sí­tás­sal min­den pisz­li­csá­ré ügy­ben.

– Hogy mi­kor? Nem is olyan ré­gen.:. ta­lán tíz nap­ja vagy két hete.

– Mi­ért tet­ték át?

– Nem is em­lék­szem. Ta­lán a vi­rá­gok mi­att. Igen, azt hi­szem, Phil­li­pa meg­ra­kott egy nagy vá­zát… ki­tű­nő ér­zé­ke van a vi­rág-össze­ál­lí­tá­sok­hoz… az a sok őszi­es szín meg le­ve­les ágak… de olyan nagy­ra si­ke­rült, hogy az em­ber­nek be­le­akadt a haja, és ak­kor, Phil­li­pa azt mond­ta: „Te­gyük el in­nen az asz­talt – kü­lön­ben is, a csu­pasz fal sok­kal jobb hát­tér lesz a vi­rá­gok­nak, mint ez az ajtó.” Igaz, emi­att le kel­lett ven­ni a fal­ról Wel­ling­tont, a wa­ter­lo­oi győ­zőt. Nem mint­ha el vol­nék ra­gad­tat­va at­tól az olaj­nyo­mat­tól. Oda tet­tük a lép­cső alá.

– Szó­val ez még­sem iga­zi va­kaj­tó? – kér­dez­te Crad­dock, és ala­po­san szem­ügy­re vet­te.

– Ja, ha úgy gon­dol­ja, ak­kor nem: ren­des ajtó. A kis sza­lon­ba nyí­lott, de ami­kor a két szo­bá­ból egyet csi­nál­tak, ak­kor már nem kel­lett mind a két ajtó, és ezt itt ki­ik­tat­ták.

– Ki­ik­tat­ták? – Crad­dock óva­to­san megint le­nyom­ta a ki­lin­cset. – Úgy érti, hogy be­sze­gez­ték? Vagy csak be­zár­ták?

– Gon­do­lom, be­zár­ták, és be is re­te­szel­ték.

Crad­dock meg­lát­ta felül a re­teszt: ki­pró­bál­ta. Azon­nal fél­re­csú­szott, könnyen… na­gyon is könnyen…

– Mi­kor volt utol­já­ra nyit­va? – kér­dez­te Miss Bun­ner­től.

– Jaj, an­nak már nem is tu­dom, hány éve le­het. Ami­óta én itt va­gyok, egy­szer se nyi­tot­ták ki, az biz­tos.

– Nem tud­ja, hol a kul­csa?

– Ott a fi­ók­ban ren­ge­teg kulcs van. Biz­tos azok kö­zött he­ver.

Crad­dock oda­ment Miss Bun­ner­ral, és a fiók mé­lyén egy cso­mó rozs­dás kul­csot ta­lált. Egyen­ként meg­vizs­gál­ta őket, ki­vá­lasz­tott egyet, amely va­la­me­lyest kü­lön­bö­zött a töb­bi­től, majd vissza­ment az aj­tó­hoz. A kulcs le­il­lett a zár­ba, és könnye­dén meg­for­dult ben­ne. Crad­dock meg­nyom­ta az aj­tót: hang­ta­la­nul ki­nyílt.

– Jaj, vi­gyáz­zon! – ki­ál­tot­ta Miss Bun­ner. – Le­het, hogy oda­bent ne­ki­tá­masz­tot­tak va­la­mit. Sose szok­tuk ki­nyit­ni.

– Soha? – kér­dez­te a fel­ügye­lő.

Arca ko­mor volt. Nagy nyo­ma­ték­kal mond­ta: – Ezt az aj­tót nem na­gyon ré­gen nyi­tot­ták ki utol­já­ra, Miss Bun­ner. A zár is, a sa­rok­va­sak is meg van­nak ola­joz­va.

Miss Bun­ner csak bá­mult, csacs­ka szá­ja tát­va ma­radt.

– De va­jon ki ola­joz­ta meg? – kér­dez­te vé­gü1.

– Ép­pen ezt óhaj­tom ki­de­rí­te­ni – mond­ta Crad­dock vész­jós­ló­an. Ma­gá­ban pe­dig ezt – gon­dol­ta: X oda­kint­ről? Nem… X itt volt… eb­ben a ház­ban… X a sza­lon­ban volt az­nap este…