3.

Duci és a fér­je már vár­ta, ag­gó­dó, meg­vi­selt arc­cal.

– Még nem jött meg – mond­ta Duci.

– Ami­kor el­ment a Boul­ders­ből, nem mond­ta, hogy ha­za­jön? – kér­dez­te Ju­li­an.

– Szó sze­rint nem – fe­lel­te Crad­dock las­san: meg­pró­bált vissza­em­lé­kez­ni, hogy is volt, ami­kor leg­utóbb be­szélt Jane Marple-lal.

Maga előtt lát­ta az idős hölgy össze­pré­selt szá­ját, sze­líd kék sze­mé­ben azt a fa­gyos, el­szánt te­kin­te­tet.

Ko­mor volt, el­szán­ta ma­gát… de mire? Hová ké­szült?

– Ami­kor leg­utóbb lát­tam, Flet­cher őr­mes­ter­rel be­szélt – mond­ta Crad­dock. – Már a ka­pu­nál volt. Az­tán fog­ta ma­gát, és ki­ment. Azt hit­tem, egye­nest ha­za­jön. Szí­ve­sen oda­ad­tam vol­na a ko­csit, de nem ér­tem rá ez­zel fog­lal­koz­ni – és kü­lön­ben is, egy szót se szólt, csak el­tűnt. Flet­cher ta­lán töb­bet tud. Hol van Flet­cher?

De mi­után fel­hív­ta a Boul­derst, csak­ha­mar ki­de­rült, hogy Flet­cher őr­mes­ter nincs ott, és nem is hagy­ta meg, hogy hová ment. Ta­lán Milc­hes­ter­be, is­me­ret­len okok­ból, de ez sem biz­tos.

Crad­dock fel­hív­ta a milc­hes­te­ri rend­őr­sé­get: Flet­cher­ről ott se tud­tak sem­mit.

Az­tán Du­ci­hoz for­dult: eszé­be ju­tott, mit mon­dott a te­le­fon­ban.

– Hol az a pa­pír? Azt em­lí­tet­te, hogy Miss Marple le­írt va­la­mit.

Duci oda­ad­ta. Crad­dock ki­te­rí­tet­te maga előtt az asz­tal­ra, és ta­nul­má­nyoz­ni kezd­te. Duci fö­lé­be ha­jolt, és han­go­san be­tűz­te a sza­va­kat. A resz­ke­tő írást nem volt könnyű el­ol­vas­ni:

Lám­pa.

Az­tán ez a szó kö­vet­ke­zett: Ibo­lyák.

Majd egy kis hé­zag után:

Hol a tu­bus asz­pi­rin?

A kü­lö­nös jegy­zék kö­vet­ke­ző ada­tát ne­he­zebb volt ki­si­la­bi­zál­ni. – Édes ha­lál – be­tűz­te Duci. – Ez Mit­zi tor­tá­ja.

– Után­na­jár­ni a dol­gok­nak – ol­vas­ta Crad­dock.

– Utá­na­jár­ni? Va­jon mi­nek? Hát ez mi? Hősi szív­vel tűr­te ő a bajt… Na­hát!

– Jód – ol­vas­ta a fel­ügye­lő. – Gyön­gyök, Ó, a gyön­gyök.

– Az­tán Lotty… nem, Letty. Az e be­tűi majd­nem olya­nok mint az o. Az­tán Bern. Hát ez meg mi? Nyug­díj…

Ta­nács­ta­la­nul néz­tek egy­más­ra.

Crad­dock még egy­szer vé­gig­fu­tott az írá­son:

– Lám­pa. Ibo­lyák. Hol a tu­bus asz­pi­rin? Édes ha­lál. Utá­na­jár­ni a dol­gok­nak. Hősi szív­vel tűr­te ő a bajt. Jód. Gyön­gyök. Letty. Bern. Nyug­díj.

– Van en­nek va­la­mi ér­tel­me? – kér­dez­te Duci. – Je­lent va­la­mit egy­ál­ta­lán? Én nem lá­tok ben­ne sem­mi össze­füg­gést.

Crad­dock el­tű­nő­dött. – Va­la­mi de­reng… de nem lá­tom vi­lá­go­san. Fur­csa, hogy a gyön­gyö­ket is em­lí­ti.

– Mi­fé­le gyön­gyö­ket? Mit je­lent ez?

– Mond­ja, Miss Black­lock­nak min­dig az a há­rom­so­ros gyöngy van a nya­kán?

– Min­dig. Néha ki is ne­vet­jük emi­att. A vak is lát­ja, hogy ha­mis gyön­gyök, nem igaz?

De ő biz­to­san azt hi­szi, hogy ez a di­vat.

– Ta­lán nem azért vi­se­li.

– Csak nem kép­ze­li, hogy va­ló­di­ak? Nem, az le­he­tet­len!

– Hány­szor lá­tott már ilyen mé­re­tű igaz­gyön­gyö­ket, Mrs. Har­mon?

– Tisz­tá­ra olya­nok, mint az üveg.

Crad­dock vál­lat vont.

– Mind­egy, most nem ez a fon­tos. Miss Marple a fon­tos. Meg kell ta­lál­ni.

Meg kell ta­lál­ni, amíg nem késő… ta­lán már­is késő? A ce­ru­zá­val oda­ve­tett sza­vak azt mu­tat­ják, hogy nyo­mon van… Csak­hogy ez ve­szé­lyes… rend­kí­vül ve­szé­lyes. És hol a po­kol­ban le­het Flet­cher?

Crad­dock ki­lé­pett a pap­lak­ból, és el­in­dult a ko­csi­ja felé. Min­dent tűvé kell ten­ni… nincs más meg­ol­dás.

A csö­pö­gő bo­ros­tyán­le­ve­lek kö­zül hir­te­len rá­szólt egy hang.

– Uram! – mond­ta Flet­cher őr­mes­ter nyo­ma­té­ko­san. – Uram…