2.

– Hah! – ki­ál­tot­ta Pat­rick drá­ma­i­an, ami­kor a tár­sa­ság le­te­le­pe­dett az ebéd­lő­asz­tal köré. – Mit lát­nak sze­me­im? Édes ha­lál!

– Pszt! – mond­ta Miss Black­lock. – Ne­hogy Mit­zi meg­hall­ja. Na­gyon ha­rag­szik érte, hogy így ne­ve­zed a tor­tá­ját.

– Azért is Édes Ha­lál! Bunny szü­le­tés­nap­já­ra ké­szült?

– Igen – mond­ta Miss Bun­ner. – Rég volt ilyen szép szü­le­tés­na­pom.

Arca ki­pi­rult az iz­ga­lom­tól – a pi­ru­lást már ak­kor kezd­te, ami­kor Eas­ter­bro­ok ez­re­des mé­lyen meg­ha­jol­va át­adott neki egy kis do­boz édes­sé­get, a kö­vet­ke­ző sza­vak kí­sé­re­té­ben: „Éde­set az édes­nek!”

Ju­lia erre gyor­san el­for­dí­tot­ta a fe­jét, és ezért egy szem­re­há­nyó pil­lan­tást ka­pott Miss Black­lock­tól.

Min­den­ki jócs­kán fo­gyasz­tott a fi­nom­sá­gok­ból, majd az utol­só tea­sü­te­ményt is el­tün­tet­ve, fel­áll­tak az asz­tal mel­lől.

– Mind­járt rosszul le­szek – mond­ta Ju­lia. – Et­től a tor­tá­tól van. Em­lék­szem, a múlt­kor is így volt.

– Meg­éri – vi­gasz­tal­ta Pat­rick.

– Ezek a kül­föl­di­ek ér­te­nek a cuk­rá­szat­hoz, azt meg kell adni – mond­ta Miss Hinch­lif­fe. – De egy víz­ben főtt egy­sze­rű pud­ding már meg­ha­lad­ja a tu­do­má­nyu­kat.

Min­den­ki tisz­te­let­tu­dó­an hall­ga­tott, bár Pat­rick­nak mint­ha a nyel­ve he­gyén lett vol­na a kér­dés, hogy ki sze­ret­ne egy kis víz­ben főtt egy­sze­rű pud­din­got.

– Új ker­té­szük van? – kér­dez­te Miss Hinch­lif­fe Miss Black­lock­tól, ami­kor vissza­men­tek a sza­lon­ba.

– Nem, mi­ért?

– Lát­tam egy em­bert, ott lő­dör­gött a tyúk­ket­re­cek kö­rül. Ren­des, ka­to­na­vi­selt tí­pus.

– Ja – mond­ta Ju­lia. – Az csak a de­tek­tí­vünk.

Mrs. Eas­ter­bro­ok le­ej­tet­te a re­ti­kül­jét.

– De­tek­tív? – ki­ál­tot­ta. – De hát mi­nek?

– Nem tu­dom – fe­lel­te Ju­lia. – Foly­ton itt ólál­ko­dik, és szem­mel tart­ja a há­zat. Gon­do­lom, Letty né­ni­re vi­gyáz.

– Sza­már­ság – mond­ta Miss Black­lock. – Kö­szö­nöm szé­pen, de tu­dok én vi­gyáz­ni ma­gam­ra.

– Na de most már iga­zán be van fe­jez­ve – ki­ál­tott Mrs. Eas­ter­bro­ok. – Ha­bár azt akar­tam kér­dez­ni, mi­ért ha­lasz­tot­ták el a ha­lott­ké­mi vizs­gá­la­tot?

– A rend­őr­ség nem lát tisz­tán – mond­ta a fér­je. – Er­ről van szó.

– De mit nem lát tisz­tán?

Eas­ter­bro­ok ez­re­des meg­csó­vál­ta a fe­jét, mint aki még so­kat mond­hat­na er­ről, ha akar­na. Ed­mund Swet­ten­ham, aki nem sze­ret­te az ez­re­dest, azt mond­ta: – Az az igaz­ság, hogy mind­nyá­jan gya­nú­sak va­gyunk.

– De mi­vel gya­nú­sí­ta­nak? – erős­kö­dött Mrs. Eas­ter­bro­ok.

– Ne tö­rődj vele, ci­cám – csi­tí­tot­ta a fér­je.

– Az­zal, hogy rossz­ban sán­ti­ká­lunk – mond­ta Ed­mund. – Meg aka­runk ölni va­la­kit, csak a ked­ve­ző al­kal­mat vár­juk.

– Jaj, hall­gas­son, ké­rem, hall­gas­son, Mr. Swet­ten­ham. – Dora Bun­ner sír­va fa­kadt. – Ki akar­ná itt meg­öl­ni Lettyt… az én drá­ga Letty­met?

Egy pil­la­nat­ra min­den­ki ször­nyű za­var­ba jött. Ed­mund el­vö­rö­sö­dött, úgy mo­tyog­ta: – Csak tré­fál­tam. – Phil­li­pa ér­ces, ta­golt han­gon azt aján­lot­ta, hogy hall­gas­sák meg a hat­órai hí­re­ket, és a ja­vas­la­tot ki­tö­rő lel­ke­se­dés­sel fo­gad­ták.

Pat­rick oda­súg­ta Ju­li­á­nak: – Mrs. Har­mon kéne ide. Szin­te hal­lom, hogy meg­kér­dez­né, vi­lá­go­san, ért­he­tő­en: „De ugye, va­la­ki biz­tos még min­dig lesi az al­kal­mat, Miss Black­lock, hogy el­te­gye láb alól?”

– Örü­lök, hogy nem jött el se ő, se az a vén­kis­asszony: Miss Marple – súg­ta vissza Ju­lia. – Hogy az mit tud össze­szi­ma­tol­ni! És csu­pa disz­nó­ság van a fe­jé­ben, fo­gad­ni mer­nék. Jel­leg­ze­tes Vik­tó­ria ko­ra­be­li pél­dány.

A rá­dió­hí­rek kap­csán fö­löt­tébb kel­le­mes tár­sal­gás ala­kult ki az atom­há­bo­rú bor­zal­ma­i­ról. Eas­ter­bro­ok ez­re­des ki­je­len­tet­te, hogy a ci­vi­li­zá­ci­ót ter­mé­sze­te­sen Orosz­or­szág fe­nye­ge­ti, mire Ed­mund kö­zöl­te, hogy van­nak egé­szen ki­tű­nő orosz ba­rá­tai – de ez a köz­lés igen hű­vös fo­gad­ta­tás­ra ta­lált.

Vé­gül a tár­sa­ság fel­sze­de­lőz­kö­dött, kö­szö­net­nyil­vá­ní­tá­sok­kal áraszt­va el a há­zi­asszonyt.

– Jól mu­lat­tál, Bunny? – kér­dez­te Miss Black­lock, mi­után az utol­só ven­dé­get is el­bú­csúz­tat­ták.

– Ó, na­gyon jól. Csak ret­te­ne­te­sen meg­fáj­dult a fe­jem. Biz­tos az iz­ga­lom­tól.

– A tor­tá­tól – mond­ta Pat­rick. – Egy ki­csit ne­kem is be­gör­csölt a gyom­rom. És Dora néni egész dél­előtt még cso­ko­lá­dét is maj­szolt.

– Me­gyek, le­fek­szem – nyög­dé­csel­te Miss Bun­ner. – Be­ve­szek egy-két asz­pi­rint, és meg­pró­bá­lom ki­alud­ni ma­gam.

– Re­mek öt­let – mond­ta Miss Black­lock.

Miss Bun­ner fel­ment az eme­let­re.

– Zár­jam el a ka­csá­kat, Letty néni?

Miss Black­lock szi­go­rú szem­mel né­zett Pat­rick­ra:

– Ha biz­tos, hogy utá­na ren­de­sen be­csu­kod az ól aj­ta­ját.

– Biz­tos. Es­kü­szöm.

– Igyon egy po­hár sherryt, Letty néni – mond­ta Ju­lia. – Hogy az öreg da­du­sun­kat idéz­zem: „Az majd ránc­ba sze­di a gyom­rát.” Mi­cso­da ki­fe­je­zés… de azt hi­szem, e pil­la­nat­ban tel­jes jog­gal al­kal­maz­ha­tó.

– Hát igen, le­het, hogy jót fog ten­ni. Mi ta­ga­dás, nem va­gyunk hoz­zá­szok­va az ilyen ne­héz éte­lek­hez. Jaj, Bunny, úgy meg­ijesz­tet­tél. Mi a baj?

– Nem ta­lá­lom az asz­pi­ri­ne­met – mond­ta Miss Bun­ner el­ke­se­re­dett arc­cal.

– Jó, ked­ve­sem, ve­gyél az enyém­ből, ott van az éj­je­li­szek­ré­nye­men.

– Kö­szö­nöm… na­gyon szé­pen kö­szö­nöm. Az enyé­met nem ta­lá­lom… pe­dig tu­dom, hogy el­tet­tem va­la­ho­vá. Új tu­bus volt. Va­jon hová te­het­tem?

– A für­dő­szo­bá­ban is annyi van, mint a sze­mét – mond­ta Ju­lia in­ge­rül­ten. – Eb­ben a ház­ban min­de­nütt asz­pi­rin­ba bot­lik az em­ber.

Ret­te­ne­te­sen saj­ná­lom, hogy olyan ha­nyag va­gyok, és min­dent el­ha­gyok va­la­hol – men­te­ge­tő­dzött Miss Bun­ner, és már ment is vissza az eme­let­re.

– Sze­gény öreg Bunny – mond­ta Ju­lia, fel­emel­ve a po­ha­rát. – Nem kel­lett vol­na be­le­dik­tál­ni egy kis sherryt?

– Azt hi­szem, nem – fe­lel­te Miss Black­lock. – Ez a mai nap na­gyon meg­vi­sel­te, és kü­lön­ben is árt neki. At­tól tar­tok, hol­nap rosszab­bul lesz. De azért úgy hi­szem, hogy jól mu­la­tott!

– Bol­dog volt – mond­ta Phil­li­pa.

– Kí­nál­juk meg Mit­zit egy po­hár sherry­vel – ja­va­sol­ta Ju­lia. – Te, Pat – szólt ki Pat­ri­ek­nak, aki épp be­jött az ol­dal­só aj­tóm –, hívd be Mit­zit.

Mit­zi nem­so­ká­ra meg is je­lent, és Ju­lia töl­tött neki egy po­hár sherryt.

– A vi­lág leg­jobb sza­kács­nő­jé­nek az egész­sé­gé­re – mond­ta Pat­rick.

Mit­zi meg­di­cső­ült – de azért úgy érez­te, hogy til­ta­koz­nia kell.

– Ez nem igaz. Én nem va­gyok iga­zán sza­kács­nő. Az én ha­zám­ban csi­ná­lok szel­le­mi mun­kát.

– Ak­kor el­pa­za­rol­ja a te­het­sé­gét – mond­ta Pat­rick. – Hogy le­het a szel­le­mi mun­kát egy na­pon em­lí­te­ni egy olyan re­mek­mű­vel, mint az Édes ha­lál?

– Au… én mon­dom ma­gá­nak, hogy nem sze­re­tek, ha…

– Mond­hat, amit akar, drá­gám – in­tet­te le Pat­rick. – A tor­ta el van ke­resz­tel­ve, igyunk rá. Él­jen az Édes ha­lál, az utó­ha­tá­sok­ra pe­dig fü­tyü­lünk.