Tizenötödik fejezet
 Édes halál

 1.

A Litt­le Pad­dock kony­há­já­ban Miss Black­lock ki­ad­ta az uta­sí­tá­so­kat Mit­zi­nek.

– Szar­dí­ni­ás szend­vi­csek és pa­ra­di­cso­mo­sak is. Meg olyan jó kis ap­ró­sü­te­mény, ami­lyet csi­nál­ni szo­kott. És a maga spe­ci­a­li­tá­sa: az a hí­res tor­ta.

– Mi­ért, mi lesz itt: zsúr, hogy ez mind kell ma­gá­nak?

– Miss Bun­ner­nek szü­le­tés­nap­ja van, és uzson­na­ven­dé­ge­ket vá­runk.

– Az ő ko­rá­ban már nincs szü­le­tés­nap. Jobb el­fe­lej­te­ni.

– De ő nem akar­ja el­fe­lej­te­ni. Lesz­nek, akik va­la­mi kis aján­dé­kot is hoz­nak… szó­val, ad­juk meg a mód­ját.

– Ezt mond­ta múlt­kor is… és ugye, mi tör­tént!

Miss Black­lock­nak némi erő­fe­szí­té­sé­be ke­rült, hogy ki ne jöj­jön a sod­rá­ból.

– Most nem fog tör­tén­ni sem­mi.

– Hon­nan tud­ja, mi fog tör­tén­ni eb­ben a ház­ban? Én egész nap resz­ke­tek, és éj­sza­ka be­zá­rom aj­tó­mat, és né­zek be a szek­rény­be, hogy sen­ki ott nem buj­kál.

– Így leg­alább biz­tos nem lesz sem­mi baja – mond­ta Miss Black­lock hű­vö­sen.

– Akar­ja tő­lem azt a tor­tát, amit hív­nak úgy, hogy… – Mit­zi ki­mond­ta a szót, amely Miss Black­lock an­gol fü­lé­ben kö­rül­be­lül „sch­wit­zebzr­nek” hang­zott: mint­ha macs­kák köp­köd­né­nek egy­más­ra.

– Úgy van. Azt a fi­no­mat.

– Na jó. Az fi­nom. És ami kell hoz­zá, nincs sem­mi! Ilyen tor­tát nem le­het csi­nál­ni. Kel­le­ne cso­ko­lá­dé és, sok vaj és cu­kor és ma­zso­la.

– Itt ez a vaj­kon­zerv, amit Ame­ri­ká­ból kap­tunk. Ve­het a ma­zso­lá­ból is, ami ka­rá­csony­ra van fél­re­té­ve, és tes­sék: egy táb­la cso­ko­lá­dé meg egy font vaj.

Mit­zi arca egy­sze­ri­ben su­gá­roz­ni kez­dett.

– So, meg­csi­ná­lok ma­gá­nak fi­no­mat, fi­no­mat! – ki­ál­tot­ta bol­do­gan. – Lesz csu­pa édes, édes ol­va­dás a nyelv­re! És jön a te­te­jé­re máz, cso­ko­lá­dé­máz… gyö­nyö­rű szé­pen… és írok rá, hogy Bol­dog szü­le­tés­nap. Itt van­nak an­go­lok, csi­nál­nak olyan tor­tá­kat, mint a ho­mok: az enyi­met nem kós­tol­ták soha, soha. Fog­ják mon­da­ni, édes, édes…

Megint el­torzult az arca.

– Mr. Pat­rick. Ő mond­ta rá: édes ha­lál. Az én tor­tám! Én nem en­ge­dem ilyet mon­da­ni a tor­tám­ra.

– Pe­dig csak bók­nak szán­ta, higgye el – pró­bál­ta meg­nyug­tat­ni Miss Black­lock. – Arra cél­zott, hogy egy ilyen tor­tá­ért ér­de­mes len­ne meg­hal­ni.

Mit­zi két­ke­dő­en né­zett rá.

– Még­is, én nem sze­re­tem ezt a szót: ha­lál. Aki eszi az én tor­tá­mat, az nem meg­hal, ha­nem érzi ma­gát sok­kal, sok­kal job­ban…

– El­hi­szem, és alig vár­juk, hogy ehes­sünk be­lő­le.

Miss Black­lock sar­kon for­dult, és egy meg­könnyeb­bült só­haj­jal ki­ment a kony­há­ból: sze­ren­cse, hogy ilyen jól vég­ző­dött a tár­gya­lás. Mit­zi­vel sose le­het tud­ni.

Oda­kint majd­nem be­le­üt­kö­zött Dora Bun­ner­be.

– Jaj, Letty, ne szól­jak Mit­zi­nek, hogy mi­lyen for­má­ra vág­ja a szend­vi­cse­ket?

– Ne – mond­ta Miss Black­lock, és ha­tá­ro­zott kéz­zel a hall­ba kor­má­nyoz­ta ba­rát­nő­jét. – Most épp jó han­gu­lat­ban van, nem kell ki­zök­ken­te­ni be­lő­le.

– Csak meg­ta­ní­ta­nám rá, hogy…

– Kér­lek, ne ta­nítsd sem­mi­re, Dora. Ezek a kö­zép-eu­ró­pa­i­ak nem sze­re­tik, ha ta­nít­ják őket. Sőt: utál­ják.

Dora ér­tet­le­nül né­zett rá. Az­tán hir­te­len mo­soly­gós lett az arca.

– Az előbb te­le­fo­nált Ed­mund Swet­ten­ham. Bol­dog szü­le­tés­na­pot kí­vánt, és azt mond­ta, dél­után hoz egy csu­por né­zet aján­dék­ba. Hát nem ked­ves? El se tu­dom kép­zel­ni, hon­nan tud­ta meg, hogy szü­le­tés­na­pom van.

– Úgy lát­szik, min­den­ki tud­ja. Va­ló­szí­nű­leg te árul­tad el, Dora.

– Én csak meg­em­lí­tet­tem, hogy ma le­szek öt­ven­ki­lenc éves…

– Hat­van­négy – iga­zí­tot­ta ki Miss Black­lock, hu­nyo­rít­va egyet.

– És Miss Hinch­lif­fe azt mond­ta: „Nem néz ki annyi­nak. Mit gon­dol, én mi­lyen idős va­gyok?” Ami na­gyon kí­nos volt, mert Miss Hinch­lif­fe olyan kü­lö­nös je­len­ség, hogy akár­hány éves le­het. Ja, És meg­ígér­te, hogy ka­pok tőle egy­pár to­jást. Tud­ni­il­lik mond­tam neki, hogy az utób­bi idő­ben nem toj­nak ren­de­sen a tyúk­ja­ink.

– Nem is rossz üz­let ez a szü­le­tés­nap – mond­ta Miss Black­lock. – Méz, to­jás… egy do­boz re­mek cso­ko­lá­dé Ju­li­á­tól…

– Nem tu­dom, hogy jut hoz­zá az ilye­nek­hez.

– In­kább ne is ér­dek­lődj. Fel­te­he­tő­leg szi­go­rú­an ti­los uta­kon.

– És a te gyö­nyö­rű bros­sod. – Miss Bun­ner büsz­kén pil­lan­tott le a keb­lé­re, ahol egy kis gyé­mán­tos le­vél dí­szel­gett.

– Tet­szik? Örü­lök neki. Én sose vol­tam oda az ék­sze­re­kért.

– El va­gyok bű­völ­ve.

– Jó. Gye­re, etes­sük meg a ka­csá­kat.