Kilencedik fejezet
 Egy ajtó

 1.

– El­né­zést, ami­ért újra zak­la­tom, Miss Black­lock…

– Ugyan, nem szá­mít. Mint­hogy a ha­lott­ké­mi vizs­gá­la­tot el­ha­lasz­tot­ták egy hét­tel, gon­do­lom, to­váb­bi bi­zo­nyí­té­ko­kat sze­ret­ne gyűj­te­ni.

Crad­dock bó­lin­tott.

– Elő­ször is, Miss Black­lock, Rudi Scherz nem volt a mont­reux-i Hô­tel des Al­pes tu­laj­do­no­sá­nak a fia. Ér­te­sü­lé­se­ink sze­rint pá­lya­fu­tá­sát kór­há­zi szol­ga­ként kezd­te Bern­ben. Sok be­teg­nek el­tűnt né­hány ki­sebb ék­sze­re. Az­tán más ne­vet vett fel, és pin­cér volt egy kis téli üdü­lő­he­lyen. Itt arra spe­ci­a­li­zál­ta ma­gát, hogy két pél­dány­ban ál­lí­tot­ta ki az ét­ter­mi szám­lá­kat, és az egyik pél­dá­nyon olyan té­te­lek is sze­re­pel­tek, ame­lyek a má­sik­ról hi­á­nyoz­tak. A kü­lönb­sé­get per­sze zseb­re vág­ta. Ez­u­tán egy zü­ri­chi áru­ház­ba ke­rült. Amíg ott dol­go­zott, az áru­há­zi lo­pá­sok mér­té­ke jó­val meg­ha­lad­ta az át­la­got. Va­ló­szí­nű­nek lát­szik, hogy nem mind­egyi­ket a vá­sár­lók kö­vet­ték el.

– Szó­val, csak egy kis tol­va­jocs­ka volt – ál­la­pí­tot­ta meg Miss Black­lock. – Te­hát jól sej­tet­tem, hogy ad­dig so­ha­sem lát­tam?

– Jól sej­tet­te… nyil­ván a Ro­yal Spa Ho­tel­ben hal­lot­ta meg az ön ne­vét, és úgy tett, mint­ha fel­is­mer­né. Oda­ha­za a sváj­ci rend­őr­ség már kezd­te meg­ne­he­zí­te­ni a dol­gát, mire ét­jött ide, még­hoz­zá na­gyon jó mi­nő­sé­gű ha­mis pa­pí­rok­kal, és ál­lást szer­zett a Ro­yal Spa­ban.

– Egész jó va­dász­te­rü­let – mond­ta Miss Black­lock fa­nya­rul. – Rend­kí­vül drá­ga hely, és a szál­ló­ven­dé­gek ál­ta­lá­ban igen gaz­da­gok. Gon­do­lom, a több­sé­gük nem is na­gyon nézi meg a szám­lá­kat.

– Úgy van – bó­lin­tott Crad­dock. – Jó kis fo­gá­sok­ra le­he­tett szá­mí­ta­ni.

Miss Black­lock össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Ezt ér­tem – mond­ta vé­gül, – De mi­ért itt Chip­ping Cleg­horn­ba? Mi­ért gon­dol­ta, hogy itt töb­bet sze­rez­het, mint a gaz­dag Ro­yal Spa Ho­tel­ben?

– Fenn­tart­ja azt az ál­lí­tá­sát, hogy a ház­ban nincs sem­mi kü­lö­nö­sebb ér­ték?

– Per­sze hogy fenn­tar­tom. Én iga­zán tud­nék róla. Higgye el, fel­ügye­lő úr, itt nin­cse­nek lap­pan­gó Remb­rand­tok vagy ef­fé­lék.

– Ak­kor még­is­csak úgy lát­szik, hogy Miss Bun­ner­nak van iga­za. A fic­kó önt akar­ta meg­tá­mad­ni.

– Lá­tod, Letty, mit mond­tam!

– Ugyan, Bunny, sza­már­ság.

– Biz­tos, hogy sza­már­ság? – kér­dez­te Crad­dock. – Tud­ja, ne­kem az az ér­zé­sem, hogy igaz.

Miss Black­lock na­gyon ke­mé­nyen né­zett a sze­mé­be.

– Na­hát, be­szél­jünk vi­lá­go­san. Maga tény­leg azt hi­szi, hogy ez a fi­a­tal­em­ber fog­ta ma­gát, ide­jött – mi­után előbb egy hir­de­tés se­gít­sé­gé­vel gon­dos­ko­dott róla, hogy ugyan­ak­kor a fél falu ide­cső­dül­jön…

– De ta­lán nem is azt akar­ta – vá­gott a sza­vá­ba Miss Bun­ner iz­ga­tot­tan. – Ez ta­lán va­la­mi ször­nyű fe­nye­ge­tés volt… és ne­ked szólt, Letty… én már ak­kor is úgy fog­tam fel. „Ez­ú­ton tu­dat­juk, hogy gyil­kos­ság lesz el­kö­vet­ve”… én rög­tön tud­tam, hogy ez va­la­mi bor­zasz­tó do­log… ha úgy si­ke­rül, ahogy ő ter­vez­te, ak­kor nyu­god­tan vé­gez ve­led, az­u­tán odébb­áll… és ki sej­tet­te vol­na, hogy ő volt a tet­tes?

– Ez igaz – mond­ta Miss Black­lock. – De…

– Én tud­tam, Letty, hogy az a hir­de­tés nem tré­fa. Meg is mond­tam. Na és Mit­zi… ő is hogy meg­ré­mült!

– Na igen – mond­ta Crad­dock –: Mit­zi. Sze­ret­nék va­la­mi­vel töb­bet tud­ni er­ről az ifjú hölgy­ről.

– Van sza­bá­lyos tar­tóz­ko­dá­si en­ge­dé­lye, meg­van min­den ira­ta.

– El­hi­szem – fe­lel­te Crad­dock szá­ra­zon. – Lát­szó­lag Scherz­nek is rend­ben volt min­den ira­ta.

– De mi­ért akart vol­na ez a Rudi Scherz meg­öl­ni en­gem? Erre vo­nat­ko­zó­lag még nem szol­gált ma­gya­rá­zat­tal, fel­ügye­lő úr.

– Ta­lán volt va­la­ki Scherz mö­gött – mond­ta las­san Crad­dock. – Erre nem gon­dolt?

Kép­le­te­sen hasz­nál­ta a sza­va­kat, de köz­ben át­vil­lant az agyán, hogy ha Miss Marple fel­te­vé­se he­lyes, ak­kor a mon­dat szó sze­rint is ért­he­tő. De Miss Black­lock­ra se így, se úgy nem­igen tett ha­tást – a hölgy vál­to­zat­la­nul szkep­ti­kus ma­radt.

– Mind­egy, a lé­nyeg ugyan­az – mond­ta. – Mi­ért akar­na en­gem meg­öl­ni va­la­ki?

– Erre a kér­dés­re ön­től vá­rom a vá­laszt, Miss Black­lock.

– Hát hi­á­ba vár­ja! Ért­se meg vég­re. Nin­cse­nek el­len­sé­ge­im. Tu­do­má­som sze­rint min­dig a leg­jobb vi­szony­ban vol­tam a szom­szé­da­im­mal. Sen­ki­ről se tu­dok sem­mi­fé­le ször­nyű tit­kot. Ne­vet­sé­ges az egész! És ha arra cél­zott az előbb, hogy ne­tán Mit­zi­nek va­la­mi köze van hoz­zá, hát az is kép­te­len­ség. Hi­szen ép­pen most mond­ta Miss Bun­ner, hogy Mit­zi ha­lál­ra ré­mült, ami­kor meg­lát­ta azt a hir­de­tést a Ga­zet­te-ben. Rög­tön össze akart cso­ma­gol­ni, mert ő egy per­cig se ma­rad a ház­ban.

– Ez ta­lán csak ügyes hú­zás volt tőle. Szá­mít­ha­tott rá, hogy ön ma­rasz­tal­ni fog­ja.

– Jó, ha ilyen ma­ka­csul ra­gasz­ko­dik hoz­zá, fel­ügye­lő úr, ak­kor per­sze min­den­re ta­lál ma­gya­rá­za­tot. De higgye el, ké­rem: ha Mit­zi­ben va­la­mi esz­te­len gyű­lö­let tá­madt vol­na el­le­nem, ak­kor ta­lán mér­get tesz az éte­lem­be, de biz­tos, hogy nem agyal ki egy ilyen bo­nyo­lult ko­mé­di­át… Mon­dom, kép­te­len­ség az egész. Sze­rin­tem ma­guk, rend­őrök, va­la­mi­fé­le ide­ge­nel­le­nes komp­le­xum ál­do­za­tai. Le­het, hogy Mit­zi ha­zu­dós, de hogy hi­deg­vé­rű gyil­kos le­gyen, azt azért még­se. Tes­sék, val­las­sa, gyö­tör­je, ha mu­száj. De ha erre ki­jön a sod­rá­ból, és sze­di a sá­tor­fá­ját, vagy bőg­ve be­zár­kó­zik a szo­bá­já­ba, ak­kor a leg­szí­ve­seb­ben ma­gá­val ké­szít­tet­ném el a va­cso­rát, fel­ügye­lő úr. Uzson­ná­ra is ven­dé­ge­ket vá­rok, Mrs. Har­mont meg egy öreg höl­gyet, aki nála van ven­dég­ség­ben, és sze­ret­tem vol­na, ha Mit­zi csi­nál va­la­mi ap­ró­sü­te­ményt – de ha maga fel­iz­gat­ja, ak­kor sem­mi se lesz be­lő­le. Nem gya­nú­sít­hat­na in­kább va­la­ki mást, ha szé­pen meg­ké­rem?