Tizenhetedik fejezet
 Az album

Miss Marple a pap­lak ka­pu­ja előtt állt, jól be­bu­gyo­lál­va, és át­vet­te Du­ci­tól a le­ve­let.

– Tes­sék meg­mon­da­ni Miss Black­lock­nak – ha­dar­ta Duci –, hogy Ju­li­an bor­zasz­tó­an oda­van, de nem me­het el sze­mé­lye­sen. Tud­ni­il­lik a Loc­ke-ta­nyán épp hal­dok­lik egy hivő. Ebéd után majd át­megy, ha Miss Black­lock úgy kí­ván­ja. Eb­ben a le­vél­ben meg­ír­ja, ho­gyan kép­ze­li a te­me­tést. A szer­dai na­pot ja­va­sol­ja, ha ked­den tart­ják a ha­lott­ké­mi vizs­gá­la­tot. Sze­gény öreg Bunny. Va­la­hogy jel­lem­ző rá, hogy ő ve­szi be a mér­ge­zett asz­pi­rint, amit va­la­ki más­nak szán­tak. Vi­szont­lá­tás­ra, Jane néni. Re­mé­lem, nem fá­raszt­ja ki, túl­sá­go­sa­in ez a séta. De én nem me­he­tek, mu­száj azon­nal be­vin­nem azt a gye­re­ket a kór­ház­ba.

Miss Marple azt mond­ta, hogy a séta nem fog­ja ki­fá­rasz­ta­ni, mire Duci el­ro­bo­gott.

Mi­alatt Miss Black­lock­ra várt, Miss Marple kö­rül­né­zett a sza­lon­ban, és azon tű­nő­dött, va­jon, mit is akart mon­da­ni Dora Bun­ner, ami­kor a Kék Ma­dár­ban ar­ról be­szélt, hogy sze­rin­te Pat­rick csi­nált va­la­mit a lám­pá­val, „hogy el­alud­jon a vil­lany”. Me­lyik lám­pá­val? És mit csi­nált vele?

Biz­to­san arra a kis­lám­pá­ra gon­dolt, vél­te Miss Marple, ame­lyik ott áll az asz­ta­lon a bolt­ív mel­lett. Va­la­mi pász­tor­lány­ról vagy pász­tor­fi­ú­ról be­szélt – és va­ló­ban, ez a lám­pa egy fi­nom meis­se­ni por­ce­lán fi­gu­ra: kék ka­bá­tos, ró­zsa­szín térd­nad­rá­gos pász­tor­fiú, aki ere­de­ti­leg egy gyer­tyát tar­tott a ke­zé­ben, de ké­sőbb vil­la­mo­sí­tot­ták. Az er­nyő egy­sze­rű per­ga­men­pa­pír­ból ké­szült, és egy ki­csit nagy volt, úgy­hogy majd­nem el­ta­kar­ta a fi­gu­rát. És mit mon­dott még Dora Bun­ner? „Vi­lá­go­san em­lék­szem, hogy a pász­tor­lány volt.” Más­nap pe­dig – „Az biz­tos, hogy most egy pász­tor­fiú áll az asz­ta­lon.”

Miss Marple-nak eszé­be ju­tott, hogy ami­kor elő­ször járt itt Du­ci­val, Dora Bun­ner va­la­mi olyas­fé­lét mon­dott, mint­ha a lám­pá­nak pár­ja is vol­na. Per­sze – a pász­tor­fiú és a pász­tor­lány. És a gengsz­ter­tá­ma­dás nap­ján a pász­tor­lány volt a sza­lon­ban – a rá­kö­vet­ke­ző reg­ge­len pe­dig a má­sik lám­pa – az, ame­lyik most is itt van: a pász­tor­fiú. éj­sza­ka va­la­ki ki­cse­rél­tre a lám­pá­kat. Dora Bun­ner pe­dig úgy hit­te – ok­kal vagy ok nél­kül –, hogy Pat­rick haj­tot­ta vég­re a cse­rét.

Mért? Mert ha meg­vizs­gál­nák az ere­de­ti lám­pát, ki­de­rül­ne, „mit csi­nált vele” Pat­rick, hogy el­alud­jon a vil­lany. Mi le­he­tett a mód­sze­re? Miss Marple ala­po­san szem­ügy­re vet­te az előt­te álló lám­pát. A zsi­nór az asz­tal lap­já­tól és pe­re­mé­től egy fali kon­nek­to­rig egy ve­ze­tett. Nagy­já­ból a kö­ze­pén he­lyez­ke­dett el a kör­te for­má­jú kis kap­cso­ló. Mind­ez sem­mit se mon­dott Miss Marple-nak, aki nem so­kat ér­tett az elekt­ro­mos­ság­hoz.

Hol van a má­sik lám­pa, a pász­tor­lány? – töp­ren­gett Miss Marple. Az üres szo­bá­ban, vagy ki­dob­ták, vagy – hol is kap­ta raj­ta Dora Bun­ner Pat­ric­kot egy tol­lal meg egy ola­jos bög­ré­vel? A kert­ben? Miss Marple el­ha­tá­roz­ta, hogy mind­eze­ket elő­ad­ja Crad­dock fel­ügye­lő­nek.

Miss Black­lock az első pil­la­nat­ban mind­járt arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy azt a hir­de­tést Pat­rick adta fel, vagy té­tet­te be az új­ság­ba. Az ilyen ösz­tö­nös el­kép­ze­lé­sek­nek sok­szor van va­la­mi alap­ja – leg­alább­is Miss Marple így gon­dol­ta. Mert ha jól is­me­rünk va­la­kit, azt is tud­juk róla, hogy mi­fé­le öt­le­tei van­nak…

Pat­rick Sim­mons…

Jó kül­se­jű fi­a­tal­em­ber. Meg­nye­rő je­len­ség, Az a faj­ta, akit sze­ret­nek a nők – fi­a­tal és öreg nők egy­aránt. Ta­lán ép­pen, olyan tí­pus, mint ami­lyen­hez Ran­dall Goed­ler húga fe­le­sé­gül ment. Le­het­sé­ges, hogy Pat­rick vol­na „Pip”? De hi­szen a ha­di­ten­ge­ré­szet­nél szol­gált a há­bo­rú alatt. A rend­őr­ség ezt majd ha­ma­ro­san el­len­őr­zi.

Csak­hogy – lát­tunk már egy-két hi­he­tet­len szí­né­szi pro­duk­ci­ót.

Sok min­den si­ke­rül­het, ha az em­ber­nek van hoz­zá mer­sze…

Az ajtó ki­nyílt, és Miss Black­lock lé­pett a szo­bá­ba. Miss Marple úgy lát­ta, mint­ha éve­ket öre­ge­dett vol­na. Mint­ha vég­képp el­hagy­ta vol­na az ele­ven­ség, az élet­erő.

– Bo­csá­na­tot ké­rek a za­va­rá­sért – mond­ta Miss Marple. – De a nagy­tisz­te­le­tű úr nem tu­dott el­jön­ni, mert hal­dok­lik egy hi­vő­je, Du­ci­nak pe­dig sür­gő­sen be kel­lett vin­nie egy gye­re­ket a kór­ház­ba. Ezt a le­ve­let hoz­tam a nagy tisz­te­le­tű úr­tól.

Miss Black­lock át­vet­te, és ki­bon­tot­ta.

– Ké­rem, ül­jön le, Miss Marple – mu­ta­tott az egyik szék­re. – Na­gyon ked­ves, hogy ide­fá­radt.

El­ol­vas­ta a le­ve­let.

– A nagy­tisz­te­le­tű úr iga­zán na­gyon meg­ér­tő em­ber – mond­ta vé­gül. – Tar­tóz­ko­dik min­den­fé­le ol­csó rész­vét­nyil­vá­ní­tás­tól… Ké­rem, mond­ja meg neki, hogy úgy lesz a leg­jobb, ahogy ő írja. Ve­zess, nyá­jas fény… Do­rá­nak ez volt a ked­venc éne­ke.

Hir­te­len el­csuk­lott a hang­ja.

Miss Marple sze­lí­den mond­ta:

– Én csak egy ide­gen va­gyok, de iga­zán na­gyon-na­gyon fáj a szí­vem.

Le­ti­tia Black­lock­ból egy­szer­re csak ki­tört az el­len­áll­ha­tat­lan zo­ko­gás. Szá­nal­ma­san össze­rop­pan­va sírt, mint aki­nek sem­mi re­mé­nye nem ma­radt. Miss Marple meg se moc­cant.

Miss Black­lock vé­gül ki­egye­ne­se­dett. Arca duz­zadt volt, és ma­sza­tos a könnyek­től.

– Ne ha­ra­gud­jék – szi­pog­ta. – Hi­á­ba… nem bír­tam ural­kod­ni ma­ga­mon. Mi­cso­da vesz­te­ség. Tud­ja, ő volt… ő volt az egyet­len szál, ami a múlt­hoz fű­zött. Az egyet­len em­ber, aki… még em­lé­ke­zett. Most, hogy el­ment, egé­szen egye­dül ma­rad­tam.

– Tö­ké­le­te­sen meg­ér­tem – mond­ta Miss Marple. – Az em­ber csak­ugyan egye­dül ma­rad, ha el­megy az utol­só is, aki em­lé­kez­ni tu­dott. Ne­kem van­nak uno­ka­öcsé­im és uno­ka­hú­ga­im és ked­ves jó ba­rá­ta­im… de sen­kim sincs, aki fi­a­tal­ko­rom­ban is­mert vol­na… aki­vel együtt él­tem át a régi idő­ket. Én már na­gyon rég­óta egye­dül va­gyok.

Egy ide­ig mind a ket­ten hall­gat­tak.

– Igen, így van – mond­ta Le­ti­tia Black­lock. Fel­állt, oda­ment az író­asz­ta­lá­hoz. – Ír­nom kell egy­pár sort a nagy­tisz­te­le­tű úr­nak, – Ügyet­le­nül tar­tot­ta a tol­lat, és elég las­san írt.

– Az ízü­le­te­im – mond­ta ma­gya­ráz­ko­dó­lag. – Néha szin­te egy­ál­ta­lán nem tu­dok írni.

Le­ra­gasz­tot­ta a bo­rí­té­kot, és meg­cí­mez­te.

– Ha len­ne olyan szí­ves, meg­kér­ném, hogy adj a át neki.

Ek­kor egy fér­fi­hang hal­lat­szott be a hal­ból – mire gyor­san hoz­zá­tet­te:

– Ez Crad­dock fel­ügye­lő.

Oda­ment a kan­dal­ló fö­lött lógó tü­kör­höz, és nyom­kod­ni kezd­te az ar­cát egy kis pú­der­pa­maccsal.

Crad­dock be­jött: ko­mor és ha­ra­gos volt az arca.

Rosszal­ló szem­mel pil­lan­tott Miss Marple-ra.

– Ó – mond­ta. – Hát itt tet­szik len­ni.

Miss Black­lock el­for­dult a kan­dal­ló­tól:

– Miss Marple volt olyan ked­ves, és el­ho­zott egy le­ve­let, amit a nagy­tisz­te­le­tű úr kül­dött.

Miss Marple he­beg­ve mond­ta:

– Már me­gyek is… már­is me­gyek. Iga­zán nem sze­ret­nék lá­bat­lan­kod­ni.

– Teg­nap is itt tet­szett len­ni a zsú­ron?

Miss Marple ide­ge­sen fe­lel­te:

– Nem… nem vol­tam itt. Duci el­vitt lá­to­ga­tó­ba egy régi is­me­rős­höz.

– Ak­kor hi­á­ba is kér­dez­ném akár­ki­ről. – Crad­dock nyo­ma­té­ko­san nyit­va tar­tot­ta az aj­tót, és Miss Marple kis­sé szé­gyen­kez­ve ki­ti­pe­gett.

– Ezek az öreg né­nik min­den­be be­le­ütik az or­ru­kat – dör­mög­te Crad­dock.

– Azt hi­szem, igaz­ság­ta­lan hoz­zá – mond­ta Miss Black­lock. – Tény­leg le­ve­let ho­zott a nagy­tisz­te­le­tű úr­tól.

– Hát per­sze.

– Nem csak kí­ván­csi­ság­ból jött.

– Le­het, hogy iga­za van, Miss Black­lock, de sze­rin­tem a hölgy­nek még­is­csak túl iz­gá­ga az orra.

– Ár­tal­mat­lan öreg né­ni­ke – mond­ta Miss Black­lock.

Ha tud­nád, hogy olyan ve­sze­del­mes, mint egy csör­gő­kí­gyó… – gon­dol­ta ma­gá­ban ko­mo­ran a fel­ügye­lő. De sen­kit se akart fö­lös­le­ge­sen be­avat­ni a gon­do­la­ta­i­ba. Most már nem két­sé­ges, hogy egy gyil­kos jár­kál va­la­hol a kö­zel­ben, jobb, ha mi­nél ke­ve­seb­bet be­szél az em­ber. Nem óhaj­tot­ta, hogy Jane Marple le­gyen a kö­vet­ke­ző ál­do­zat.

– Nem aka­rom rész­vét­nyil­vá­ní­tá­sok­ra pa­za­rol­ni az időt, Miss Black­lock – mond­ta han­go­san. – Be­val­lom, Miss Bun­ner ha­lá­la en­gem is fej­be vá­gott. Meg kel­lett vol­na aka­dá­lyoz­nunk.

– Azt hi­szem, nem te­het­tek vol­na sem­mit.

– Nem… leg­alább­is nem lett vol­na könnyű. De most már si­et­nünk kell. Ki te­het­te, Miss Black­lock? Ki az, aki két­szer is meg akar­ta ölni önt, és ha nem dol­gozunk elég gyor­san, előbb-utóbb va­ló­szí­nű­leg har­mad­szor is meg­pró­bál­ja?

Le­ti­tia Black­lock meg­bor­zon­gott. – Nem tu­dom, fel­ügye­lő úr… fo­gal­mam sincs róla!

– Be­szél­tem Mrs. Goed­ler­rel. Amit tu­dott, el­mon­dott. Nem volt va­la­mi sok. Van egy­pár em­ber, aki fel­tét­le­nül jól jár­na az ön ha­lá­lá­val. Elő­ször is Pip és Emma. Pat­rick és Ju­lia Sim­mons épp­olyan idő­sek, de egye­lő­re sem­mi gya­nú­sat nem nyo­moz­tunk ki ró­luk. Kü­lön­ben se szű­kít­het­jük a kört ket­tő­jük­re. Mond­ja, ké­rem, Miss Black­lock, fel­is­mer­né So­nia Goed­lert, ha ta­lál­koz­na vele?

– So­ni­át? Hát per­sze – hir­te­len el­hall­ga­tott. – Nem – mond­ta az­tán. – Nem biz­tos. Sok idő telt el az­óta. Har­minc év… Nyil­ván na­gyon meg­öre­ge­dett.

– És mi­lyen volt an­nak ide­jén?

– So­nia? – Miss Black­lock el­gon­dol­ko­zott né­hány pil­la­na­tig. – Elég ala­csony, fe­ke­te…

– Va­la­mi kü­lö­nös is­mer­te­tő­jel? Vagy egy jel­leg­ze­tes szo­kás?

– Nem… nem hi­szem. Vi­dám volt… na­gyon vi­dám.

– Nem biz­tos, hogy ma is ilyen jó­ked­vű – mond­ta a fel­ügye­lő. – Nincs róla egy fény­ké­pe?

– So­ni­á­ról? Vár­jon csak… nem, ren­des fény­ké­pem nincs. Van né­hány régi pil­la­nat­fel­vé­tel… egy al­bum­ban, nem is tu­dom, hol… azt hi­szem, ő is raj­ta van az egyi­ken.

– Ó! Meg­néz­het­ném?

– Hogy­ne, ter­mé­sze­te­sen. De hova is tet­tem azt az al­bu­mot?

– Mond­ja, ké­rem, Miss Black­lock, el tud­ná kép­zel­ni, hogy Mrs. Swet­ten­ham eset­leg azo­nos So­nia Goed­ler­rel?

– Mrs. Swet­ten­ham?! – Miss Black­lock lát­ha­tó­lag el­ké­ped­ve né­zett Crad­dock­ra. – De hisz az ő fér­je kor­mány­tiszt­vi­se­lő volt… előbb In­di­á­ban, azt hi­szem, utá­na meg Hong­kong­ban.

– Ezt tőle hal­lot­ta, Miss Black­lock. Nem a sa­ját tu­do­má­sá­ra tá­masz­ko­dik, ahogy a bí­ró­sá­gon mond­ják, igaz?

– Igaz – mond­ta las­san Miss Black­lock. – Va­ló­ban nem hi­vat­koz­ha­tom a sa­ját tu­do­má­som­ra… Na de hogy Mrs. Swet­ten­ham! Kép­te­len­ség.

– Volt So­nia Goed­ler­ben szí­né­szi te­het­ség? Nem lé­pett fel vé­let­le­nül mű­ked­ve­lő elő­adá­so­kon?

– De igen. Na­gyon ügyes volt.

– Na lát­ja! És még va­la­mi: Mrs. Swet­ten­ham pa­ró­kát vi­sel. Leg­alább­is – iga­zí­tot­ta ki ma­gát a fel­ügye­lő – Mrs. Har­mon sze­rint.

– Igen… va­ló­szí­nű. Azok a kis őszes für­töcs­kék! Még­is azt mon­dom, kép­te­len­ség. Na­gyon ked­ves asszony, és néha rend­kí­vül mu­lat­sá­gos.

– Az­tán itt van Miss Hinch­lif­fe és Miss Mur­gat­royd. Nem le­het, hogy egyi­kük azo­nos So­nia Goed­ler­rel?

– Miss Hinch­lif­fe túl ma­gas. Olyan alak­ja van, mint egy fér­fi­nak.

– És Miss Mur­gat­royd?

– Na de… nem, nem, es­küd­ni mer­nék, hogy Miss Mur­gat­royd nem lel­tet So­nia.

– Ön­nek, ugye, nem na­gyon jó a lá­tá­sa, Miss Black­lock?

– Arra cé­loz, hogy rö­vid­lá­tó va­gyok?

– Arra. Min­den­kép­pen sze­ret­ném lát­ni So­nia Goed­ler fény­ké­pét, még ak­kor is, ha ré­gen ké­szült, és nem va­la­mi jó fel­vé­tel. Tud­ja, ne­künk meg­van­nak a ma­gunk azo­no­sí­tá­si mód­sze­rei – egy ama­tőr nem is kép­zel­né.

– Ké­rem, majd meg­ke­re­sem.

– Nem le­het­ne most?

– Tes­sék? Most rög­tön?

– Ha egy mód van rá.

– Ké­rem. Vár­jon csak. Ak­kor lát­tam azt az al­bu­mot, ami­kor ki­rak­tunk egy cso­mó régi köny­vet a szek­rény­ből. Ju­lia se­gí­tett. Em­lék­szem, még ne­ve­tett is, hogy mi­cso­da ru­há­kat vi­sel­tünk ak­ko­ri­ban… A köny­ve­ket egy polc­ra tet­tük a sza­lon­ban. De hová tet­tük az al­bu­mo­kat meg a Mű­vé­szet nagy, be­kö­tött év­fo­lya­ma­it? Ször­nyű, hogy mi­lyen rossz a me­mó­ri­ám! Ta­lán Ju­lia em­lék­szik rá. Ma épp itt­hon van.

– Meg­ke­re­sem.

A fel­ügye­lő mind­járt el is in­dult, hogy meg­ke­res­se Ju­li­át. A föld­szin­ti szo­bák­ban se­hol se ta­lál­ta. Mit­zi­nél is ér­dek­lő­dött, de Mit­zi azt mond­ta, na­gyon mo­gor­ván, hogy neki sem­mi köze Miss Sim­mons­hoz.

– Én! Én va­gyok a kony­há­ban, és fog­lal­ko­zok az ebéd­del. És meg nem eszek sem­mit, amit nem én főz­tem. Sem­mit, érti?

Crad­dock fel­ki­ál­tott az eme­let­re: – Miss Sim­mons! – de mi­után nem ka­pott vá­laszt, el­in­dult a lép­csőn.

A for­du­ló­nál szem­be­ta­lál­ko­zott Ju­li­á­val. Épp egy aj­tón lé­pett ki – mö­göt­te egy kis csi­ga­lép­cső lát­szott.

– A pad­lá­son vol­tam – mond­ta Ju­lia. – Mi­ről van szó?

Crad­dock fel­ügye­lő el­ma­gya­ráz­ta.

– Azok a régi fény­kép­al­bu­mok? Per­sze, na­gyon jól em­lék­szem. Azt hi­szem, be­tet­tük a nagy szek­rény­be, a dol­go­zó­szo­bá­ban. Mind­járt meg­né­zem.

Elő­re in­dult, és be­nyi­tott a dol­go­zó­szo­bá­ba. Az ab­lak mel­lett egy nagy szek­rény állt. Ju­lia ki­nyi­tot­ta az aj­ta­ját: tele volt min­den­fé­le hol­mi­val.

– Sze­mét – mond­ta Ju­lia. – Csu­pa sze­mét. De az öre­gek a vi­lá­gért el nem dob­ná­nak sem­mi ka­ca­tot.

A fel­ügye­lő le­tér­delt, és ki­vett né­hány ré­gi­mó­di al­bu­mot a leg­al­só polc­ról.

– Ezek azok?

– Igen.

Miss Black­lock jött be a szo­bá­ba.

– Jaj, hát ide rak­tam! Se­hogy se ju­tott az eszem­be.

Crad­dock le­tet­te a köny­ve­ket az asz­tal­ra, és la­poz­ni kez­dett.

Ha­tal­mas ma­lom­ke­rék-ka­la­pok, föl­dig érő ru­hák, ame­lyek­ben a nők alig bír­tak jár­ni. A fény­ké­pek alatt egy-két ma­gya­rá­zó szó, szép, kal­li­gra­fi­kus írás­sal, de a tin­ta már meg­fa­kult.

– Eb­ben lesz – mond­ta Miss Black­lock. – Mind­járt az ele­jén. A má­sik könyv az­u­tán ké­szült, hogy So­nia férj­hez ment, és el­tűnt. – La­po­zott egyet. – Itt kell len­nie. – Hir­te­len meg­állt.

A la­pon több üres hely lát­szott. Crad­dock kö­ze­lebb ha­jolt, és ki­be­tűz­te a fakó írást: „So­nia… Én… R. G.” Va­la­mi­vel odébb: „So­nia és Bel­le a stran­don.” És a szem­köz­ti la­pon „Skey­ne-i pik­nik.” To­vább la­po­zott: „Char­lot­te, én, So­nia, R. G.”

Crad­dock ki­egye­ne­se­dett. Az ajka meg­fe­szült.

– Va­la­ki el­tá­vo­lí­tot­ta eze­ket a ké­pe­ket… azt hi­szem, nem is olyan ré­gen.

– Ami­kor a múlt­kor néz­tük, nem vol­tak üres he­lyek. Igaz, Ju­lia?

– Nem na­gyon néz­tem… csak a ru­há­kat, itt-ott. De tény­leg… Iga­za van, Letty néni, nem vol­tak üres he­lyek.

Crad­dock ajka még fe­sze­sebb lett.

– Va­la­ki – mond­ta ko­mo­ran – So­nia Goed­ler összes fény­ké­pét ki­vet­te eb­ből az al­bum­ból.