2.

Phil­li­pa Hay­mes ki­egye­ne­se­dett, és iz­zadt hom­lo­ká­ból fél­re­si­mí­tott egy haj­für­töt. Épp egy vi­rág­ágy­sze­gélyt gyom­lált.

– Tes­sék, fel­ügye­lő úr.

Vá­ra­koz­va né­zett Crad­dock­ra. A fel­ügye­lő ala­po­sab­ban szem­ügy­re vet­te, mint ed­dig. Igen, csi­nos lány, jel­leg­ze­tes an­gol tí­pus: majd­nem szín­te­len, ham­vas­sző­ke haj, egy kis­sé túl hosszú arc. Ma­kacs áll és száj. Az egész lé­nyé­ben van va­la­mi vissza­fo­gott­ság – va­la­mi fe­szült­ség. A sze­me kék, a te­kin­te­te na­gyon szi­lárd, és nem árul el sem­mit. Ti­tok­tar­tó faj­ta, gon­dol­ta Crad­dock.

– Bo­csá­nat, hogy min­dig mun­ka köz­ben za­va­ron, Mrs. Hay­mes – kezd­te –, de nem akar­tam vár­ni, amíg ha­za­megy ebéd­re. Meg az­tán úgy gon­dol­tam, itt job­ban el­be­szél­get­he­tünk, mint a Litt­le Pad­docks­ban.

– Tes­sék, fel­ügye­lő úr.

A hang­já­ban sem­mi iz­ga­lom és na­gyon cse­kély ér­dek­lő­dés, leg­fel­jebb egy ár­nya­lat­nyi óva­tos­ság – vagy csak a fel­ügye­lő kép­zel­te így?

– Ma reg­gel va­la­ki bi­zo­nyos ki­je­len­té­se­ket tett előt­tem. Ezek a ki­je­len­té­sek önre vo­nat­koz­nak.

Phil­li­pa egy egé­szen csöp­pet fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.

– Ön ugye­bár azt mond­ta, Mrs. Hay­mes, hogy egy­ál­ta­lán nem is­mer­te ezt a Rudi Scher­zet?

– Azt.

– Hagy soha nem is ta­lál­ko­zott vele, és hol­tan lát­ta elő­ször. Így van?

– Igen. Ad­dig so­ha­sem lát­tam.

– És mond­juk, nem is be­szél­ge­tett vele a Litt­le Pad­docks fi­la­gó­ri­á­já­ban?

– A fi­la­gó­ri­á­ban?

Crad­dock majd­nem biz­tos volt ben­ne, hogy most egy csöpp­nyi fé­le­lem is szí­nez­te Phil­li­pa hang­ját.

– Ott, Mrs. Hay­mes.

– Ki mond­ja ezt?

– Ön ál­lí­tó­lag be­szél­ge­tést foly­ta­tott ez­zel a Rudi Scherz­cel, ő meg­kér­dez­te, hogy hol búj­hat­na el, mire ön azt fe­lel­te, hogy majd meg­mu­tat­ja, és egy idő­pont is el­hang­zott, na­gyon vi­lá­go­san: ne­gyed hét. Scherz kö­rül­be­lül ne­gyed hét­kor ér­ke­zett ide a busz­meg­ál­ló­tól azon a bi­zo­nyos es­tén.

Egy pil­la­na­tig csend volt. Az­tán Phil­li­pa kur­tán, gú­nyo­san fel­ne­ve­tett. Úgy lát­szott, mu­lat­tat­ja a do­log.

– Nem tu­dom, ki­től hal­lot­ta ezt – mond­ta az­tán. – De nem ne­héz ki­ta­lál­ni. Rend­kí­vül os­to­ba, idét­len mese – és per­sze, a rossz­in­du­lat szü­le­mé­nye. Mit­zi va­la­mi­lyen ok­ból en­gem még job­ban utál, mint a töb­bi­e­ket.

– Ta­gad­ja?

– Per­sze hogy ta­ga­dom… Soha éle­tem­ben nem lát­tam Rudi Scher­zet, nem be­szél­tem vele, és az­nap dél­előtt nem is vol­tam ott, még a ház kö­ze­lé­ben se. Itt vol­tam, vé­gez­tem a mun­ká­mat.

Crad­dock fel­ügye­lő na­gyon sze­lí­den kér­dez­te:

– Me­lyik dél­előtt?

Egy pil­la­nat­nyi szü­net. Phil­li­pá­nak meg­reb­bent a szem­hé­ja.

– Min­den dél­előtt. Én min­den dél­előtt itt va­gyok. Egy óra előtt sose me­gyek el in­nen.

Gú­nyo­san tet­te hoz­zá:

– Kár meg­hall­gat­nia, ami­ket Mit­zi me­sél. Ha­zu­dik, mint a víz­fo­lyás.