2.

A fe­szült­sé­get egy autó lár­má­ja tör­te meg: épp le­fé­ke­zett a ház előtt.

– Ki le­het ez? – kér­dez­te Miss Black­lock.

Mit­zi be­dug­ta bor­zas fe­jét. Vil­lo­gott a sze­me fe­hér­je.

– Megint jött ide rend­őr­ség – mond­ta. – Ez ül­dö­zés! Mért nem akar­ják bé­két hagy­ni? Én nem tű­rök. Én írok a mi­nisz­ter­el­nök­nek. Én írok a ma­guk ki­rá­lyá­nak.

Crad­dock ha­tá­ro­zott és nem ép­pen gyön­géd kéz­zel fél­re­tol­ta az út­ból. Az arca olyan fe­nye­ge­tő volt, hogy min­den­ki ri­ad­tan né­zett rá. Crad­dock fel­ügye­lőt mint­ha ki­cse­rél­ték vol­na.

Sö­tét han­gon mond­ta:

– Miss Mur­gat­royd meg­halt. Meg­foj­tot­ták, alig egy órá­ja. – A sze­me meg­ál­la­po­dott Ju­li­án. – Maga… Miss Sim­mons, hol volt ma egész nap?

Ju­lia óva­to­san fe­lel­te:

– Milc­hes­ter­ben. Most jöt­tem meg.

– Maga is? – Crad­dock te­kin­te­te Pat­rick­re sik­lott.

– Igen.

– Együtt jöt­tek haza?

– Igen… együtt – mond­ta Pat­rick.

– Hagyd – in­tet­te le Ju­lia. – Kár a gő­zért. Pil­la­na­tok alatt ki­de­rí­tik, hogy ha­zud­tál. A ka­la­u­zok mind a ket­tőn­ket jól is­mer­nek. Én egy ko­ráb­bi busszal jöt­tem, fel­ügye­lő úr: az­zal, ame­lyik négy­kor ér­ke­zik.

– És mit csi­nált az­tán?

– Sé­tál­tam egyet.

– A Boul­ders felé?

– Nem, a ré­ten át.

Crad­dock me­rő­en rá­né­zett. Ju­lia sá­padt arc­cal, fe­szes ajak­kal áll­ta a te­kin­te­tét.

Mi­előtt foly­tat­hat­ták vol­na, meg­szó­lalt a te­le­fon.

Miss Black­lock egy kér­dő pil­lan­tást ve­tett Crad­dock­ra, az­tán fel­vet­te a kagy­lót.

– Igen. Ki be­szél? Ja, Duci? Hogy? Nem, nincs itt. Fo­gal­mam sincs… Igen, ő itt van.

Le­en­ged­te a kagy­lót:

– Mrs. Har­mon sze­ret­ne be­szél­ni ma­gá­val, fel­ügye­lő úr. Miss Marple nem ment haza a pap­lak­ba, és Mrs. Har­mon ag­gó­dik mi­at­ta.

Crad­dock oda­lé­pett, és át­vet­te a kagy­lót:

– Itt Crad­dock be­szél.

– Nyug­ta­lan va­gyok, fel­ügye­lő úr. – Duci hang­ja re­me­gett, mint egy gye­re­ké. – Jane néni el­ment… nem tu­dom, hol van. És azt mond­ják, Miss Mur­gat­roy­dot meg­öl­ték. Ez igaz?

– Igaz, Mrs. Har­mon. Miss Marple együtt volt Miss Hinch­lif­fe-fel, ami­kor meg­ta­lál­ták a holt­tes­tet.

– Ó, hát ak­kor ott van. – Duci hang­ján ér­ző­dött a meg­könnyeb­bü­lés.

– Nem, nem… saj­nos már nincs ott. Mi­kor is ment el on­nan?… ta­lán egy fél­órá­ja. Nem ment haza?

– Nem… Csak tíz perc­re va­gyunk, gya­log. Va­jon hol le­het?

– Ta­lán be­né­zett va­la­me­lyik szom­széd­juk­hoz.

– Fel­hív­tam őket… mind, mind. Nincs se­hol. Fé­lek, fel­ügye­lő úr.

Én is – gon­dol­ta ma­gá­ban Crad­dock.

De csak ennyit mon­dott:

– Át­me­gyek ma­guk­hoz… most rög­tön.

– Jöj­jön, jöj­jön… van itt egy da­rab pa­pír. Jane néni fir­kált rá, mi­előtt el­ment. Nem tu­dom, je­lent-e va­la­mit… össze­füg­gés­te­len sza­vak… Én sem­mit se ér­tek be­lő­le.

Crad­dock le­tet­te a kagy­lót.

Miss Black­lock ag­gód­va kér­dez­te:

– Tör­tént va­la­mi Miss Marple-lal? Re­mé­lem, sem­mi baja?

– Én is re­mé­lem. – Crad­dock arca még za­var­tabb lett.

– Olyan öreg… és gyen­ge.

– Tu­dom.

Miss Black­lock csak állt, ide­ge­sen tép­ked­te nya­kán a gyöngy­sort, és re­kedt han­gom mond­ta:

– Ez egy­re ször­nyűbb. Csak egy őrült le­het… ko­mo­lyan, fel­ügye­lő úr, egy ve­sze­del­mes őrült.

– Ki tud­ja.

Az ide­ges uj­jak tép­ke­dé­sé­től Miss Black­lock nya­kán meg­pat­tant a gyöngy­sor. A sima, fe­hér göm­böcs­kék szét­gu­rul­tak a szo­bá­ban.

Le­ti­tia ma­gán kí­vül fel­si­kí­tott:

– A gyön­gyöm… a gyön­gye­im… – Olyan ha­lá­los ré­mü­let volt a hang­já­ban, hogy min­den­ki döb­ben­ten né­zett oda. Miss Black­lock a nya­ká­hoz ka­pott, meg­for­dult, és zo­kog­va ki­ro­hant a szo­bá­ból.

Phil­li­pa kezd­te össze­szed­ni a gyön­gyö­ket.

– Még sose lát­tam ennyi­re fel­dúlt­nak – – mond­ta. – Igaz, min­dig ezt a gyöngy­sort vi­se­li. Gon­dol­ja, hogy aján­dék­ba kap­ta… nem is akár­ki­től? Pél­dá­ul Ran­dall Goed­ler­től?

– Le­het­sé­ges – mond­ta las­san Crad­dock.

– El­kép­zel­he­tő, hogy… hogy va­ló­di­ak? – kér­dez­te Phil­li­pa, aki még min­dig a pad­lón tér­delt, és a fé­nyes fe­hér göm­böcs­ké­ket sze­de­get­te.

Crad­dock a ke­zé­be vett egyet, és már a nyel­ve he­gyén volt a le­ki­csiny­lő vá­lasz: „Ez va­ló­di? Ugyan ké­rem!” – de az utol­só pil­la­nat­ban le­nyel­te a sza­va­it.

És ha még­se ha­mi­sak a gyön­gyök?

Olyan na­gyok vol­tak, olyan sza­bá­lyo­sak, olyan fe­hé­rek, hogy szin­te or­dí­tott ró­luk a ha­mis­ság, de Crad­dock­nak hir­te­len eszé­be ju­tott egy eset, ami­vel a rend­őr­ség is fog­lal­ko­zott: egy zá­log­ház­ban né­hány shil­lin­gért kelt el egy va­ló­di gyöngy­sor.

Le­ti­tia Black­lock a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban ál­lí­tot­ta, hogy a ház­ban nincs sem­mi­fé­le ér­té­kes ék­szer. Ha ezek a gyön­gyök vé­let­le­nül még­is va­ló­di­ak, ak­kor na­gyon sok pénzt ér­nek. És ha Miss Black­lock csak­ugyan Ran­dall Goed­ler­től kap­ta aján­dék­ba őket, ak­kor az ér­té­kük­nek úgy­szól­ván nincs fel­ső ha­tá­ra.

Ha­mis­nak lát­sza­nak – biz­tos, hogy ha­mi­sak –, de ha még­is va­ló­di­ak?

Mi­ért ne? Le­het, hogy Miss Black­lock sincs tu­da­tá­ban az ér­té­kük­nek. Vagy ta­lán az­zal védi a kin­csét, hogy úgy tesz, mint­ha egy ol­csó cse­cse­be­cse vol­na, ami leg­fel­jebb egy-két gui­nea-be ke­rül. Mit ér­het egy ilyen gyöngy­sor, ha va­ló­di? Egy va­gyont… Még gyil­kol­ni is ér­de­mes érte – ha va­la­ki tud­ja, hogy mit ér.

A fel­ügye­lő meg­ráz­ta ma­gát: most nem ez a leg­fon­to­sabb. Miss Marple el­tűnt. Azon­nal át kell men­nie a pap­lak­ba.