2.

Crad­dock in­ge­rül­ten, a ku­darc ér­zé­sé­vel bú­csú­zott el Phil­li­pa Hay­mes­től.

Ma­kacs, mint egy ösz­vér, gon­dol­ta dü­hö­sen.

Majd­nem biz­tos volt ben­ne, hogy Phil­li­pa ha­zu­dik, de nem si­ke­rült át­tör­nie a ko­nok ta­ga­dás véd­fa­lát.

Sze­re­tett vol­na egy ki­csit töb­bet tud­ni a rang­ja­vesz­tett Hay­mes ka­pi­tány­ról. Ed­dig nem sok in­for­má­ci­ót si­ke­rült be­sze­rez­nie, Hay­mes ka­to­nai múlt­ja nem volt ép­pen ma­ku­lát­lan, de azt a kö­vet­kez­te­tést még­se von­hat­ta le be­lő­le, hogy haj­la­mos a bű­nö­zés­re.

Kü­lön­ben is, Hay­mest nem le­het össze­füg­gés­be hoz­ni a meg­ola­jo­zott aj­tó­val.

Az aj­tót vagy egy ház­be­li ken­te meg, vagy va­la­ki más, aki könnyen hoz­zá­fér­he­tett.

Crad­dock meg­állt a lép­cső al­já­ban, fel­né­zett, és hir­te­len az ju­tott az eszé­be, va­jon mit ke­res­he­tett Ju­lia a pad­lá­son. Meg­le­pő, hogy a finnyás Juha a pad­lá­son mász­kál.

Mit csi­nál­ha­tott oda­fent?

Crad­dock könnye­dén fel­sza­ladt az eme­let­re. Sen­ki se mu­tat­ko­zott. Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, ame­lyen Ju­lia ki­jött, és a kes­keny lép­csőn fel­ment a pad­lás­ra.

Itt min­den­fé­le uta­zó­lá­dák he­ver­tek, régi bő­rön­dök, cson­ka bú­to­rok, egy ki­tört lábú szék, egy tö­rött por­ce­lán lám­pa, egy régi asz­ta­li szer­viz ma­rad­vá­nyai.

A lá­dák­hoz lé­pett, és az egyik­nek fel­haj­tot­ta a fe­de­lét.

Ru­hák. Ré­gi­mó­di, egész jó mi­nő­sé­gei női ru­hák. Biz­tos a Miss Black­locké, gon­dol­ta, vagy a hú­gáé, aki meg­halt.

Ki­nyi­tott egy má­sik lá­dát.

Füg­gö­nyök.

Az­tán egy kis ak­ta­tás­kát vett a ke­zé­be. Ira­tok és le­ve­lek vol­tak ben­ne. Na­gyon régi, meg­sár­gult le­ve­lek. Kí­vül­ről is meg­néz­te a tás­kát, mo­nog­ram volt raj­ta: C. L. B. Vagy­is Le­ti­tia hú­gáé, Char­lot­te-é le­he­tett, von­ta le a he­lyes kö­vet­kez­te­tést. Szét­haj­tot­ta az egyik Le­ve­let. Így kez­dő­dött: „Drá­ga Char­lot­te! Teg­nap Bel­le job­ban volt, el­men­tünk egy pik­nik­re. R. G. is ki­vett egy nap sza­bad­sá­got. Az As­vo­gel-köl­csön re­me­kül be­vált. R. G.-vel ma­da­rat le­het­ne fo­gat­ni. Az el­sőbb­sé­gi rész­vé­nyek pa­rin felül áll­nak.”

Át­ug­rot­ta a foly­ta­tást, csak az alá­írást néz­te meg: „Sze­re­tő nő­vé­red, Le­ti­tia.”

Ki­vett egy má­sik le­ve­let.

„Drá­ga Clar­lot­te! Néha iga­zán rá­szán­hat­nád ma­gad egy kis tár­sas élet­re. Ko­mo­lyan, ez már túl­zás. Egy­ál­ta­lán nem olyan ször­nyű, mint kép­ze­led. Az ilyes­mi­vel nem is tö­rő­dik sen­ki. Ne hidd, hogy olyan vissza­ta­szí­tó lát­vány.”

Crad­dock bó­lin­tott. Eszé­be ju­tot­tak Bel­le Goed­ler sza­vai: Char­lot­te-nak volt va­la­mi­fé­le tes­ti fo­gya­té­kos­sá­ga. Le­ti­tia vé­gül is ott­hagy­ta az ál­lá­sát, hogy min­dig a húga mel­lett le­hes­sen. Min­den le­vél­ből ki­ér­ző­dött, meny­nyi­re sze­re­ti a be­te­get, és mennyi­re ag­gó­dik érte. Rész­le­tes be­szá­mo­ló­kat írt a hú­gá­nak a min­den­na­pi ese­mé­nyek­ről, min­den kis ap­ró­ság­ról, hogy el­szó­ra­koz­tas­sa sze­gényt. És Char­lot­te meg­őriz­te a le­ve­le­ket. Egy-egy fény­kép is ki­hullt a bo­rí­té­kok­ból.

Crad­dock hir­te­len láz­ba jött. Le­het, hogy ép­pen itt buk­kan va­la­mi­lyen nyom­ra. A le­ve­lek­ben ta­lán olyas­mi­ről is em­lí­tés tör­té­nik, amit Le­ti­tia Black­lock már rég el­fe­lej­tett. Most itt fek­szik előt­te a múlt hi­te­les képe: ta­lán meg­ta­lál­ja ben­ne azt a rej­tett uta­lást, ami­nek a se­gít­sé­gé­vel azo­no­sít­ha­tó lesz az is­me­ret­len. Még fény­ké­pek is van­nak. Hát­ha So­nia Goed­lert áb­rá­zol­ja az egyik – az a sze­mély, aki a töb­bi ké­pet ki­vet­te az al­bum­ból, ezek­ről nem tud­ha­tott.

Crad­dock fel­ügye­lő gon­do­san vissza­rak­ta a le­ve­le­ket, be­csuk­ta a tás­kát, és meg­in­dult le­fe­lé a lép­csőn.

Le­ti­tia Black­lock ott állt alat­ta a for­du­lón, és el­ké­ped­ve né­zett rá:

– Maga járt fent a pad­lá­son? Hal­lot­tam a lé­pé­se­ket. Nem tud­tam el­kép­zel­ni, ki…

– Miss Black­lock, ta­lál­tam egy­pár le­ve­let, amit ön írt a hú­gá­nak sok-sok év­vel ez­előtt. Meg­en­ged­né, hogy ma­gam­mal vi­gyem, és el­ol­vas­sam?

Miss Black­lock el­vö­rö­sö­dött a mé­reg­től.

– Fel­tét­le­nül szük­ség van erre? Mi­ért? Mire jó ez ma­gá­nak?

– Ta­lán van köz­tük egy fény­kép So­nia Goed­ler­ről… eset­leg va­la­mi uta­lás… egy ap­ró­ság… ami nyom­ra ve­zet­het.

– Ezek ma­gán­le­ve­lek, fel­ügye­lő úr.

– Tu­dom.

– De hi­szen így is, úgy is el­vi­szi… gon­do­lom, van fel­ha­tal­ma­zá­sa, vagy ha nincs, hát ha­mar meg­szer­zi. Csak tes­sék… vi­gye! De So­ni­á­ról nem sok ada­tot fog ta­lál­ni. Alig egy­két év­vel az­u­tán, hogy Ran­dall Goed­ler­hez ke­rül­tem, férj­hez ment, és el­tűnt.

Crad­dock ki­tar­tott a ma­gáé mel­lett.

– Va­la­mi még­is­csak le­het ben­nük… Min­dent meg kell pró­bál­nunk – tet­te hoz­zá. – Higgye el, a ve­szély na­gyon ko­moly.

Miss Black­lock az aj­ká­ba ha­ra­pott:

– Tu­dom. Bunny meg­halt… mert be­vett egy asz­pi­rint, amit ne­kem szán­tak. Most ta­lán Pat­rick kö­vet­ke­zik, vagy Ju­lia vagy Phil­li­pa vagy Mit­zi… egy fi­a­tal, aki előtt ott van az egész élet. Mert megisz­nak egy po­hár bort, amit az én po­ha­ram­ba töl­te­nek, agy meg­esz­nek egy cso­ko­lá­dét, amit ne­kem küld­tek. Eh, vi­gye a le­ve­le­ket… vi­gye, vi­gye. Az­tán pe­dig éges­se el va­la­mennyit. Ami­ről szó van ben­nük, úgy­is csak ne­kem volt ér­de­kes, meg Char­lot­te-nak. Most már vége… el­múlt… nincs to­vább. Sen­ki se ma­radt, aki em­lé­kez­ne…

Ön­kén­te­le­nül bab­rál­ni kez­dett a ha­mis gyöngy­sor­ral, amit a nya­kán vi­selt. Crad­dock arra gon­dolt, mennyi­re nem il­lik a tweed kosz­tüm­ka­bát­hoz és szok­nyá­hoz.

– Vi­gye a le­ve­le­ket – mond­ta megint Le­ti­tia Black­lock.