3.

Ar­chie – for­dult fér­jé­hez Mrs. Eas­ter­bro­ok.

– Ezt hall­gasd meg.

Eas­ter­bro­ok ez­re­des nem fi­gyelt oda, mert már tel­je­sen le­kö­töt­te a Ti­mes egyik cik­ke, ame­lyet füs­tö­lög­ve ol­va­sott.

– Fir­ká­szok – mond­ta. – Fo­gal­muk sincs In­di­á­ról. Hal­vány fo­gal­muk sincs róla.

– Tu­dom, szí­vem, tu­dom.

– Mert ha vol­na, nem ír­ná­nak össze ennyi sü­let­len­sé­get.

– Igen, tu­dom. Ar­chie, kér­lek, fi­gyelj ide. Ez­ú­ton tu­dat­juk, hogy ok­tó­ber 29-én, pén­te­ken (ez ma van), du. fél hét­kor a Litt­le Pad­docks­ban gyil­kos­ság lesz el­köt­ve. Min­den kü­lön ér­te­sí­tés he­lyett.

Di­a­dal­ma­san el­hall­ga­tott. Eas­ter­bro­ok ez­re­des el­né­ző­en, de nem nagy ér­dek­lő­dés­sel te­kin­tett a fe­le­sé­gé­re.

– Gyil­kos-já­ték – kö­zöl­te.

– Ó.

– Sem­mi egyéb. Tu­dod – most meg­eny­hült egy kis­sé –, egész mu­lat­sá­gos le­het, ha jól csi­nál­ják. Fon­tos, hogy le­gyen egy jó szer­ve­ző, aki ért hoz­zá. Első a sor­so­lás. Egy­va­la­ki a gyil­kos, sen­ki sem tud­ja, hogy ki. Az­tán lám­pa­ol­tás. A gyil­kos ki­vá­laszt­ja az ál­do­za­tot. Az ál­do­zat­nak hú­szig kell szá­mol­nia, csak az­u­tán vi­sít­hat. Ak­kor jön az, akit de­tek­tív­nek vá­lasz­tot­tak. Min­den­kit ki­hall­gat. Hol vol­tak mit csi­nál­tak. pró­bál­ja meg­ta­lál­ni a tet­test. Igen jó já­ték… ha a de­tek­tív… öö… ért va­la­mit a rend­őri mun­ká­hoz.

– Mint pél­dá­ul te, Ar­chie. Ami­kor bíró vol­tál, a kör­ze­ted­ben, annyi ér­de­kes ügy ke­rült eléd.

Eas­ter­bro­ok ez­re­des ön­elé­gül­ten mo­so­lyog­va pö­dört egyet a ba­ju­szán.

– Bi­zony, La­u­ra. Azt hi­szem, ad­hat­nék ne­kik egy-két jó ta­ná­csot.

És ki­húz­ta ma­gát.

– Kár, hogy Miss Black­lock nem hoz­zád for­dult se­gít­sé­gért: ak­kor job­ban meg tud­ná ren­dez­ni.

Az ez­re­des fel­hor­kan­tott:

– Eh, ott van nála az a tak­nyos. Biz­tos an­nak az öt­le­te volt. Az uno­ka­öccse vagy ki­cso­da. De azért fur­csa, hogy be­tet­ték a lap­ba.

– Az ap­ró­hir­de­té­sek közt van. Még jó; hogy ész­re­vet­tük. Ez, ugye, meg­hí­vás, Ar­chie?

– Fur­csa egy meg­hí­vás. De egyet mond­ha­tok. Én­rám ne szá­mít­sa­nak.

– Jaj, Ar­chie. – Mrs. Eas­ter­bro­ok hang­ja pa­na­szo­san el­vé­ko­nyult.

– Az utol­só na­pon. Hon­nan tud­ják, hogy nincs más dol­gom?

– De hát nincs, ugye, szí­vem? – fu­vo­láz­ta Mrs. Eas­ter­bro­ok rá­be­szé­lő­en. – És ko­mo­lyan az a vé­le­mé­nyem, Ar­chie, hogy fel­tét­le­nül el kell men­nünk… már csak azért is, hogy ki­se­gítsd sze­gény Miss Black­loc­kot. Biz­to­san szá­mít rád, kü­lön­ben sem­mit se érne az egész. Ha va­la­ki, hát te iga­zán tu­dod, mi az a rend­őri mun­ka, nyo­mo­zás sa­töb­bi. Nél­kü­led nem men­né­nek sem­mi­re. Na és le­gyünk jó szom­szé­dok, nem igaz?

Mrs. Eas­ter­bro­ok fél­re­haj­tot­ta hid­ro­gén­sző­ke fe­jét, és nagy kék sze­me ka­ri­ká­ra nyílt.

– Hát így is fel le­het fog­ni, La­u­ra… – Eas­ter­bro­ok ez­re­des megint pö­dör­in­tett egyet ősz baj­szán, és mint aki tisz­tá­ban van a maga fon­tos­sá­gá­val, jó­in­du­la­tú­an pil­lan­tott csi­nos kis asszony­ká­já­ra. Mrs. Eas­ter­bro­ok leg­alább har­minc év­vel fi­a­ta­labb volt a fér­jé­nél.

– Így is fel le­het fog­ni – is­mé­tel­te meg az ez­re­des.

– Sze­rin­tem nem is vi­tás, Ar­chie, hogy a kö­te­les­sé­ged – mond­ta ün­ne­pé­lye­sen Mrs. Eas­ter­bro­ok.