Hetedik felezet
 A többiek

 1.

A Da­yas Hall­nak bi­zony nem tett jót a há­bo­rú. A ta­rack­fű lel­ke­sen ki­sa­já­tí­tot­ta a spár­ga-ágyak bi­ro­dal­mát, mely­nek egy­ko­ri di­cső­sé­gé­ről már csak né­hány bó­lo­ga­tó le­vél­cso­mó ta­nús­ko­dott. Min­de­nütt ví­gan te­nyé­szett az agg­kó­ró, a szu­lák és az összes töb­bi gyom­nö­vény.

A ve­te­mé­nyest azon­ban he­lyen­ként már kezd­ték is­mét ránc­ba szed­ni itt ta­lál­ko­zott Crad­dock egy sa­va­nyú képű öreg­em­ber­rel, aki tű­nőd­ve áll­do­gált az ásó­já­ra tá­masz­kod­va.

– Mrs. Hay­mest ke­re­si az úr? Én bi­zony nem tu­dom, hol ta­lál­ja. Min­dig csak a maga feje után megy. Nem kér a jó ta­nács­ból. Pe­dig én meg­mu­tat­nám neki – na­gyon szí­ve­sen –, de hát úgy­is hi­á­ba, ezek a fi­a­tal höl­gyek nem hall­gat­nak sen­ki­re! Azt hi­szik, ők már min­dent tud­nak, mert nad­rág van raj­tuk, az­tán trak­tor­ra ül­nek. Csak­hogy ide ker­tész kel­le­ne ám. A ker­tész­ke­dést meg nem le­het egy nap alatt meg­ta­nul­ni. Ker­tész kéne ide.

– Azt lá­tom – mond­ta Crad­dock.

Az öreg va­la­mi­lyen ok­ból szem­re­há­nyás­nak fog­ta fel ezt a meg­jegy­zést.

– Hát hogy kép­ze­li az úr, mit kezd­jek én egy ek­ko­ra kert­tel? Az­előtt há­rom em­ber meg egy fiú volt itt. Most is annyi kéme. Pe­dig én úgy dol­go­zok, hagy azt nem so­kan csi­nál­nák utá­nam. Van úgy, hogy este nyol­cig itt va­gyok. Este nyol­cig.

– Hogy tud olyan ké­ső­ig dol­goz­ni? Olaj­lám­pá­nál?

– Na, nem úgy mon­dom, hogy ősszel. Ak­kor per­sze nem. Ha­nem nyá­ron, késő es­tig.

– Aha – mond­ta Crad­dock. – Hát ak­kor meg­ke­re­sem Mrs. Hay­mest.

Az öreg­ben fel­tá­madt némi ér­dek­lő­dés.

– Mi­ért ke­re­si? Maga a rend­őr­ség­ről van, csi­nált va­la­mit a höl­gyi­ke, vagy csak ami­att, ami a Litt­le Pad­docks­ban volt? Ál­ar­cos csir­ke­fo­gó, be a szo­bá­ba, re­vol­ver­rel. Ez se tör­tént vol­na meg a há­bo­rú előtt. Ka­to­na­szö­ke­vé­nyek, én mon­dom. Jár­ják az or­szá­got, nem fél­nek sem­mi­től, Mért nem fog­dos­sa össze őket a ka­to­na­ság?

– Fo­gal­mam sincs róla – mond­ta Crad­dock. – Gon­do­lom, ez a be­tö­rés nagy port vert fel itt, igaz?

– De még mi­lyet. Hová ju­tunk, ha ez így megy to­vább? Ned Bar­ker is mond­ta. At­tól a sok mo­zi­tól van, azt mond­ja. Tom Ri­ley meg azt mond­ja, kár volt annyi ide­gent be­eresz­te­ni az or­szág­ba. Azt mond­ja, biz­tos ben­ne van az a bo­szor­kány is, a Miss Black­lock sza­kács­nő­je. Mit tu­dom én, azt mond­ja, tán kom­mu­nis­ta vagy még an­nál is rosszabb – nem ké­rünk az ilye­nek­ből. Mar­le­ne meg, tud­ja, a csa­pos­lány, azt haj­to­gat­ja, hogy va­la­mi na­gyon ér­té­kes do­log­nak kell ott len­ni Miss Black­lock­nál. Nem mint­ha sze­met szúr­na, azt mond­ja, mert Miss Black­lock na­gyon egy­sze­rű ru­hák­ban jár, csak az a nagy ha­mis gyöngy­sor van a nya­kán. Na de ha még­se vol­na ha­mis, azt mond­ja – erre meg Flor­rie (az öreg Bel­lamy lá­nya) azt mond­ja, ne be­szélj már, az csak olyan után­zat, azt mond­ja, a vak is lát­ja, hogy csak bi­zsu. Bi­zsu: így mond­ják ők a ha­mis ék­szert. Az­előtt ró­mai gyöngy volt a neve, meg pá­ri­zsi gyé­mánt – az én fe­le­sé­gem szo­ba­lány volt, hát csak tu­dom. Mind­egy: ez is üveg, az is üveg! Biz­tos az is „bi­zsu”, amit Miss Sim­mons szo­kott ki­rak­ni ma­gá­ra, arany bo­ros­tyán­le­ve­le­ket meg ku­tyá­kat meg ef­fé­lét. Iga­zi ara­nyat ma­nap­ság már nem­igen lát­ni – még a jegy­gyű­rű­ket is ab­ból a szür­ke pla­ti­na­mi­cso­dá­ból csi­nál­ják. Hit­vány hol­mi, én azt mon­dom: hi­á­ba ke­rül annyi te­mér­dek pénz­be.

Az öreg Ashe lé­leg­zet­vé­tel­nyi szü­ne­tet tar­tott, majd így foly­tat­ta:

– Az­tán Jim Hug­gins is el­mond­ta a vé­le­mé­nyét: „Miss Black­lock nem tart sok pénzt a ház­ban, ne­kem el­hi­he­tik”, azt mond­ja. Pe­dig ő csak tud­ja, mert a fe­le­sé­ge oda jár ta­ka­rí­ta­ni a Litt­le Pad­docks­ba, és olyan asszony, hogy nincs ti­tok előt­te. Na­gyon sze­ret ám szag­lász­ni.

És a fér­je sze­rint hogy vé­le­ke­dik Mrs. Hug­gins a do­log­ról?

– Úgy, hogy, Mit­zi biz­tos ben­ne van, ezt mond­ja az asszony. Olyan, mint egy sár­kányt, meg az­tán na­gyon fenn hord­ja az or­rát. A múlt­kor is lep­ro­liz­ta Mrs. Hug­ginst, a sze­mé­be.

Crad­dock csak állt egy pil­la­na­tig, pró­bál­ta hely­re ten­ni rend­sze­re­tő agyá­ban az öreg ker­tész mon­dó­ká­já­nak lé­nye­gét. Elég jó ke­reszt­met­sze­tet ka­pott a Chip­ping Cleg­horn-i köz­vé­le­mény­ről, de úgy vél­te, mind­ez nem­igen se­gí­ti előbb­re a mun­ká­já­ban. Vé­gül in­dul­ni ké­szült, az öreg pe­dig kel­let­le­nül utá­na­szólt:

– Az al­más­kert­ben tán meg­ta­lál­ja. Fi­a­ta­labb, mint én, neki könnyebb le­szed­ni az al­mát.

És Crad­dock csak­ugyan ott ta­lál­ta Phil­li­pát az al­más­kert­ben. Elő­ször is két térd­nad­rá­gos, for­más láb­szá­rat lá­tott, ahogy épp könnye­dén le­csúsz­tak az egyik fa tör­zsén. Az­tán ott állt előt­te Phil­li­pa ki­pi­rult arc­cal, az ágak­tól össze­ku­szált haj­jal, és ri­ad­tan né­zett rá.

Jó Ro­sa­lin­da len­ne be­lő­le, gon­dol­ta mind­járt Crad­dock; Crad­dock de­tek­tív­fel­ügye­lő ugyan­is lel­kes Shakes­peare-ra­jon­gó volt, és nagy si­ker­rel lé­pett fel a méla Jac­qu­es sze­re­pé­ben; ami­kor a rend­őr­ár­vák ja­vá­ra egy­szer elő­ad­ták az Ahogy tet­szik-et.

Egy pil­la­nat múl­va mó­do­sí­tot­ta a vé­le­mé­nyét. Phil­li­pa Hay­mes túl me­rev len­ne Ro­sa­lin­dá­nak: a sző­ke­sé­ge és a szenv­te­len­sé­ge ti­pi­ku­san an­gol, de in­kább a hu­sza­dik szá­zad­ból, mint a ti­zen­ha­to­dik­ból. Jól ne­velt an­gol nő, aki­ben nincs egy szik­rá­nyi ér­zel­mes­ség, se hun­cut­ság.

– Jó na­pot, Mrs. Hay­mes. Re­mé­lem, nem ijesz­tet­tem meg. Crad­dock de­tek­tív­fel­ügye­lő va­gyok, a midd­les­hire-i rend­őr­ség­ről. Sze­ret­nék egy ki­csit el­be­szél­get­ni ön­nel.

– A teg­nap este tör­tén­tek­ről?

– Úgy van.

– So­ká­ig fog tar­ta­ni? Nem len­ne jobb, ha…

Phil­li­pa ta­nács­ta­la­nul né­zett kö­rül.

Crad­dock egy ki­dőlt fa­törzs­re mu­ta­tott.

– Csak így fesz­te­le­nül – mond­ta nyá­ja­san. – És nem sze­ret­ném túl so­ká­ig fel­tar­ta­ni a mun­ká­já­ban.

– Kö­szö­nöm.

– Csak a rend ked­vé­ért. Teg­nap este hány­kor ment haza mun­ka után?

– Fél hat kö­rül. Vagy húsz perc­cel to­vább ma­rad­tam a szo­kott­nál, mert be akar­tam fe­jez­ni az ön­tö­zést a me­leg­ház­ban.

– Me­lyik aj­tón ment be?

– Az ol­dal­són. Arra rö­vi­debb az út, a ka­csa­ólak és a tyúk­ket­re­cek mel­lett. Nem kell meg­ke­rül­ni a há­zat, és a be­já­rat se lesz pisz­kos. Néha elég sá­ros láb­bal érek haza.

– Min­dig ezt az utat vá­laszt­ja?

– Igen.

– Az ajtó nem volt be­zár­va?

– Nem. Nyá­ron rend­sze­rint tár­va-nyit­va hagy­juk. Ilyen­kor már be­csuk­juk, de nem zár­juk. Elég so­kat köz­le­ke­dünk ar­ra­fe­lé mind­annyi­an. Mi­kor az­tán ha­za­ér­tem, be­zár­tam.

– Min­dig be szok­ta zár­ni?

– Kö­rül­be­lül egy hete. Hat óra felé, ugye, most már sö­té­te­dik. Miss Black­lock este még ki­megy néha be­zár­ni a ka­csá­kat meg a tyú­ko­kat, de több­nyi­re a kony­ha­aj­tón át.

– Egé­szen biz­tos, hogy ön teg­nap be­zár­ta az ol­dal­só aj­tót?

– Igen, biz­tos.

– Ér­tem. És mit csi­nált, mi­után be­ment a ház­ba?

– Le­rúg­tam a sá­ros láb­be­li­met, az­tán fel­men­tem az eme­let­re fü­röd­ni és át­öl­töz­ni. Utá­na le­jöt­tem, és ta­pasz­tal­tam, hogy va­la­mi­fé­le össze­jö­ve­tel ké­szül. Ad­dig sem­mit se tud­tam er­ről a bo­lon­dos hir­de­tés­ről.

– Most, ké­rem, mond­ja el pon­to­san, mi tör­tént, ami­kor a be­to­la­ko­dó meg­je­lent.

– Hát egy szer­re csak el­alud­tak a lám­pák…

– Ön hol volt?

– A kan­dal­ló mel­lett. Az ön­gyúj­tó­mat ke­res­tem, mert úgy em­lé­kez­tem, hogy ott hagy­tam va­la­hol. A lám­pák el­alud­tak – és min­den­ki vi­ho­gott. Az­tán ki­vá­gó­dott az ajtó, az az em­ber ránk fog­ta a zseb­lám­pá­ját meg a re­vol­ve­rét, és azt mond­ta, te­gyük fel a ke­zün­ket.

– Ön ele­get tett a fel­szó­lí­tás­nak?

– Hát nem. Azt hit­tem, va­la­mi vicc­ről van szó, fá­radt vol­tam, és úgy gon­dol­tam, nem kell iga­zán fel­tar­ta­nom a ke­ze­met.

– Szó­val önt in­kább un­tat­ta az egész?

– Úgy va­la­hogy. Az­tán el­dör­dült a re­vol­ver. Fül­si­ke­tí­tő hang­ja volt, és ak­kor ko­mo­lyan meg­ijed­tem. A zseb­lám­pa kör­be­len­dült, le­esett, ki­aludt, és Mit­zi el­kez­dett vi­sí­ta­ni. Mint ami­kor disz­nót öl­nek.

– És a zseb­lám­pa fé­nye tel­je­sen el­va­kí­tot­ta?

– Nem, azt nem mond­hat­nám. De azért elég erős lám­pa volt. Egy pil­la­nat­ra meg­vi­lá­gí­tot­ta Miss Bun­nert – úgy né­zett ki, mint egy kí­sér­tet: holt­sá­padt volt, tát­va ma­radt a szá­ja, ki­dül­ledt a sze­me.

– Az az em­ber moz­gat­ta a zseb­lám­pát?

– Hogy­ne, kör­be­pász­táz­ta vele az egész szo­bát.

– Mint­ha ke­res­ne va­la­kit?

– Nem, azt nem hi­szem. – És az­tán, Mrs. Hay­mes?

Phil­li­pa Hay­mes a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Az­tán ret­te­ne­tes fel­for­du­lás és ka­va­ro­dás tá­madt. Ed­mund Swet­ten­ham meg Pat­rick Sim­mons fel­kat­tin­tot­ta az ön­gyúj­tó­ját, ki­men­tek a hall­ba, mi utá­nuk, és va­la­ki ki­nyi­tot­ta az ebéd­lő­aj­tót – ott nem aludt el a lám­pa –, és Ed­mund Swet­ten­ham adott Mit­zi­nek egy ha­tal­mas po­font, ami­től mind­járt el­múlt a vi­sí­tó­ro­ham, és az­tán meg­nyu­go­dott egy ki­csit.

– Ön lát­ta a holt­tes­tet?

– Lát­tam.

– Is­me­rős volt, lát­ta már az­előtt is?

– Soha.

– Mit gon­dol, bal­eset tör­tént, vagy szán­dé­ko­san lőt­te agyon ma­gát?

– Fo­gal­mam sincs róla.

– Nem ta­lál­ko­zott vele, ami­kor elő­ző­leg a ház­ban járt?

– Nem. Az biz­to­san dél­előtt volt, ami­kor én nem va­gyok ott­hon. Egész nap dol­go­zom.

– Kö­szö­nöm, Mrs. Hay­mes. Még egy utol­só kér­dés. Van ön­nek va­la­mi­lyen ér­té­kes ék­sze­re? Gyű­rű, kar­kö­tő, ef­fé­le?

Phil­li­pa meg­ráz­ta a fe­jét.

– A jegy­gyű­rűm… egy-két bross.

– És nem tud­ja, más­nak van-e va­la­mi­lyen ér­té­kes hol­mi­ja a ház­ban?

– Nem. Per­sze, az ezüst ét­kész­let na­gyon szép… de sem­mi kü­lö­nös.

– Kö­szö­nöm, Mrs. Hay­mes.