3.

– Ne ha­ra­gud­jon, én nem akar­tam sem­mi rosszat – mond­ta Myr­na Har­ris. – Ren­des ma­gá­tól, hogy nem csi­nált nagy ügyet be­lő­le. De tud­ja, a mama, ő min­de­nért mu­riz­ni szo­kott. És most tény­leg úgy né­zett ki, hogy a vé­gén még én le­szek a bűn­se­géd, vagy hogy a csu­dá­ba hív­ják. – Sza­po­rán per­gett a nyel­ve. – Szó­val, gon­dol­tam, úgy­se hi­szik el, hogy azt hit­tem, vicc az egész.

Crad­dock fel­ügye­lő vég­te­le­nül meg­nyug­ta­tó han­gon még egy­szer el­mond­ta mind­azt, ami­vel si­ke­rült le­győz­nie Myr­na Har­ris el­len­ál­lá­sát.

– Jó. El­mon­dok min­dent. De ugye, ha egy mód van rá, en­gem ki­hagy­nak az egész­ből, a mama mi­att? Úgy kez­dő­dött, hogy Rudi le­mon­dott egy ran­de­vút. Tud­ni­il­lik ar­ról volt szó, hogy este mo­zi­ba me­gyünk, és ak­kor az­zal jön, hogy még­se, mire én egy ki­csit fel­húz­tam az or­rom – mert ugye, ak­kor mi­nek be­szél­te tele a fe­je­met, és en­gem egy ilyen kül­föl­di ne szé­dít­sen. Erre azt mond­ja, ő nem te­het róla, mire én, hogy tisz­tel­te­tem a né­ni­ké­jét, mire ő, hogy es­té­re ka­pott egy klassz kis mun­kát, amit na­gyon ren­de­sen meg fi­zet­nek, és azt mond­ja, mit szól­nék egy kar­órá­hoz? Na, mon­dom, mi az a klassz kis mun­ka? Erre azt mond­ja, ne szól­jak sen­ki­nek, de va­la­mi mu­lat­ság lesz va­la­hol, és neki ott lesz je­le­né­se, mint ál-gengsz­ter­nek. Az­tán meg­mu­tat­ta a hir­de­tést, amit be­tett az új­ság­ba, és aki­kor már én is ne­vet­tem. Olyan fö­lé­nye­sen be­szélt az egész­ről. Mi­cso­da gye­re­kes do­log, azt mond­ja – de hát ilye­nek az an­go­lok. Csu­pa ka­masz, és nem akar­nak fel­nő­ni – mire per­sze én ne­ki­men­tem, hogy mit kép­zel, hogy be­szél ró­lunk, és ak­kor megint ve­sze­ked­tünk egy ki­csit, de a vé­gén ki­bé­kül­tünk. Ugye, most már maga is meg­ér­ti, hogy mi­kor az­tán ol­vas­tam az egé­szet, és ki­de­rült, hogy még­se volt vicc, mert Rudi rá­lőtt va­la­ki­re, az­tán meg agyon­lőt­te ma­gát – szó­val meg­ér­ti, hogy nem tud­tam, mit csi­nál­jak. Gon­dol­tam, ha meg­mon­dom, hogy elő­re tud­tam min­dent, ak­kor úgy fog ki­néz­ni, mint­ha én is ben­ne let­tem vol­na. De ami­kor ő el­mond­ta ne­kem, ak­kor bi­zony­is­ten úgy mond­ta, mint egy vic­cet. Es­küd­ni mer­tem vol­na rá, hogy nem akar be­csap­ni. Azt se tud­tam, hogy re­vol­ve­re van. Ar­ról nem volt szó, hogy re­vol­vert is visz ma­gá­val.

Crad­dock meg­nyug­tat­ta, majd fel­tet­te a leg­fon­to­sabb kér­dést:

– És mit mon­dott, ki ren­de­zi azt a mu­lat­sá­got?

De csa­lód­nia kel­lett.

– Azt nem mond­ta, hogy ki­től kap­ta a meg­bí­zást. Sze­rin­tem sen­ki­től. Ő ta­lál­ta ki az egé­szet.

– Nem em­lí­tett va­la­mi­lyen ne­vet? Azt se mond­ta, hogy fér­fi vagy nő-e az il­le­tő?

– Nem mon­dott sem­mit, csak azt, hogy jó bal­hé lesz. „Rö­hög­ni fo­gok, ha meg­lá­tom a po­fá­ju­kat.” Szó sze­rint így mond­ta.

Nem rö­hö­gött so­ká­ig, gon­dol­ta Crad­dock.