4.

Kel­le­mes idő volt – jól­esett el­ül­dö­gél­ni a pap­lak kert­jé­ben. Mint Ang­li­á­ban oly sok­szor, be­kö­szön­tött a hir­te­len őszi me­leg. Crad­dock fel­ügye­lő nem is tud­ta, hogy az ilyet Szent Már­ton nya­rá­nak vagy Szent Lu­kács nya­rá­nak hív­ják-e, de azt tud­ta, hogy na­gyon kel­le­mes – és egy­út­tal na­gyon ide­ge­sí­tő. Egy nyug­szék­ben ült, me­lyet az ener­gi­kus Duci ho­zott oda neki, mi­előtt el­si­e­tett vol­na va­la­mi szü­lői ér­te­kez­let­re, mel­let­te pe­dig Miss Marple kö­tö­ge­tett, ken­dők­be bu­gyo­lál­va, tér­dén egy pléd­del. A nap­sü­tés, a nyu­ga­lom és Miss Marple kö­tő­tű­i­nek egyen­le­tes kat­to­gá­sa majd­nem álom­ba rin­gat­ta a fel­ügye­lőt. De ugyan­ak­kor va­la­mi nyo­masz­tó ér­zés is mo­tosz­kált a fe­jé­ben, szin­te ön­tu­dat­la­nul. Olyan volt az egész, mint egy vissza­té­rő álom, ame­lyen vé­gig­hú­zó­dik a szo­ron­gás, és az em­ber jó ér­zé­se vé­gül is iszo­nyat­tá vá­lik…

Crad­dock hir­te­len meg­szó­lalt: – Nem jó, hogy itt tet­szik len­ni..

Miss Marple kö­tő­tűi egy pil­la­nat­ra ab­ba­hagy­ták a kat­to­gást. A sze­líd, por­ce­lán­kék szem­pár el­gon­dol­koz­va né­zett vissza.

– Ér­tem, hogy­ne – mond­ta Miss Marple. – Maga na­gyon lel­ki­is­me­re­tes fiú. De higgye el, nincs sem­mi baj. Duci apja (ré­geb­ben ná­lunk volt lel­kész: igen nagy tu­dá­sú em­ber) meg az any­ja (ki­tű­nő asszony: szel­le­mi­leg egé­szen rend­kí­vü­li) régi jó ba­rá­tom. Mi sem ter­mé­sze­te­sebb, mint az, hogy ha Me­den­ham­ben va­gyok, egy kis idő­re át­jö­vök ven­dég­ség­be Du­ci­hoz.

– Le­het – fe­lel­te Crad­dock. – De… ne tes­sék min­den­be be­le­üt­ni az or­rát… Van egy olyan ér­zé­sem… ko­mo­lyan… hogy ve­szé­lyes.

Miss Marple el­mo­so­lyo­dott egy kis­sé.

– De saj­nos, mi öreg­asszo­nyok ilye­nek va­gyunk: min­den­be be­le­üt­jük az or­run­kat… Épp az len­ne a fur­csa és fel­tű­nő, ha más­kép­pen vi­sel­ked­nék. Ha nem kér­dez­nék olya­no­kat, hogy mi van a kö­zös is­me­rő­se­ink­kel, akik sza­na­szét él­nek a vi­lág­ban, és hogy em­lé­kez­nek-e erre meg arra, és hogy is hív­ták azt a fi­a­tal­em­bert, aki el­vet­te Lady X. Y. lá­nyát? Az ilyes­mi na­gyon hasz­nos, nem igaz?

– Hasz­nos? – kér­dez­te a fel­ügye­lő, meg­le­he­tő­sen os­to­ba kép­pel.

– Hasz­nos, mert így ki­de­rül, va­jon az em­be­rek csak­ugyan azok-e, akik­nek mond­ják ma­gu­kat – fe­lel­te Miss Marple.

Az­tán így foly­tat­ta:

– Mert hi­szen ép­pen ez nyug­ta­la­nít­ja ma­gát, igaz? És ép­pen ez az, ami­ben a vi­lág úgy meg­vál­to­zott a há­bo­rú óta. Ve­gyük pél­dá­ul ezt a fa­lut, Chip­ping Cleg­hornt. Na­gyon ha­son­lít St. Mary Me­ad­re, ahol élek. Ti­zen­öt év­vel ez­előtt min­den­ki tud­ta min­den­ki­ről, hogy ki­cso­da. Bant­ry­ék a kas­tély­ban – az­tán Hartnel­lék, Pri­ce Rid­leyék, We­at­her­byék… Szó­val, mind olya­nok vol­tak, akik­nek az apja és az any­ja meg a nagy­ap­ja és a nagy­any­ja vagy a nagy­nén­je és a nagy­báty­ja is ugyan­azon a he­lyen élt. Ha egy új em­ber köl­tö­zött a fa­lu­ba, ak­kor aján­ló­le­ve­le­ket ho­zott, vagy az ez­red­tár­sa volt va­la­ki­nek, vagy ugyan­azon a ha­jón szol­gált, mint va­la­me­lyik ré­geb­bi la­kos. És ha az új em­ber va­ló­ban egé­szen új volt… va­ló­ban ide­gen… hát ak­kor na­gyon ki­rítt a tár­sa­ság­ból, és min­den­ki ret­ten­tő kí­ván­csi volt, és nem is nyug­ha­tott, amíg ki nem de­rí­tett róla min­dent.

Miss Marple sze­lí­den in­gat­ta a fe­jét:

– De ma már nem így áll a do­log. Min­den falu és kis­vá­ros tele van olya­nok­kal, akik csak jöt­tek és le­te­le­ped­tek, min­den­fé­le össze­köt­te­tés nél­kül. A kas­té­lyok gaz­dát cse­rél­tek, a pa­raszt­há­za­kat át­épí­tet­ték, vil­lá­kat csi­nál­tak be­lő­lük. És az em­be­rek jön­nek, jön­nek – és nem tu­dunk ró­luk sem­mit, csak amit ők ma­guk mon­da­nak. Mert ugye messzi­ről jön­nek, a vi­lág min­den tá­já­ról. In­di­á­ból meg Hong­kong­ból meg Kí­ná­ból, meg olya­nok is van­nak, akik az­előtt ol­csó kis he­lye­ken él­tek Fran­cia­or­szág­ban, Olasz­or­szág­ban vagy va­la­mi el­du­gott szi­ge­tecs­kén. Meg olya­nok is, akik össze­gyűj­töt­tek egy kis pénzt, és most már nyu­ga­lom­ba vo­nul­hat­nak. De tud­ni már sen­ki sem tud sem­mit a má­sik­ról. Van, aki be­na­re­si réz­edé­nye­ket rak ki a há­zá­ban, és a tif­fint meg a cho­ta haz­rit[2] em­le­ge­ti – a má­sik ta­or­mi­nai ké­pe­ket rak ki, és az ot­ta­ni an­gol temp­lom­ról meg könyv­tár­ról me­sél – mint Miss Hinch­lif­fe és Miss Mur­gat­royd. Van, aki Dél-Fran­cia­or­szág­ból jött, és van, aki a Tá­vol-Ke­le­ten töl­töt­te az éle­tét. Min­den­ki el­hi­szi, amit mon­da­nak, és be­fo­gad­ja őket. Nem vár, amíg le­ve­let kap egy ba­rát­já­tól, aki meg­ír­ja, hogy X. Y. – ék bű­bá­jos em­be­rek, ős­idők óta is­me­ri őket.

Hát igen, gon­dol­ta Crad­dock: ép­pen et­től van az a nyo­masz­tó ér­zé­se. Nem tud sem­mit. Ar­cok és ne­vek, sem­mi más: do­ku­men­tum­nak a közel­lá­tá­si jegy­fü­ze­tek meg a sze­mély­azo­nos­sá­gi iga­zol­vá­nyok – szép, egy­sze­rű iga­zol­vá­nyok, so­ro­zat­szám­mal és sor­szám­mal, de fény­kép vagy ujj­le­nyo­mat nél­kül. Egy kis fá­rad­ság­gal bár­ki olyan sze­mély­azo­nos­sá­gi iga­zol­ványt sze­rez­het ma­gá­nak, ami­lyet akar – rész­ben ezért is fosz­lot­tak szét azok a fi­no­mabb szá­lak, ame­lyek ré­geb­ben össze­tar­tot­ták az an­gol vi­dék tár­sa­dal­mi éle­tét. Vá­ros­ban sen­ki se is­mer­he­ti a szom­széd­ját. Most már fa­lun se is­me­ri, csak ta­lán azt hi­szi…

A meg­ola­jo­zott ajtó el­árul­ta Crad­dock­nak, hogy Le­ti­tia Black­lock sza­lon­já­ban az egyik ven­dég nem az a ked­ves fa­lu­si szom­széd volt, aki­nek fel­tün­tet­te ma­gát…

Nem cso­da te­hát, ha ag­gó­dott Miss Marple­ért, aki tö­ré­keny, öreg és olyan jó meg­fi­gye­lő…

– Töb­bé-ke­vés­bé utá­na­néz­he­tünk min­den­ki­nek… – mond­ta han­go­san. De tud­ta, hogy ez nem is olyan egy­sze­rű. In­dia, Kína, Hong­kong, Dél-Fran­cia­or­szág… Nem olyan könnyű, mint ti­zen­öt év­vel ez­előtt. Crad­dock na­gyon is jól tud­ta, mi­lyen so­kan jár­kál­nak az or­szág­ban olyan sze­mé­lyi iga­zol­vánnyal, mely nem az övék – amely­nek a tu­laj­do­no­sa árat­lan „bal­eset” ál­do­za­ta lett egy nagy­vá­ros­ban. Vol­tak vál­lal­ko­zók, akik sze­mély­azo­nos­sá­gi iga­zol­vá­nyok vá­sár­lá­sá­val, ha­mis iga­zol­vá­nyok és közel­lá­tá­si je­gyek gyár­tá­sá­val fog­lal­koz­tak – gom­ba mód­ra sza­po­ro­dó kis bűn­szö­vet­ke­ze­tek. Igen, utá­na le­het jár­ni – de az idő­be te­lik –, és Crad­doc­kot sür­get­te az idő, mert tud­ta, hogy Ran­dall Goed­ler öz­ve­gye már nem él­het so­ká­ig.

Ag­gasz­tó gon­do­la­ta­i­val bir­kóz­va, fá­rad­tan, nap­sü­tés­től ál­mo­san el­me­sél­te Miss Marplen­ak Ran­dall Goed­ler, va­la­mint Pip és Emma tör­té­ne­tét.

– Két név, és sem­mi más – mond­ta Crad­dock. – Rá­adá­sul be­ce­ne­vek! Az a két test­vér ta­lán nem is él. Vagy tisz­tes pol­gá­rok va­la­hol Eu­ró­pá­ban. Vi­szont az is le­het, hogy az egyik vagy akár mind a ket­tő itt van Chip­ping Cleg­horn­ban.

Kö­rül­be­lül hu­szon­öt éve­sek… kik­re il­lik ez a kor­meg­ha­tá­ro­zás? Crad­dock han­go­san gon­dol­ko­dott:

– Miss Black­lock uno­ka­öccse és uno­ka­hú­ga… il­let­ve a ku­zin­jai, mit tu­dom én… Va­jon mi­kor lát­hat­ta őket utol­já­ra a nagy­nén­jük?…

Miss Marple sze­lí­den mond­ta: – Majd én ki­de­rí­tem, jó?

– Na­gyon ké­rem, Miss Marple, ne…

– Rop­pant egy­sze­rű lesz, fel­ügye­lő úr, nem kell ag­gód­nia. És ha én csi­ná­lom, az egy­ál­ta­lán nem fel­tű­nő, mert, ugye, nem hi­va­ta­los. Ha ők azok, nem sza­bad meg­sej­te­ni­ük, hogy gya­nú­sak.

Pip és Emma, gon­dol­ta Crad­dock, Pip és Emma? Pip és Emma kez­dett az agyá­ra men­ni. Az a jó­ké­pű, szem­te­len fi­a­tal­em­ber, az a hi­deg sze­nű, csi­nos lány…

– Negy­ven­nyolc óra múl­va ta­lán va­la­mi­vel oko­sab­bak le­szünk – mond­ta. – Skó­ci­á­ba uta­zom. Re­mé­lem, még le­het be­szél­ni Mrs. Goed­ler­rel – ő va­ló­szí­nű­leg töb­bet tud ró­luk.

– Sze­rin­tem na­gyon he­lyes, ha fel­ke­re­si – Miss Marple el­hall­ga­tott egy pil­la­nat­ra. – Re­mé­lem – tet­te hoz­zá hal­kan –, fi­gyel­mez­tet­te Miss Black­loc­kot, hogy le­gyen óva­tos?

– Hogy­ne, fi­gyel­mez­tet­tem. És itt ha­gyom az egyik em­be­re­met, aki majd ta­pin­ta­to­san nyit­va tart­ja a sze­mét. – Ke­rül­te Miss Marple te­kin­te­tét, amely­ből vi­lá­go­san ki­ol­vas­ha­tó volt, hogy hi­á­ba tart­ja nyit­va a sze­mét az a rend­őr, ha a ve­szély a csa­lá­don be­lül le­sel­ke­dik.

– És ne fe­lejt­se el, ké­rem – mond­ta Crad­dock egye­ne­sen Miss Marple sze­mé­be néz­ve –, hogy önt is fi­gyel­mez­tet­tem.

– Nyu­god­jék meg, fel­ügye­lő úr – mond­ta Miss Marple. – Tu­dok én vi­gyáz­ni ma­gam­ra.