4.
Kellemes idő volt – jólesett elüldögélni a paplak kertjében. Mint Angliában oly sokszor, beköszöntött a hirtelen őszi meleg. Craddock felügyelő nem is tudta, hogy az ilyet Szent Márton nyarának vagy Szent Lukács nyarának hívják-e, de azt tudta, hogy nagyon kellemes – és egyúttal nagyon idegesítő. Egy nyugszékben ült, melyet az energikus Duci hozott oda neki, mielőtt elsietett volna valami szülői értekezletre, mellette pedig Miss Marple kötögetett, kendőkbe bugyolálva, térdén egy pléddel. A napsütés, a nyugalom és Miss Marple kötőtűinek egyenletes kattogása majdnem álomba ringatta a felügyelőt. De ugyanakkor valami nyomasztó érzés is motoszkált a fejében, szinte öntudatlanul. Olyan volt az egész, mint egy visszatérő álom, amelyen végighúzódik a szorongás, és az ember jó érzése végül is iszonyattá válik…
Craddock hirtelen megszólalt: – Nem jó, hogy itt tetszik lenni..
Miss Marple kötőtűi egy pillanatra abbahagyták a kattogást. A szelíd, porcelánkék szempár elgondolkozva nézett vissza.
– Értem, hogyne – mondta Miss Marple. – Maga nagyon lelkiismeretes fiú. De higgye el, nincs semmi baj. Duci apja (régebben nálunk volt lelkész: igen nagy tudású ember) meg az anyja (kitűnő asszony: szellemileg egészen rendkívüli) régi jó barátom. Mi sem természetesebb, mint az, hogy ha Medenhamben vagyok, egy kis időre átjövök vendégségbe Ducihoz.
– Lehet – felelte Craddock. – De… ne tessék mindenbe beleütni az orrát… Van egy olyan érzésem… komolyan… hogy veszélyes.
Miss Marple elmosolyodott egy kissé.
– De sajnos, mi öregasszonyok ilyenek vagyunk: mindenbe beleütjük az orrunkat… Épp az lenne a furcsa és feltűnő, ha másképpen viselkednék. Ha nem kérdeznék olyanokat, hogy mi van a közös ismerőseinkkel, akik szanaszét élnek a világban, és hogy emlékeznek-e erre meg arra, és hogy is hívták azt a fiatalembert, aki elvette Lady X. Y. lányát? Az ilyesmi nagyon hasznos, nem igaz?
– Hasznos? – kérdezte a felügyelő, meglehetősen ostoba képpel.
– Hasznos, mert így kiderül, vajon az emberek csakugyan azok-e, akiknek mondják magukat – felelte Miss Marple.
Aztán így folytatta:
– Mert hiszen éppen ez nyugtalanítja magát, igaz? És éppen ez az, amiben a világ úgy megváltozott a háború óta. Vegyük például ezt a falut, Chipping Cleghornt. Nagyon hasonlít St. Mary Meadre, ahol élek. Tizenöt évvel ezelőtt mindenki tudta mindenkiről, hogy kicsoda. Bantryék a kastélyban – aztán Hartnellék, Price Ridleyék, Weatherbyék… Szóval, mind olyanok voltak, akiknek az apja és az anyja meg a nagyapja és a nagyanyja vagy a nagynénje és a nagybátyja is ugyanazon a helyen élt. Ha egy új ember költözött a faluba, akkor ajánlóleveleket hozott, vagy az ezredtársa volt valakinek, vagy ugyanazon a hajón szolgált, mint valamelyik régebbi lakos. És ha az új ember valóban egészen új volt… valóban idegen… hát akkor nagyon kirítt a társaságból, és mindenki rettentő kíváncsi volt, és nem is nyughatott, amíg ki nem derített róla mindent.
Miss Marple szelíden ingatta a fejét:
– De ma már nem így áll a dolog. Minden falu és kisváros tele van olyanokkal, akik csak jöttek és letelepedtek, mindenféle összeköttetés nélkül. A kastélyok gazdát cseréltek, a parasztházakat átépítették, villákat csináltak belőlük. És az emberek jönnek, jönnek – és nem tudunk róluk semmit, csak amit ők maguk mondanak. Mert ugye messziről jönnek, a világ minden tájáról. Indiából meg Hongkongból meg Kínából, meg olyanok is vannak, akik azelőtt olcsó kis helyeken éltek Franciaországban, Olaszországban vagy valami eldugott szigetecskén. Meg olyanok is, akik összegyűjtöttek egy kis pénzt, és most már nyugalomba vonulhatnak. De tudni már senki sem tud semmit a másikról. Van, aki benaresi rézedényeket rak ki a házában, és a tiffint meg a chota hazrit[2] emlegeti – a másik taorminai képeket rak ki, és az ottani angol templomról meg könyvtárról mesél – mint Miss Hinchliffe és Miss Murgatroyd. Van, aki Dél-Franciaországból jött, és van, aki a Távol-Keleten töltötte az életét. Mindenki elhiszi, amit mondanak, és befogadja őket. Nem vár, amíg levelet kap egy barátjától, aki megírja, hogy X. Y. – ék bűbájos emberek, ősidők óta ismeri őket.
Hát igen, gondolta Craddock: éppen ettől van az a nyomasztó érzése. Nem tud semmit. Arcok és nevek, semmi más: dokumentumnak a közellátási jegyfüzetek meg a személyazonossági igazolványok – szép, egyszerű igazolványok, sorozatszámmal és sorszámmal, de fénykép vagy ujjlenyomat nélkül. Egy kis fáradsággal bárki olyan személyazonossági igazolványt szerezhet magának, amilyet akar – részben ezért is foszlottak szét azok a finomabb szálak, amelyek régebben összetartották az angol vidék társadalmi életét. Városban senki se ismerheti a szomszédját. Most már falun se ismeri, csak talán azt hiszi…
A megolajozott ajtó elárulta Craddocknak, hogy Letitia Blacklock szalonjában az egyik vendég nem az a kedves falusi szomszéd volt, akinek feltüntette magát…
Nem csoda tehát, ha aggódott Miss Marpleért, aki törékeny, öreg és olyan jó megfigyelő…
– Többé-kevésbé utánanézhetünk mindenkinek… – mondta hangosan. De tudta, hogy ez nem is olyan egyszerű. India, Kína, Hongkong, Dél-Franciaország… Nem olyan könnyű, mint tizenöt évvel ezelőtt. Craddock nagyon is jól tudta, milyen sokan járkálnak az országban olyan személyi igazolvánnyal, mely nem az övék – amelynek a tulajdonosa áratlan „baleset” áldozata lett egy nagyvárosban. Voltak vállalkozók, akik személyazonossági igazolványok vásárlásával, hamis igazolványok és közellátási jegyek gyártásával foglalkoztak – gomba módra szaporodó kis bűnszövetkezetek. Igen, utána lehet járni – de az időbe telik –, és Craddockot sürgette az idő, mert tudta, hogy Randall Goedler özvegye már nem élhet sokáig.
Aggasztó gondolataival birkózva, fáradtan, napsütéstől álmosan elmesélte Miss Marplenak Randall Goedler, valamint Pip és Emma történetét.
– Két név, és semmi más – mondta Craddock. – Ráadásul becenevek! Az a két testvér talán nem is él. Vagy tisztes polgárok valahol Európában. Viszont az is lehet, hogy az egyik vagy akár mind a kettő itt van Chipping Cleghornban.
Körülbelül huszonöt évesek… kikre illik ez a kormeghatározás? Craddock hangosan gondolkodott:
– Miss Blacklock unokaöccse és unokahúga… illetve a kuzinjai, mit tudom én… Vajon mikor láthatta őket utoljára a nagynénjük?…
Miss Marple szelíden mondta: – Majd én kiderítem, jó?
– Nagyon kérem, Miss Marple, ne…
– Roppant egyszerű lesz, felügyelő úr, nem kell aggódnia. És ha én csinálom, az egyáltalán nem feltűnő, mert, ugye, nem hivatalos. Ha ők azok, nem szabad megsejteniük, hogy gyanúsak.
Pip és Emma, gondolta Craddock, Pip és Emma? Pip és Emma kezdett az agyára menni. Az a jóképű, szemtelen fiatalember, az a hideg szenű, csinos lány…
– Negyvennyolc óra múlva talán valamivel okosabbak leszünk – mondta. – Skóciába utazom. Remélem, még lehet beszélni Mrs. Goedlerrel – ő valószínűleg többet tud róluk.
– Szerintem nagyon helyes, ha felkeresi – Miss Marple elhallgatott egy pillanatra. – Remélem – tette hozzá halkan –, figyelmeztette Miss Blacklockot, hogy legyen óvatos?
– Hogyne, figyelmeztettem. És itt hagyom az egyik emberemet, aki majd tapintatosan nyitva tartja a szemét. – Kerülte Miss Marple tekintetét, amelyből világosan kiolvasható volt, hogy hiába tartja nyitva a szemét az a rendőr, ha a veszély a családon belül leselkedik.
– És ne felejtse el, kérem – mondta Craddock egyenesen Miss Marple szemébe nézve –, hogy önt is figyelmeztettem.
– Nyugodjék meg, felügyelő úr – mondta Miss Marple. – Tudok én vigyázni magamra.