XXXV. FINÁLÉ
Amikor az ajtó becsapódott Franklin Clarke mögött, bevallom, hisztérikusan fölkacagtam. Poirot meglepetten nézett rám.
– Csak mert azt mondta neki, hogy a gaztette nem volt sportszerű… – lihegtem.
– Pedig így igaz. Undorító volt… nem is annyira a bátyja legyilkolása, mint az a kegyetlenség, amellyel élőhalálra ítélt egy szerencsétlen embert. Megfogni a rókát, betenni ketrecbe, otthagyni örökre! Ez az, ami nem sportszerű.
Megan Barnard mélyen fölsóhajtott.
– Nem tudom elhinni… képtelen vagyok rá. Ez csakugyan igaz?
– Igaz, mademoiselle. Vége a lidércnyomásnak.
A lány ránézett, és mélyen elpirult. Poirot Fraserhez fordult:
– Mademoiselle Megant egész idő alatt gyötörte a félelem, hogy ön követte el a második gyilkosságot.
– Volt idő, mikor magam is azt képzeltem – mondta csöndesen Donald Fraser.
– Az álma miatt? – Kissé közelebb húzódott a fiatalemberhez, és halk, bizalmas hangon folytatta: – Az álmának egészen természetes a magyarázata. Az egyik nővér képe kezd elhalványodni az emlékezetében, és helyét elfoglalja a másik nővér. Szíve mélyén mademoiselle Megan már betöltötte a húga helyét, minthogy azonban ön nem tudja elviselni a gondolatot, hogy ilyen hamar hűtlen lett a halotthoz, igyekszik elfojtani és kiölni magából ezt az érzést. Ez az álma magyarázata.
Fraser Megan felé pillantott.
– Ne féljen a feledéstől – folytatta gyöngéden Poirot. – Az a lány nem érdemli meg, hogy örökké emlékezzék rá. Mademoiselle Meganban olyan kincsre talált, amilyennek nem akad párja: un coeur magnifique[57]
Donald Frasernek fölragyogott a szeme.
– Azt hiszem, igaza van.
Körülsereglettük barátomat, és kérdésekkel ostromoltuk.
– És azok a kérdések, Poirot? Mindegyikünktől kérdezett valamit. Volt valami értelmük?
– Némelyiknek semmi, simplement une blague.[58] De egyet megtudtam, amit akartam, tudniillik, hogy Franklin Clarke Londonban volt, mikor föladták az első levelet. Azonkívül látni kívántam az ábrázatát, mikor föltettem a kérdésemet mademoiselle Thorának. Nem vigyázott magára, és láttam a szemében föllobbanó rosszindulatot és haragot.
– Ön aligha kímélte az érzelmeimet – jegyezte meg Thora Grey.
– Nem hiszem, hogy őszinte választ adott a kérdésemre, mademoiselle – mondta szárazon Poirot. – Most pedig újabb csalódás érte a számításában. Franklin Clarke nem fogja örökölni a bátyja vagyonát.
A lány fölkapta a fejét.
– Mi szükségem rá, hogy itt álljak, és sértegessenek?
– Az égvilágon semmi – mondta Poirot, és udvariasan kitárta előtte az ajtót.
– Az az ujjlenyomat eldöntötte a dolgot, Poirot – jegyeztem meg elgondolkozva. – Clarke valósággal összeroppant, mikor megemlítette.
– Hogyne, hasznos jószág az ujjlenyomat. – Kisvártatva még elmélázva hozzátette: – Azt a maga kedvéért vettem bele, barátom.
– De Poirot – kiáltottam föl –, hát nem volt igaz?
– A legkevésbé sem, mon ami – mondta Hercule Poirot.
Néhány nap múlva meglátogatott bennünket Mr. Alexander Bonaparte Cust. Hosszasan szorongatta Poirot kezét, és hebegve és sikertelenül megpróbált köszönetet mondani neki, majd kihúzta magát, és közölte:
– Mit szól hozzá, az egyik újság fölajánlott nekem száz fontot… kerek száz fontot!… ha röviden beszámolok az életemről, és arról, ami velem történt. Én… én… igazán azt se tudom, mit csináljak…
– Én nem fogadnék el százat – tanácsolta Poirot. – Legyen határozott. Mondja azt, hogy ötszáz az ára. És ne szorítkozzék egyetlen újságra.
– Csakugyan azt hiszi… hogy megpróbálhatnám…
– Értse meg, kérem – mondta mosolyogva Poirot –, ön igen híres ember. Tulajdonképpen a leghíresebb ember ma egész Angliában.
Mr. Cust még jobban kihúzta magát. Arca ragyogott a boldogságtól.
– Tudja, azt hiszem, igaza van! Híres! Az újságokban, valamennyiben! Megfogadom a tanácsát, monsieur Poirot. Jól jön az a pénz… nagyon jó lesz… Pihenek egy kicsit… és szeretnék szép nászajándékot adni Lily Marburynek… kedves leány az… igazán kedves leány, monsieur Poirot.
Poirot bátorítóan vállon veregette látogatóját.
– Tökéletesen igaza van. Szórakozzon, örüljön az életnek. És ha szabad még valamit mondanom, keressen föl egy szemorvost. Azok a fejfájások… lehet, hogy új szemüvegre van szüksége.
– Azt gondolja, az lett volna a baj egész idő alatt?
– Bizony azt.
Mr. Cust melegen megrázta barátom kezét.
– Ön igazán nagy ember, monsieur Poirot.
Poirot, szokásához híven, nem vetette meg a bókot. Még csak nem is igyekezett szerény arcot vágni.
Mikor Mr. Cust fontossága tudatában büszkén kivonult, öreg barátom rám mosolygott.
– No lám, Hastings, megint egyszer együtt vadásztunk, hát nem? Vive le sport![59]