XXXV. FINÁLÉ

Ami­kor az ajtó be­csa­pó­dott Frank­lin Clar­ke mö­gött, be­val­lom, hisz­té­ri­ku­san föl­ka­cag­tam. Po­i­rot meg­le­pet­ten né­zett rám.

– Csak mert azt mond­ta neki, hogy a gaz­tet­te nem volt sport­sze­rű… – li­heg­tem.

– Pe­dig így igaz. Un­do­rí­tó volt… nem is annyi­ra a báty­ja le­gyil­ko­lá­sa, mint az a ke­gyet­len­ség, amellyel élő­ha­lál­ra ítélt egy sze­ren­csét­len em­bert. Meg­fog­ni a ró­kát, be­ten­ni ket­rec­be, ott­hagy­ni örök­re! Ez az, ami nem sport­sze­rű.

Megan Bar­nard mé­lyen föl­só­haj­tott.

– Nem tu­dom el­hin­ni… kép­te­len va­gyok rá. Ez csak­ugyan igaz?

– Igaz, ma­de­mo­i­sel­le. Vége a li­dérc­nyo­más­nak.

A lány rá­né­zett, és mé­lyen el­pi­rult. Po­i­rot Fra­ser­hez for­dult:

– Ma­de­mo­i­sel­le Megant egész idő alatt gyö­tör­te a fé­le­lem, hogy ön kö­vet­te el a má­so­dik gyil­kos­sá­got.

– Volt idő, mi­kor ma­gam is azt kép­zel­tem – mond­ta csön­de­sen Do­nald Fra­ser.

– Az álma mi­att? – Kis­sé kö­ze­lebb hú­zó­dott a fi­a­tal­em­ber­hez, és halk, bi­zal­mas han­gon foly­tat­ta: – Az ál­má­nak egé­szen ter­mé­sze­tes a ma­gya­rá­za­ta. Az egyik nő­vér képe kezd el­hal­vá­nyod­ni az em­lé­ke­ze­té­ben, és he­lyét el­fog­lal­ja a má­sik nő­vér. Szí­ve mé­lyén ma­de­mo­i­sel­le Megan már be­töl­töt­te a húga he­lyét, mint­hogy azon­ban ön nem tud­ja el­vi­sel­ni a gon­do­la­tot, hogy ilyen ha­mar hűt­len lett a ha­lott­hoz, igyek­szik el­foj­ta­ni és ki­öl­ni ma­gá­ból ezt az ér­zést. Ez az álma ma­gya­rá­za­ta.

Fra­ser Megan felé pil­lan­tott.

– Ne fél­jen a fe­le­dés­től – foly­tat­ta gyön­gé­den Po­i­rot. – Az a lány nem ér­dem­li meg, hogy örök­ké em­lé­kez­zék rá. Ma­de­mo­i­sel­le Megan­ban olyan kincs­re ta­lált, ami­lyen­nek nem akad pár­ja: un co­e­ur mag­ni­fi­que[57]

Do­nald Fra­ser­nek föl­ra­gyo­gott a sze­me.

– Azt hi­szem, iga­za van.

Kö­rül­se­reg­let­tük ba­rá­to­mat, és kér­dé­sek­kel ost­ro­mol­tuk.

– És azok a kér­dé­sek, Po­i­rot? Mind­egyi­künk­től kér­de­zett va­la­mit. Volt va­la­mi ér­tel­mük?

– Né­me­lyik­nek sem­mi, simp­le­ment une bla­gue.[58] De egyet meg­tud­tam, amit akar­tam, tud­ni­il­lik, hogy Frank­lin Clar­ke Lon­don­ban volt, mi­kor föl­ad­ták az első le­ve­let. Azon­kí­vül lát­ni kí­ván­tam az áb­rá­za­tát, mi­kor föl­tet­tem a kér­dé­se­met ma­de­mo­i­sel­le Tho­rá­nak. Nem vi­gyá­zott ma­gá­ra, és lát­tam a sze­mé­ben föl­lob­ba­nó rossz­in­du­la­tot és ha­ra­got.

– Ön alig­ha kí­mél­te az ér­zel­me­i­met – je­gyez­te meg Tho­ra Grey.

– Nem hi­szem, hogy őszin­te vá­laszt adott a kér­dé­sem­re, ma­de­mo­i­sel­le – mond­ta szá­ra­zon Po­i­rot. – Most pe­dig újabb csa­ló­dás érte a szá­mí­tá­sá­ban. Frank­lin Clar­ke nem fog­ja örö­köl­ni a báty­ja va­gyo­nát.

A lány föl­kap­ta a fe­jét.

– Mi szük­sé­gem rá, hogy itt áll­jak, és sér­te­ges­se­nek?

– Az ég­vi­lá­gon sem­mi – mond­ta Po­i­rot, és ud­va­ri­a­san ki­tár­ta előt­te az aj­tót.

– Az az ujj­le­nyo­mat el­dön­töt­te a dol­got, Po­i­rot – je­gyez­tem meg el­gon­dol­koz­va. – Clar­ke va­ló­ság­gal össze­rop­pant, mi­kor meg­em­lí­tet­te.

– Hogy­ne, hasz­nos jó­szág az ujj­le­nyo­mat. – Kis­vár­tat­va még el­mé­láz­va hoz­zá­tet­te: – Azt a maga ked­vé­ért vet­tem bele, ba­rá­tom.

– De Po­i­rot – ki­ál­tot­tam föl –, hát nem volt igaz?

– A leg­ke­vés­bé sem, mon ami – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot.

Né­hány nap múl­va meg­lá­to­ga­tott ben­nün­ket Mr. Ale­xan­der Bo­na­par­te Cust. Hossza­san szo­ron­gat­ta Po­i­rot ke­zét, és he­beg­ve és si­ker­te­le­nül meg­pró­bált kö­szö­ne­tet mon­da­ni neki, majd ki­húz­ta ma­gát, és kö­zöl­te:

– Mit szól hoz­zá, az egyik új­ság föl­aján­lott ne­kem száz fon­tot… ke­rek száz fon­tot!… ha rö­vi­den be­szá­mo­lok az éle­tem­ről, és ar­ról, ami ve­lem tör­tént. Én… én… iga­zán azt se tu­dom, mit csi­nál­jak…

– Én nem fo­gad­nék el szá­zat – ta­ná­csol­ta Po­i­rot. – Le­gyen ha­tá­ro­zott. Mond­ja azt, hogy öt­száz az ára. És ne szo­rít­koz­zék egyet­len új­ság­ra.

– Csak­ugyan azt hi­szi… hogy meg­pró­bál­hat­nám…

– Ért­se meg, ké­rem – mond­ta mo­so­lyog­va Po­i­rot –, ön igen hí­res em­ber. Tu­laj­don­kép­pen a leg­hí­re­sebb em­ber ma egész Ang­li­á­ban.

Mr. Cust még job­ban ki­húz­ta ma­gát. Arca ra­gyo­gott a bol­dog­ság­tól.

– Tud­ja, azt hi­szem, iga­za van! Hí­res! Az új­sá­gok­ban, va­la­mennyi­ben! Meg­fo­ga­dom a ta­ná­csát, mon­si­eur Po­i­rot. Jól jön az a pénz… na­gyon jó lesz… Pi­he­nek egy ki­csit… és sze­ret­nék szép nász­aján­dé­kot adni Lily Mar­bu­ry­nek… ked­ves le­ány az… iga­zán ked­ves le­ány, mon­si­eur Po­i­rot.

Po­i­rot bá­to­rí­tó­an vál­lon ve­re­get­te lá­to­ga­tó­ját.

– Tö­ké­le­te­sen iga­za van. Szó­ra­koz­zon, örül­jön az élet­nek. És ha sza­bad még va­la­mit mon­da­nom, ke­res­sen föl egy szem­or­vost. Azok a fej­fá­já­sok… le­het, hogy új szem­üveg­re van szük­sé­ge.

– Azt gon­dol­ja, az lett vol­na a baj egész idő alatt?

– Bi­zony azt.

Mr. Cust me­le­gen meg­ráz­ta ba­rá­tom ke­zét.

– Ön iga­zán nagy em­ber, mon­si­eur Po­i­rot.

Po­i­rot, szo­ká­sá­hoz hí­ven, nem ve­tet­te meg a bó­kot. Még csak nem is igye­ke­zett sze­rény ar­cot vág­ni.

Mi­kor Mr. Cust fon­tos­sá­ga tu­da­tá­ban büsz­kén ki­vo­nult, öreg ba­rá­tom rám mo­soly­gott.

– No lám, Has­tings, megint egy­szer együtt va­dász­tunk, hát nem? Vive le sport![59]