XVII. POIROT TÉTLEN

Sir Car­mi­chael Clar­ke meg­gyil­ko­lá­sá­val egy csa­pás­ra az ér­dek­lő­dés hom­lok­te­ré­be ke­rült az ABC-rej­tély.

Az új­sá­gok tele vol­tak vele, egyéb­ről sem ír­tak. A leg­kü­lön­bö­zőbb „nyo­mok­ról” szá­mol­tak be, ame­lye­ket föl­fe­dez­tek. Kü­szö­bön­ál­ló le­tar­tóz­ta­tá­sok­ról ad­tak hírt. Fény­ké­pe­ket kö­zöl­tek min­den­ki­ről és min­den hely­ről, ha csak a leg­tá­vo­lab­bi kap­cso­lat­ban állt is a gyil­kos­ság­gal. Nyi­lat­ko­za­tok je­len­tek meg bár­ki­től, aki haj­lan­dó volt nyi­lat­koz­ni. In­ter­pel­lá­ci­ók hang­zot­tak el a par­la­ment­ben.

Az an­do­ve­ri gyil­kos­ság most már össze­fo­nó­dott a má­sik ket­tő­vel.

A Scot­land Yard meg volt győ­ződ­ve ar­ról, hogy a leg­szé­le­sebb körű nyil­vá­nos­ság se­gít­sé­gé­vel si­ke­re­sen le­fü­lel­he­ti a gyil­kost. Ama­tőr de­tek­tí­vek se­re­gé­vé vált Nagy-Bri­tan­nia egész la­kos­sá­ga.

Az Esti Lo­bo­gó-nak kor­sza­kos öt­le­te tá­madt; jel­mon­da­tát be­dob­ta a köz­tu­dat­ba:

TA­LÁN ÉPP OTT VAN, AZ ÖN VÁ­RO­SÁ­BAN!

Po­i­rot per­sze nya­kig ben­ne volt a do­log­ban. A cí­mé­re ér­ke­zett le­ve­lek szö­ve­gét, sőt fény­kép­má­so­la­tát is köz­zé­tet­ték a la­pok. Vég nél­kül ócsá­rol­ták, ami­ért nem aka­dá­lyoz­ta meg a bűn­tet­te­ket, és men­te­get­ték az­zal, hogy pil­la­na­to­kon be­lül meg­ne­ve­zi a tet­test.

A ri­por­te­rek szün­te­le­nül zak­lat­ták in­ter­jú­kért.

„Mon­si­eur Po­i­rot ma azt mond­ta…” – itt rend­sze­rint egy fél ha­sáb csacs­ka­ság kö­vet­ke­zett.

Mon­si­eur Po­i­rot rend­kí­vül ko­moly­nak íté­li a hely­ze­tet.

Mosn­si­eur Po­i­rot a si­ker kü­szö­bén.

Has­tings ka­pi­tány, M. Po­i­rot leg­jobb ba­rát­ja, kö­zöl­te ki­kül­dött mun­ka­tár­sunk­kal…

– Po­i­rot! – fa­kad­tam ki ilyen­kor. – Kö­nyör­gök, higgye el, so­ha­sem mond­tam ilyet!

– Tu­dom, Has­tings, na­gyon jól tu­dom – fe­lel­te ked­ve­sen a ba­rá­tom. – A ki­ej­tett szó és a le­írt szó kö­zött bá­mu­la­tos sza­ka­dék tá­tong. A mon­da­tot ki le­het for­gat­ni úgy, hogy pon­to­san az el­len­ke­ző­jét je­lent­se az ere­de­ti ér­tel­mé­nek…

– Nem sze­ret­ném, ha azt hin­né, hogy azt mond­tam…

– Ó, ne gyö­tör­je ma­gát. Min­den­nek nincs sem­mi je­len­tő­sé­ge. Sőt ezek az os­to­ba­sá­gok eset­leg se­gít­sé­günk­re le­het­nek.

– Ho­gyan?

– Eh bien[29] – ma­gya­ráz­ta ko­mo­ran Po­i­rot –, ha ez a mi őrül­tünk el­ol­vas­sa, amit ál­lí­tó­lag ma mond­tam a Reg­ge­li Har­so­ná-nak, töb­bé nem te­kint ko­moly el­len­fél­nek.

Le­het, hogy so­ra­im­mal azt a be­nyo­mást kel­tem, mint­ha gya­kor­la­ti­lag sem­mi sem tör­tént vol­na a nyo­mo­zás te­rén. Pe­dig ép­pen el­len­ke­ző­leg, mind a Scot­land Yard, mind a me­gyei rend­őr­sé­gek em­be­rei fá­rad­ha­tat­la­nul kö­vet­ték a leg­cse­ké­lyebb nyo­mot is.

Tü­ze­te­sen ki­kér­dez­ték a szál­lo­dák, pen­zi­ók sze­mély­ze­tét, és mind­azo­kat, akik­nek ki­adó szo­bá­juk volt a bűn­tet­tek hely­szí­né­nek szé­les kör­ze­té­ben.

A leg­ap­róbb rész­le­te­kig utá­na­jár­tak fan­tá­zia­dús em­be­rek­től szár­ma­zó, szá­zá­val be­fu­tó tör­té­ne­tek­nek, hogy lát­tak „egy fura ala­kot, aki gya­nú­san for­gat­ta a sze­mét”, vagy ész­re­vet­tek „egy sö­tét áb­rá­za­tú egyént ődön­ge­ni”. Nem ha­nya­gol­tak el sem­mit, a leg­ho­má­lyo­sabb ér­te­sü­lést sem. Vo­na­tok, au­tó­bu­szok, vil­la­mo­sok, vas­úti hor­dá­rok, ka­la­u­zok, köny­ves új­ság­árus bó­dék, pa­pír­ke­res­ke­dők – fá­rad­ha­tat­la­nul vé­gig­jár­ták, ki­kér­dez­tek min­den­kit, és el­len­őriz­ték a vá­la­szo­kat.

Leg­alább egy tu­cat em­bert be­kí­sér­tek, és ad­dig fag­gat­tak, amíg ki­elé­gí­tő­en szá­mot nem tud­tak adni ar­ról, hogy mer­re vol­tak a kér­dé­ses es­tén.

Volt némi ered­mény is. Egyes be­je­len­té­sek fi­gyel­met kel­tet­tek, de to­váb­bi bi­zo­nyí­té­kok hi­á­nyá­ban ezek sem ve­zet­tek se­ho­va.

Míg Cro­me és kar­tár­sai ki sem lát­szot­tak a mun­ká­ból, Po­i­rot – sze­rin­tem – fur­csán tét­len volt. Oly­kor vi­tat­koz­tunk is emi­att.

– De hát mit sze­ret­ne, ked­ves ba­rá­tom, mit csi­nál­jak? A ru­tin­vizs­gá­la­to­kat a rend­őr­ség sok­kal job­ban el­vég­zi, mint ahogy én tud­nám. Min­dig azt akar­ja, hogy ló­ssak-fus­sak, mint egy kis­ku­tya.

– És ahe­lyett itt­hon ül, mint… mint…

– Egy ér­tel­mes em­ber! Az én erőm a fe­jem­ben van, Has­tings, nem a lá­bam­ban! Azt hi­szi, ölbe tett kéz­zel ülök, pe­dig egész idő alatt el­mél­ke­dem.

– El­mél­ke­dik? – ki­ál­tot­tam föl. – Épp most kell el­mél­ked­nie?

– Igen, ezer­szer is igen.

– De hát mit nyer vele, ha el­mél­ke­dik? Be­té­ve tud­ja mind a há­rom bűn­tény va­la­mennyi ada­tát.

– Nem az ada­to­kon töp­ren­gek, ha­nem a gyil­kos lel­kü­le­tén.

– Egy őrült lel­kü­le­tén!

– Pon­to­san azon. És ezért nem le­het egy perc alatt a vé­gé­re jár­ni. Ha majd tu­dom, mi­lyen em­ber a gyil­kos, ak­kor arra is rá­jö­vök, hogy ki az. Egy­re töb­bet tu­dok meg róla. Az an­do­ve­ri bűn­tett után va­jon mit tud­tunk a gyil­kos­ról? Jó­for­mán sem­mit. És a bex­hil­li eset után? Va­la­mi­vel töb­bet. Chur­ston után? Még töb­bet. Las­san ki­raj­zo­ló­dik előt­tem, nem az, amit maga sze­ret­ne lát­ni, nem egy arc és egy alak kör­vo­na­lai, ha­nem egy lel­ki al­kat kör­vo­na­lai. Egy olyan lel­ki al­ka­té, ame­lyik bi­zo­nyos ha­tá­ro­zott irány­ban mo­zog és dol­go­zik. A kö­vet­ke­ző bűn­tett után…

– Po­i­rot!

Ba­rá­tom nyu­god­tan né­zett rám.

– De igen, Has­tings, jó­for­mán biz­tos, hogy lesz még egy. Igen sok függ a sze­ren­csé­től. A mi is­me­ret­le­nünk ed­dig sze­ren­csés volt. Ta­lán ez­út­tal el­le­ne for­dul a sze­ren­cse. Min­den­eset­re még egy bűn­tény után vég­te­le­nül so­kat meg­tu­dunk. Ren­ge­te­get árul el a bűn­tény. Úgy vál­toz­tat­hat­ja a mód­sze­rét, ahogy akar­ja, a cse­le­ke­de­tei föl­tár­ják az íz­lé­sét, a szo­ká­sa­it, az ész­já­rá­sát, a lel­két. Akad­nak meg­té­vesz­tő jel­zé­sek, néha mint­ha két­fé­le ész­já­rás mű­köd­nék… de rö­vi­de­sen tisz­tán ki­raj­zo­lód­nak a kör­vo­na­lak, és ak­kor majd tu­dom.

– Hogy ki az?

– Nem, Has­tings. Nem fo­gom tud­ni a ne­vét és a la­kás­cí­mét. De tu­dom majd, mi­fé­le em­ber…

– És az­tán?

– Et al­ors, je vais á la péche.[30]

Meg­hök­kent áb­rá­za­to­mat lát­va, meg­ma­gya­ráz­ta:

– Ért­se meg, Has­tings, a ta­pasz­talt hor­gász pon­to­san tud­ja, me­lyik hal mire ha­rap. A meg­fe­le­lő faj­tá­jú csa­lit fo­gom a hor­gom­ra tűz­ni.

– És az­tán?

– És az­tán, és az­tán! Maga ugyan­olyan ki­bír­ha­tat­lan, mint az a fen­sőbb­sé­ges Cro­me az örö­kös „ó, csak­ugyan?”-ja­i­val. Eh bien, és az­tán be­kap­ja a csal­étek­kel a hor­got, mi pe­dig föl­te­ker­jük a zsi­nórt…

– Köz­ben pe­dig ha­lom­ra pusz­tul­nak az em­be­rek.

– Há­rom em­ber. És he­ten­ként há­nyan hal­nak meg az uta­kon? Száz­hú­szan? Még töb­ben?

– Az egé­szen más.

– Va­ló­szí­nű­leg pon­to­san ugyan­az azok szá­má­ra, akik meg­hal­nak. A töb­bi­ek, a ro­ko­nok, a ba­rá­tok szá­má­ra, hogy­ne, van kü­lönb­ség. Egy do­log­nak azon­ban őszin­tén örü­lök eb­ben a bűn­ügy­ben.

– Nos, arra iga­zán kí­ván­csi va­gyok, mi eb­ben az ör­ven­de­tes!

– Fö­lös­le­ges gú­nyo­lód­nia. An­nak örü­lök, hogy egyik eset­ben sem éri a gya­nú­nak még az ár­nyé­ka sem az ár­tat­la­no­kat.

– Nem rosszabb így?

– Nem, nem, és ezer­szer nem! Nincs bor­zasz­tóbb, mint a gya­nú lég­kö­ré­ben élni, érez­ni a ránk ta­pa­dó vizs­gá­ló­dó te­kin­te­tek­ben, mint vál­to­zik a sze­re­tet fé­le­lem­mé. Nincs ször­nyűbb, mint gya­nú­sí­ta­ni azo­kat, akik kö­zel áll­nak hoz­zánk, aki­ket szí­vünk­be zár­tunk. Mér­ge­ző mi­az­ma a gya­nú. Nem, az ár­tat­la­nok éle­tét nem mér­gez­te meg, ezt az egyet leg­alább nem ír­hat­juk ABC szám­lá­já­ra.

– Rö­vi­de­sen még majd ki­ta­lál min­den­fé­lét a gaz­em­ber ment­sé­gé­re – je­gyez­tem meg ke­se­rű­en.

– Mi­ért ne? Le­het, hogy tö­ké­le­te­sen jo­gos­nak érzi, amit tesz. Eset­leg a vé­gén még ro­kon­szen­ve­zünk is az ál­lás­pont­já­val.

– Ko­mo­lyan, Po­i­rot!

– Ej­nye, úgy lát­szik, meg­bot­rán­koz­tat­tam! Előbb a tét­len­sé­gem­mel, most meg a né­ze­te­im­mel.

Erre csak a fe­je­met in­gat­tam, de nem vá­la­szol­tam.

– Mind­azon­ál­tal – foly­tat­ta Po­i­rot pár perc múl­va – van egy ter­vem, ami tet­sze­ni fog ma­gá­nak, mint­hogy ak­tív, nem pe­dig passzív do­log. Azon­kí­vül jó sok be­szél­ge­tés­sel jár, és jó­for­mán sem­mi gon­dol­ko­zás­sal.

Nem na­gyon tet­szett ne­kem ez a hang­nem.

– Mi vol­na az? – kér­dez­tem óva­to­san.

– Az ál­do­za­tok ba­rá­ta­i­ból, ro­ko­na­i­ból, cse­lé­de­i­ből ki­húz­ni mind­azt, amit tud­nak.

– Te­hát föl­te­szi ró­luk, hogy egyes dol­go­kat el­hall­gat­tak?

– Nem szán­dé­ko­san. De amint tud­juk, ha va­la­ki azt hi­szi, min­dent el­mond, ak­kor is óha­tat­la­nul vá­lo­gat. Ha most arra kér­ném, mond­ja el, mit csi­nált teg­nap, eset­leg azt fe­lel­né: „Ki­lenc­kor kel­tem föl, fél tíz­kor reg­ge­liz­tem, ká­vét és sza­lon­nás rán­tot­tat, az­tán el­men­tem a klu­bom­ba” – és így to­vább. Nem mon­da­ná el pél­dá­ul: „Be­sza­kí­tot­tam a kör­mö­met, és le kel­lett vág­nom. Me­leg vi­zet kér­tem a bo­rot­vál­ko­zás­hoz. Ki­löttyen­tet­tem az ab­rosz­ra egy csepp ká­vét. Le­ke­fél­tem a ka­la­po­mat, és a fe­jem­re tet­tem.” Nem tu­dunk min­dent el­mon­da­ni, ezért vá­lo­ga­tunk. Mi­kor gyil­kos­ság tör­tént, min­den em­ber azt vá­laszt­ja ki, amit ő tart fon­tos­nak. Igen gyak­ran azon­ban té­ved.

– És hogy ju­tunk el a va­ló­ban fon­tos dol­gok­hoz?

– Ahogy mond­tam, igen egy­sze­rű­en: be­szél­ge­tés­sel. Cse­ve­gés köz­ben. Ha egy bi­zo­nyos ese­ményt, vagy na­pot, vagy sze­mélyt, is­mé­tel­ten, újra meg újra meg­tár­gya­lunk, biz­to­san föl­buk­kan­nak apró rész­le­tek.

– Mi­fé­le rész­le­tek?

– Ezt per­sze nem tu­dom, más­kü­lön­ben nem akar­nám ki­de­rí­te­ni. De épp elég idő telt el már ah­hoz, hogy az élet vissza­tér­jen a ren­des ke­rék­vá­gás­ba. Min­den ma­te­ma­ti­kai tör­vény­sze­rű­ség­nek el­lent­mond, hogy há­rom gyil­kos­sá­gi eset­ben ne akad­jon egyet­len adat vagy el­hang­zott mon­dat, amely az eset­re vo­nat­koz­nék. Kell, hogy le­gyen va­la­mi je­len­ték­te­len ese­mény, va­la­mi apró meg­jegy­zés, ami irányt mu­tat! Gom­bos­tűt ke­re­sünk a szé­na­ka­zal­ban, ezt el­is­me­rem, de hogy a szé­na­ka­zal­ban van egy gom­bos­tű, ar­ról meg va­gyok győ­ződ­ve!

Rend­kí­vül bi­zony­ta­lan­nak és kö­dös­nek érez­tem az egé­szet.

– Hát nem érti? Nincs olyan éles esze, mint egy egy­sze­rű cse­léd­lány­nak! – Po­i­rot ez­zel fe­lém lö­kött egy ele­mi is­ko­lai kéz­írás­sal, dőlt be­tűk­kel, igen ren­de­sen meg­írt le­ve­let.

Tisz­telt Uram! Re­mé­lem, meg­bo­csát­ja, hogy írni bá­tor­ko­dom. So­kat gon­dol­koz­tam a sze­gény né­ni­ké­mé­hez ha­son­ló két gyil­kos­ság óta. Úgy lát­szik, min­dün­ket ugyan­ott szo­rít a cipő. Lát­tam az új­ság­ban a fi­a­tal hölgy ké­pét, azét tud­ni­il­lik, aki a test­vé­re an­nak a fi­a­tal hölgy­nek, akit meg­öl­tek Bex­hill­ben. Vol­tam olyan me­rész, és meg­ír­tam neki, hogy Lon­don­ba me­gyek, és ott aka­rok mun­ká­ba áll­ni, és meg­kér­dez­tem, nem me­het­nék-e őhoz­zá vagy az any­já­hoz, mert, ugye, több szem töb­bet lát, és nem kí­ván­nék nagy fi­ze­tést, csak azt sze­ret­ném ki­de­rí­te­ni, ki az a ré­mes go­nosz­te­vő, és ta­lán több­re jut­nánk, ha mind­egyi­künk el­mond­ja, amit tud, ab­ból ta­lán még­is lesz va­la­mi.

A fi­a­tal hölgy na­gyon ked­ve­sen meg­ír­ta, hogy iro­dá­ban dol­go­zik, és pen­zi­ó­ban la­kik, de azt aján­lot­ta, hogy ír­jak ön­nek, és azt is tu­dat­ta, hogy ha­son­ló­an gon­dol­ko­zik, mint én. Azt írta, kö­zös a gon­dunk, és össze kel­le­ne fog­nunk, így te­hát meg­írom, uram, hogy Lon­don­ba me­gyek, és köz­löm a cí­me­met.

El­né­zést ké­rek az al­kal­mat­lan­ko­dá­sért.

Tisz­te­let­tel

Mary Dra­wer

– Mary Dro­wer igen in­tel­li­gens le­ány – je­gyez­te meg Po­i­rot, az­tán föl­vett egy má­sik le­ve­let. – Ol­vas­sa el ezt is.

Rö­vid pár sor volt Frank­lin Clar­ke-tól. Kö­zöl­te, hogy Lon­don­ba jön, és ha nem al­kal­mat­lan, más­nap föl­ke­re­si Po­i­rot-t.

– Ne fél­jen, mon ami[31] – biz­ta­tott a ba­rá­tom –, lesz itt cse­lek­mény!