XXIV. (NEM HASTINGS KAPITÁNY SZEMÉLYES BESZÁMOLÓJA)

Mr. Le­ad­bet­ter alig hall­ha­tó­an, tü­rel­met­le­nül föl­mor­dult, mi­kor a szom­széd­ja föl­kelt a he­lyé­ről, ügyet­le­nül át­buk­dá­csolt előt­te, mi­köz­ben még a ka­lap­ját is le­ej­tet­te az előt­te levő ülés­re, és át­ha­jolt érte. És mind­ez ép­pen ak­kor, mi­kor el­ér­te csúcs­pont­ját az iz­gal­mas drá­ma, az Egyet­len ve­réb sem… ez a gyö­nyö­rű, ér­zel­mes film, ez a vi­lág­si­ker, amely­nek meg­te­kin­té­sé­re egy álló hete ké­szült már Mr. Le­ad­bet­ter.

Az arany­ha­jú hős­nő aj­kát – Kat­he­ri­ne Ro­yal ala­kí­tot­ta, aki Mr. Le­ad­bet­ter vé­le­mé­nye sze­rint a vi­lág leg­ra­gyo­góbb film­sztár­ja – eb­ben a pil­la­nat­ban hagy­ta el egy föl­há­bo­ro­dott, re­kedt ki­ál­tás:

– Soha! In­kább éhen ha­lok! De nem ve­szek éhen. Gon­dol­jon e sza­vak­ra: egyet­len ve­réb sem hull…

Mr. Le­ad­bet­ter in­ge­rül­ten kap­kod­ta a fe­jét hol jobb­ra, hol bal­ra. Mi­cso­da em­be­rek! Mi­ért nem tud­ják meg­vár­ni a film vé­gét… még­hoz­zá pont a leg­meg­rá­zóbb pil­la­nat­ban… No, most már jobb…

A bosszan­tó néző vég­re ki­evic­kélt a sor­ból. Mr. Le­ad­bet­ter egész szé­les­sé­gé­ben lát­hat­ta a vász­nat és Kat­he­ri­ne Ro­yalt, amint ki­te­kint egy New York-i fel­hő­kar­co­ló ab­la­kán.

Most vo­nat­ra száll… kar­ján a gyer­mek­kel… mi­lyen fur­csák a vo­na­tok Ame­ri­ká­ban… me­rő­ben má­sok, mint az an­gol vo­na­tok…

Ohó, az ott megint Ste­ve, a hegy­vi­dé­ki kuny­hó­já­ban…

A film to­vább per­gett, meg­ha­tó és lé­lek­eme­lő vé­gé­ig.

Mr. Le­ad­bet­ter elé­ge­det­ten föl­só­haj­tott, mi­kor ki­gyul­lad­tak a lám­pák. Kis­sé pis­log­va, las­san föl­állt. So­ha­sem hagy­ta el na­gyon gyor­san a mo­zit, egy-két per­cig min­dig el­tar­tott, amíg vissza­zök­kent a hét­köz­na­pi élet szür­ke va­ló­sá­gá­ba…

Kö­rül­né­zett. Ke­ve­sen vol­tak ma – ter­mé­sze­te­sen. Kint nyü­zsög­nek mind a ló­ver­seny­té­ren. Mr. Le­ad­bet­ter nem volt híve a ló­ver­seny­nek, sem a kár­tyá­nak, sem az ital­nak, sem a do­hány­zás­nak, an­nál több fu­tot­ta élet­ere­jé­ből a fil­mek él­ve­ze­té­re.

Min­den­ki si­e­tett a ki­já­rat felé. Mr. Le­ad­bet­ter is el­in­dult. Ni­csak, az ülé­sen előt­te az a fér­fi el­aludt – egé­szen le­csú­szott a szék­be. Mr. Le­ad­bet­ter mél­tat­lan­kod­va csó­vál­ta a fe­jét: hogy tud va­la­ki alud­ni, mi­kor ilyen drá­ma ját­szó­dik le előt­te, mint az Egyet­len ve­réb sem…

Egy úr in­ge­rül­ten rá­szólt az al­vó­ra, aki­nek ki­nyúj­tott lába el­zár­ta a szék­so­rok köz­ti utat.

– Bo­csá­nat, uram!

Mr. Le­ad­bet­ter el­ér­te a ki­já­ra­tot. Vissza­né­zett. Ott há­tul mint­ha va­la­mi zűr­za­var len­ne… ott a jegy­sze­dő… és egy kis cso­port… az az em­ber, aki előt­te ült, ta­lán nem is al­szik, ha­nem tök­ré­szeg…

Egy pil­la­na­tig ha­bo­zott, az­tán ki­lé­pett az ut­cá­ra – és ez­zel el­sza­lasz­tot­ta a nap szen­zá­ci­ó­ját, még an­nál is na­gyobb szen­zá­ci­ót, hogy Csu­to­ra 85: l-re nyer­te a Sa­int Lé­ger-t.

– Úgy lát­szik, iga­za van, uram – mond­ta a jegy­sze­dő –, ez be­teg… ej­nye, mi az, uram?

A má­sik föl­szisszent, vissza­húz­ta a ke­zét, és el­ké­ped­ten bá­mul­ta a rá­ke­nő­dött ra­ga­dós, vö­rös ma­sza­tot.

– Vér…

A jegy­sze­dő ugyan­ak­kor meg­pil­lan­tot­ta va­la­mi sár­ga hol­mi­nak a szék alól elő­kan­di­ká­ló csücs­két, és foj­tot­tan föl­ki­ál­tott:

– Akár­mi le­gyek, ha nem az… egy is­ten­ver­te ABC!