XIX…. KI SVÉD HONBÓL VALÓ
Poirot visszaült a helyére, és magában dúdolgatott egy röpke dallamot.
– Kár, hogy annyira intelligens – mormogta.
– Kicsoda?
– Megan Barnard. Mademoiselle Megan. „Szavak!”, köpi ki kurtán. Rögtön fölfogja, hogy amit mondok, annak semmi értelme. A többi mind bevette.
– Szerintem igen hihetően adta elő.
– Hihetően, hogyne. Csakhogy az a lány átlátott a szitán.
– Ennélfogva nem gondolta komolyan, amit mondott?
– Amit mondtam, belefért volna egyetlen rövid mondatba. Ehelyett vég nélküli ismétlésbe bocsátkoztam, anélkül hogy mademoiselle Meganon kívül bárki is észrevette volna.
– De hát miért?
– Eh bien… hogy mozgásba jöjjön a dolog! Hogy mindenki érezze, munka vár rá! Hogy megindítsam a… nevezzük hát így… a beszélgetést.
– Nem hiszi, hogy egyik szál elvezet valahová?
– Ó, az mindig megeshet.
Poirot kuncogott.
– A tragédia kellős közepén kezdődik a komédia. Nem így van?
– Hogy érti ezt?
– Ez az emberi színjáték, Hastings! Gondolkozzék egy kicsit. Itt áll öt emberi lény, akiket összehozott egy közös tragédia. Máris kezdetét veszi egy újabb dráma: tout a fait a part.[37] Emlékszik még az első angliai bűnügyemre? Annak most már jó sok éve. Összehoztam két embert, akik szerették egymást, azzal az egyszerű módszerrel, hogy… hagytam, hogy az egyiket letartóztassák gyilkosság miatt! Semmi egyéb nem vezetett volna eredményre! A halál árnyékában ragaszkodunk az élethez, Hastings… A gyilkosság, gyakran megfigyeltem, kiváló házasságközvetítő.
– Ugyan, Poirot! – kiáltottam fölháborodva. – Meg vagyok győződve arról, hogy egyikük sem gondolt egyébre, csak a…
– Ó, kedves barátom, és maga?
– Én?
– Mais oui, amikor kikísérte őket, nem dúdolgatva jött vissza az ajtóból?
– Ez még nem jelenti azt, hogy durva lelkű vagyok.
– Természetesen. De az a dallam elárulta a gondolatait.
– Ne mondja!
– Így van. Rendkívül veszélyes dolog ám egy dallamot dúdolni. Fölfedi a tudatalattit. Comme ça.[38] – Poirot förtelmes kappanhangon énekelte:
Minek a barna énnekem,
Mikor én a szőkét szeretem,
A szőkét, ki svéd honból való,
A barna, az itt is kapható…
– Kell-e ennél árulóbb jel?
– Komolyan, Poirot! – kiáltottam, enyhén elpirulva.
– C’est tout naturel.[39] Megfigyelte, ahogy Franklin Clarke-ban hirtelen rokonszenv ébredt mademoiselle Megan iránt? Ahogy előrehajolt és ránézett? Észrevette azt is, mennyire bosszantotta ez mademoiselle Thora Greyt? Mr. Donald Fraser pedig…
– Poirot!… Maga gyógyíthatatlanul szentimentális!
– Az vagyok a legkevésbé! Maga szentimentális, Hastings.
Hevesen vissza akartam vágni, de kinyílt az ajtó, és, legnagyobb meglepetésemre, belépett Thora Grey.
– Kérem, ne haragudjon, hogy visszajöttem – mondta nyugodtan –, de valamit szeretnék önnek elmondani, monsieur Poirot.
– Természetesen, mademoiselle, kérem, foglaljon helyet.
Thora leült, aztán percnyi habozás után – mintha csak a megfelelő szavakat keresné – belefogott.
– Nem sok az egész, monsieur Poirot. Az imént Mr. Clarke igen nagylelkűen értésére adta önnek, hogy a magam akaratából hagytam el Combeside-ot. Ő nagyon kedves és megértő, de tény, ami tény, nem egészen így történt a dolog. Én szívesen maradtam volna továbbra is… van ott elég munka a gyűjteményekkel kapcsolatban. Lady Clarke kívánta a távozásomat! Sok mindent tekintetbe kell vennem. Nagybeteg asszony, a sok gyógyszertől kissé zavaros a feje, gyanakszik és képzelődik. Oktalan ellenszenv támadt benne irántam, és ragaszkodott hozzá, hogy elhagyjam a házat.
Csak csodálni tudtam a lány bátorságát! Meg se próbálta szépíteni a valót, hanem bámulatos őszinteséggel egyenesen a lényegre tért. Szívem mélyéből együtt éreztem vele és csodáltam.
– Igazán szép, hogy idejött ezt közölni velünk – mondtam.
– Mindig jobb, ha ragaszkodunk az igazsághoz – felelte mosolyogva. – Nem akarok Mr. Clarke nagylelkűsége mögé bújni. Ó rendkívül lovagias ember.
A hangja szinte izzott, mikor ezt kimondta. Nyilván bálványozta Franklin Clarke-ot.
– Igen becsületesen járt el, mademoiselle – szólalt meg Poirot.
– Elég nagy csapás ez számomra – folytatta búsan Thora. – Fogalmam se volt, hogy Lady Clarke annyira nem szenvedhet engem. Valójában mindig azt hittem, hogy kedvel. – Elhúzta a száját. – Holtig tanul az ember.
Fölállt.
– Hát ez volna minden, amit el akartam mondani. A viszontlátásra!
Lekísértem a lépcsőn.
– Ezt nevezem sportszerű viselkedésnek! – jelentettem ki, amikor visszatértem a szobába. – Bátor lány, annyi szent!
– És tud számolni.
– Mit ért ez alatt?
– Úgy értettem, rendelkezik azzal a képességgel, amit előrelátásnak nevezünk.
Bizonytalan pillantást vetettem a barátomra.
– Igazán remek teremtés – mondtam.
– És igazán remek ruhákat visel. Az a crêpe marocain és az ezüstróka gallér… dernier cri![40]
– Maga egy hímnemű masamód, Poirot. Én észre se veszem, mi van az embereken.
– Nudista kolóniában volna a helye.
A nyelvemen volt fölháborodott válaszom, mikor hirtelen más tárgyra tért.
– Tudja, Hastings, nem tudok szabadulni attól a benyomásomtól, hogy a délutáni beszélgetésünk folyamán máris elhangzott valami jelentőségteljes dolog. Furcsa… nem tudom pontosan, mi volt az… csak valami motoszkál a fejemben… emlékeztet valamire, amit már hallottam vagy láttam, vagy tudomásul vettem…
– Churstonban?
– Nem, nem ott… előbb… Mindegy, majd csak eszembe jut…
Rám nézett – lehet, hogy a gondolataim másutt jártak –, elnevette magát, és megint dúdolgatni kezdett.
– Földre szállt angyal, ugye? A szőke, aki svéd honból való…
– Poirot! Vigye el az ördög!