XIX…. KI SVÉD HONBÓL VALÓ

Po­i­rot vissza­ült a he­lyé­re, és ma­gá­ban dú­dol­ga­tott egy röp­ke dal­la­mot.

– Kár, hogy annyi­ra in­tel­li­gens – mor­mog­ta.

– Ki­cso­da?

– Megan Bar­nard. Ma­de­mo­i­sel­le Megan. „Sza­vak!”, köpi ki kur­tán. Rög­tön föl­fog­ja, hogy amit mon­dok, an­nak sem­mi ér­tel­me. A töb­bi mind be­vet­te.

– Sze­rin­tem igen hi­he­tő­en adta elő.

– Hi­he­tő­en, hogy­ne. Csak­hogy az a lány át­lá­tott a szi­tán.

– En­nél­fog­va nem gon­dol­ta ko­mo­lyan, amit mon­dott?

– Amit mond­tam, be­le­fért vol­na egyet­len rö­vid mon­dat­ba. Ehe­lyett vég nél­kü­li is­mét­lés­be bo­csát­koz­tam, anél­kül hogy ma­de­mo­i­sel­le Mega­non kí­vül bár­ki is ész­re­vet­te vol­na.

– De hát mi­ért?

– Eh bien… hogy moz­gás­ba jöj­jön a do­log! Hogy min­den­ki érez­ze, mun­ka vár rá! Hogy meg­in­dít­sam a… ne­vezzük hát így… a be­szél­ge­tést.

– Nem hi­szi, hogy egyik szál el­ve­zet va­la­ho­vá?

– Ó, az min­dig meg­es­het.

Po­i­rot kun­co­gott.

– A tra­gé­dia kel­lős kö­ze­pén kez­dő­dik a ko­mé­dia. Nem így van?

– Hogy érti ezt?

– Ez az em­be­ri szín­já­ték, Has­tings! Gon­dol­koz­zék egy ki­csit. Itt áll öt em­be­ri lény, aki­ket össze­ho­zott egy kö­zös tra­gé­dia. Már­is kez­de­tét ve­szi egy újabb drá­ma: tout a fait a part.[37] Em­lék­szik még az első ang­li­ai bűn­ügyem­re? An­nak most már jó sok éve. Össze­hoz­tam két em­bert, akik sze­ret­ték egy­mást, az­zal az egy­sze­rű mód­szer­rel, hogy… hagy­tam, hogy az egyi­ket le­tar­tóz­tas­sák gyil­kos­ság mi­att! Sem­mi egyéb nem ve­ze­tett vol­na ered­mény­re! A ha­lál ár­nyé­ká­ban ra­gasz­ko­dunk az élet­hez, Has­tings… A gyil­kos­ság, gyak­ran meg­fi­gyel­tem, ki­vá­ló há­zas­ság­köz­ve­tí­tő.

– Ugyan, Po­i­rot! – ki­ál­tot­tam föl­há­bo­rod­va. – Meg va­gyok győ­ződ­ve ar­ról, hogy egyi­kük sem gon­dolt egyéb­re, csak a…

– Ó, ked­ves ba­rá­tom, és maga?

– Én?

– Mais oui, ami­kor ki­kí­sér­te őket, nem dú­dol­gat­va jött vissza az aj­tó­ból?

– Ez még nem je­len­ti azt, hogy dur­va lel­kű va­gyok.

– Ter­mé­sze­te­sen. De az a dal­lam el­árul­ta a gon­do­la­ta­it.

– Ne mond­ja!

– Így van. Rend­kí­vül ve­szé­lyes do­log ám egy dal­la­mot dú­dol­ni. Föl­fe­di a tu­dat­alat­tit. Com­me ça.[38] – Po­i­rot för­tel­mes kap­pan­han­gon éne­kel­te:

Mi­nek a bar­na én­ne­kem,

Mi­kor én a sző­két sze­re­tem,

A sző­két, ki svéd hon­ból való,

A bar­na, az itt is kap­ha­tó…

– Kell-e en­nél áru­lóbb jel?

– Ko­mo­lyan, Po­i­rot! – ki­ál­tot­tam, eny­hén el­pi­rul­va.

– C’est tout na­tu­rel.[39] Meg­fi­gyel­te, ahogy Frank­lin Clar­ke-ban hir­te­len ro­kon­szenv éb­redt ma­de­mo­i­sel­le Megan iránt? Ahogy elő­re­ha­jolt és rá­né­zett? Ész­re­vet­te azt is, mennyi­re bosszan­tot­ta ez ma­de­mo­i­sel­le Tho­ra Greyt? Mr. Do­nald Fra­ser pe­dig…

– Po­i­rot!… Maga gyó­gyít­ha­tat­la­nul szen­ti­men­tá­lis!

– Az va­gyok a leg­ke­vés­bé! Maga szen­ti­men­tá­lis, Has­tings.

He­ve­sen vissza akar­tam vág­ni, de ki­nyílt az ajtó, és, leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sem­re, be­lé­pett Tho­ra Grey.

– Ké­rem, ne ha­ra­gud­jon, hogy vissza­jöt­tem – mond­ta nyu­god­tan –, de va­la­mit sze­ret­nék ön­nek el­mon­da­ni, mon­si­eur Po­i­rot.

– Ter­mé­sze­te­sen, ma­de­mo­i­sel­le, ké­rem, fog­lal­jon he­lyet.

Tho­ra le­ült, az­tán perc­nyi ha­bo­zás után – mint­ha csak a meg­fe­le­lő sza­va­kat ke­res­né – be­le­fo­gott.

– Nem sok az egész, mon­si­eur Po­i­rot. Az imént Mr. Clar­ke igen nagy­lel­kű­en ér­té­sé­re adta ön­nek, hogy a ma­gam aka­ra­tá­ból hagy­tam el Com­be­si­de-ot. Ő na­gyon ked­ves és meg­ér­tő, de tény, ami tény, nem egé­szen így tör­tént a do­log. Én szí­ve­sen ma­rad­tam vol­na to­vább­ra is… van ott elég mun­ka a gyűj­te­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban. Lady Clar­ke kí­ván­ta a tá­vo­zá­so­mat! Sok min­dent te­kin­tet­be kell ven­nem. Nagy­be­teg asszony, a sok gyógy­szer­től kis­sé za­va­ros a feje, gya­nak­szik és kép­ze­lő­dik. Ok­ta­lan el­len­szenv tá­madt ben­ne irán­tam, és ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy el­hagy­jam a há­zat.

Csak cso­dál­ni tud­tam a lány bá­tor­sá­gát! Meg se pró­bál­ta szé­pí­te­ni a va­lót, ha­nem bá­mu­la­tos őszin­te­ség­gel egye­ne­sen a lé­nyeg­re tért. Szí­vem mé­lyé­ből együtt érez­tem vele és cso­dál­tam.

– Iga­zán szép, hogy ide­jött ezt kö­zöl­ni ve­lünk – mond­tam.

– Min­dig jobb, ha ra­gasz­ko­dunk az igaz­ság­hoz – fe­lel­te mo­so­lyog­va. – Nem aka­rok Mr. Clar­ke nagy­lel­kű­sé­ge mögé búj­ni. Ó rend­kí­vül lo­va­gi­as em­ber.

A hang­ja szin­te iz­zott, mi­kor ezt ki­mond­ta. Nyil­ván bál­vá­nyoz­ta Frank­lin Clar­ke-ot.

– Igen be­csü­le­te­sen járt el, ma­de­mo­i­sel­le – szó­lalt meg Po­i­rot.

– Elég nagy csa­pás ez szá­mom­ra – foly­tat­ta bú­san Tho­ra. – Fo­gal­mam se volt, hogy Lady Clar­ke annyi­ra nem szen­ved­het en­gem. Va­ló­já­ban min­dig azt hit­tem, hogy ked­vel. – El­húz­ta a szá­ját. – Hol­tig ta­nul az em­ber.

Föl­állt.

– Hát ez vol­na min­den, amit el akar­tam mon­da­ni. A vi­szont­lá­tás­ra!

Le­kí­sér­tem a lép­csőn.

– Ezt ne­ve­zem sport­sze­rű vi­sel­ke­dés­nek! – je­len­tet­tem ki, ami­kor vissza­tér­tem a szo­bá­ba. – Bá­tor lány, annyi szent!

– És tud szá­mol­ni.

– Mit ért ez alatt?

– Úgy ér­tet­tem, ren­del­ke­zik az­zal a ké­pes­ség­gel, amit elő­re­lá­tás­nak ne­ve­zünk.

Bi­zony­ta­lan pil­lan­tást ve­tet­tem a ba­rá­tom­ra.

– Iga­zán re­mek te­rem­tés – mond­tam.

– És iga­zán re­mek ru­há­kat vi­sel. Az a crê­pe ma­ro­ca­in és az ezüst­ró­ka gal­lér… der­ni­er cri![40]

– Maga egy hím­ne­mű ma­sa­mód, Po­i­rot. Én ész­re se ve­szem, mi van az em­be­re­ken.

– Nu­dis­ta ko­ló­ni­á­ban vol­na a he­lye.

A nyel­ve­men volt föl­há­bo­ro­dott vá­la­szom, mi­kor hir­te­len más tárgy­ra tért.

– Tud­ja, Has­tings, nem tu­dok sza­ba­dul­ni at­tól a be­nyo­má­som­tól, hogy a dél­utá­ni be­szél­ge­té­sünk fo­lya­mán már­is el­hang­zott va­la­mi je­len­tő­ség­tel­jes do­log. Fur­csa… nem tu­dom pon­to­san, mi volt az… csak va­la­mi mo­tosz­kál a fe­jem­ben… em­lé­kez­tet va­la­mi­re, amit már hal­lot­tam vagy lát­tam, vagy tu­do­má­sul vet­tem…

– Chur­ston­ban?

– Nem, nem ott… előbb… Mind­egy, majd csak eszem­be jut…

Rám né­zett – le­het, hogy a gon­do­la­ta­im má­sutt jár­tak –, el­ne­vet­te ma­gát, és megint dú­dol­gat­ni kez­dett.

– Föld­re szállt an­gyal, ugye? A sző­ke, aki svéd hon­ból való…

– Po­i­rot! Vi­gye el az ör­dög!