VI. A TETTHELY

Az utca, ahol a tra­gé­dia le­ját­szó­dott, a fő­út­ról nyílt. Jobb ol­da­lán, kö­rül­be­lül a kö­ze­pén volt Ascher­né bolt­ja.

Ami­kor be­for­dul­tunk a sar­kon, Po­i­rot az órá­já­ra pil­lan­tott, én meg egy­sze­ri­ben meg­ér­tet­tem, mi­ért ha­lasz­tot­ta mos­tan­ra lá­to­ga­tá­sát a bűn­tett szín­he­lyén. Pon­to­san fél hat volt. Sze­ret­te vol­na föl­idéz­ni az elő­ző napi at­mo­szfé­rát.

Ha azon­ban ez volt a ter­ve, ku­darc­ba fúlt. Eb­ben a pil­la­nat­ban alig­ha ha­son­lí­tott elő­ző esti ké­pé­re ez az utca. Sze­gé­nyes la­kó­há­zak kö­zött el­szór­tan né­hány ap­rócs­ka bolt szeg­te mind­két ol­da­lát. Meg­íté­lé­sem sze­rint ren­des hét­köz­na­po­kon is szép szám­mal jár­tak erre, több­nyi­re a sze­gé­nyebb nép­osz­tály­hoz tar­to­zó em­be­rek, és jó sok gye­rek ját­sza­do­zott a jár­dán meg a ko­csi­úton. Eb­ben a perc­ben sűrű tö­meg áll­do­gált az utca kö­ze­pén, és bá­mult az egyik ház­ra vagy üz­let­re – nem volt ne­héz ki­ta­lál­ni, me­lyik­re.

Mi­kor kö­ze­lebb ér­tünk, lát­tuk, mi a hely­zet. A nyo­mo­rú­sá­gos, le­eresz­tett re­dő­nyű kis bolt előtt egy el­gyö­tört arcú fi­a­tal rend­őr állt, és egy­ked­vű­en szó­lít­gat­ta föl a bá­mész­ko­dó­kat, hogy men­je­nek to­vább. Tá­madt némi moz­gás, egye­sek kel­let­le­nül, na­gyot só­hajt­va foly­tat­ták út­ju­kat, de jó­for­mán azon­nal má­sok áll­tak a he­lyük­be, hogy ala­po­san meg­bá­mul­ják a he­lyet, ahol gyil­kos­ság tör­tént.

Pár lé­pés­nyi­re a tö­meg­től Po­i­rot meg­állt. Tisz­tán lát­tuk on­nan a cég­táb­lát a bolt­aj­tó fö­lött.

– A. Ascher. Oui, c’est peut-étre la… [12] – mond­ta hal­kan a ba­rá­tom, az­tán hoz­zám for­dult: – Gye­rünk, Has­tings, men­jünk be.

Át­fu­ra­kod­tunk a tö­me­gen, és meg­szó­lí­tot­tuk a fi­a­tal rend­őrt. Po­i­rot föl­mu­tat­ta a fel­ügye­lő­től ka­pott meg­ha­tal­ma­zá­sát, a rend­őr bó­lin­tott, ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és a né­ző­se­reg fe­szült fi­gyel­me kö­ze­pet­te be­en­ge­dett.

A le­eresz­tett re­dőny mö­gött oda­bent sö­tét­ség ho­nolt, a rend­őr azon­ban meg­ke­res­te a kap­cso­lót, és föl­kat­tin­tot­ta a vil­lanyt. A gyér fé­nyű égő alig vi­lá­gí­tot­ta meg a he­lyi­sé­get.

Kö­rül­néz­tem.

Ütött-ko­pott kis bolt volt. Né­hány ol­csó ké­pes új­ság és az elő­ző napi la­pok he­ver­tek sza­na­szét, mind­re rá­üle­pe­dett már az egy­na­pos por. A pult mö­gött, a mennye­ze­tig érő pol­con do­hány- és ci­ga­ret­ta­cso­ma­gok, és egy­pár üveg­do­boz­ban men­ta- és ár­pa­cu­kor. Kö­zön­sé­ges kis bolt, ami­lyen ez­ré­vel akad.

A rend­őr jel­leg­ze­tes las­sú hamps­hire-i hang­hor­do­zá­sá­val ma­gya­ráz­ta:

– Ott he­vert a pult mö­gött, össze­ros­kad­va, ott ni. Az or­vos azt mond­ja, föl se fog­ta, mi tör­tént vele. Úgy lát­szik, föl­nyúlt va­la­mi­ért a polc­ra.

– A ke­zé­ben nem volt sem­mi?

– Nem volt, uram, de egy cso­mag Pla­yer’s ci­ga­ret­ta he­vert mel­let­te a föl­dön.

Po­i­rot bó­lin­tott. Kö­rül­né­zett a szűk he­lyi­ség­ben, de sem­min sem akadt meg a sze­me.

– Hát a vas­úti me­net­rend? Az hol volt?

– Itt, uram. – A rend­őr meg­mu­tat­ta a he­lyet. – Pon­to­san An­do­ver­nél volt ki­nyit­va, és lap­já­val le­fe­lé fe­küdt itt a pul­ton. Úgy lát­szik, a lon­do­ni vo­na­to­kat ke­res­ték ki ben­ne. Le­het, hogy nem is ide­va­ló­si az il­le­tő. De hát per­sze ez a me­net­rend le­he­tett va­la­ki másé is, aki csak egy­sze­rű­en itt­fe­lej­tet­te, és sem­mi köze a gyil­kos­ság­hoz.

– Ujj­le­nyo­ma­tok? – kér­dez­tem.

– Azon­nal vé­gig­vizs­gál­ták az egész he­lyi­sé­get, uram, de ered­mény­te­le­nül.

– A pul­ton nem ta­lál­tak sem­mit? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Ott tú­lon­túl so­kat is. Össze­vissza, egyik a má­si­kon, ki­ve­he­tet­le­nül.

– Asche­re nem volt köz­tük?

– Még nem le­het tud­ni, uram.

Po­i­rot ez­u­tán meg­kér­dez­te, va­jon Ascher­né ott la­kott-e a bolt fö­lött.

– Igen, itt la­kott. Men­je­nek csak át, ura­im, azon az aj­tón, ott há­tul; bo­csás­sa­nak meg, ha nem tar­tok ma­guk­kal, de kint kell len­nem…

A bolt mö­gött csöpp kis la­kó­kony­ha­fé­lé­re buk­kan­tunk – rend és tisz­ta­ság ural­ko­dott ben­ne, de sze­gé­nye­sen és gyé­ren volt be­ren­dez­ve. A kan­dal­ló­pár­ká­nyon né­hány fény­kép állt. Oda­lép­tem, hogy meg­néz­zem, és Po­i­rot csat­la­ko­zott hoz­zám.

A há­rom kép kö­zül az egyik – ol­csó fény­ké­pész mun­ká­ja – azt a lányt áb­rá­zol­ta, aki­nél dél­után jár­tunk. Mary Dra­wer nyil­ván a leg­jobb ru­há­ját vi­sel­te raj­ta, arCa­ra rá­fa­gyott az a me­rev, kény­sze­re­dett mo­soly, amely oly gyak­ran tor­zít­ja el a be­ál­lí­tott fo­to­grá­fi­á­kat, és ami­ért job­ban sze­ret­jük az ama­tő­rök pil­la­nat­fel­vé­te­le­it.

A má­so­dik jó­val drá­gább hely­ről ke­rül­he­tett ki. Hó­fe­hér hajú, idő­sebb dáma mű­vé­szi­e­sen re­tu­sált arc­ké­pe volt; nya­ka kö­rül hosszú sző­rű prém­gal­lér­ral.

Ez alig­ha­nem Rose kis­asszony, gon­dol­tam, aki­nek cse­kély ha­gya­té­ká­ból vá­sá­rol­hat­ta Ascher­né a kis tra­fi­kot.

A har­ma­dik, igen régi, már el­fa­kult, meg­sár­gult fény­ké­pen, kis­sé ré­gi­mó­di öl­tö­zék­ben egy fi­a­tal pár áll­do­gált, ka­ron­fog­va. A fér­fi gomb­lyu­ká­ban vi­rág ékes­ke­dett.

– Va­ló­szí­nű­leg es­kü­vői fel­vé­tel – je­gyez­te meg Po­i­rot. – Néz­ze meg, Has­tings, nem azt mond­tam, hogy va­la­ha szép volt ez az asszony?

Iga­za volt. Az ódi­va­tú haj­vi­se­let és ruha, ha el­csú­fí­tot­ta is, de nem rej­tet­te el a ké­pen lát­ha­tó nő csi­nos­sá­gát, szé­pen met­szett arc­vo­ná­sa­it, ele­ven lé­nyét. Ala­po­san szem­ügy­re vet­tem a má­sik ala­kot. Jó­for­mán le­he­tet­len volt föl­is­mer­ni eb­ben a jó­ké­pű, ka­to­nás test­tar­tá­sú le­gény­ben a tönk­re­si­lá­nyult, gir­hes Aschert.

Em­lé­kem­be idéz­tem a san­da képű, it­tas vén­em­bert és a ha­lott asszony mun­ká­ban el­nyűtt, meg­vi­selt ar­cát, és kis­sé meg­bor­zong­tam. Mi­lyen kö­nyör­te­len az idő mú­lá­sa…

A la­kó­kony­há­ból lép­cső ve­ze­tett föl az eme­le­ti két szo­bá­ba. Az egyik üre­sen állt; a má­sik nyil­ván Ascher­né há­ló­szo­bá­ja volt. A rend­őr­ség már át­ku­tat­ta, de min­dent úgy ha­gyott, ahogy ere­de­ti­leg ta­lál­ta.

Az ágyon ko­pott ta­ka­ró, egy fi­ók­ban ke­vés­ke agyon­fol­to­zott fe­hér­ne­mű, a má­sik­ban egy sza­kács­könyv, a Zöld oá­zis című re­gény fű­zött pél­dá­nya, egy pár va­do­na­túj se­lyem­ha­ris­nya – szív­fa­csa­ró lát­vány volt ol­csó pom­pá­já­val –, két dísz­tárgy: egy csor­ba por­ce­lán pász­tor­fi­gu­ra, és egy kék-sár­ga pettyes kis­ku­tya, to­váb­bá váll­fá­ra akaszt­va egy fe­ke­te eső­ka­bát meg egy gyap­jú­pu­ló­ver – ennyi volt az el­hunyt Ali­ce Ascher min­den föl­di tu­laj­do­na.

Ira­to­kat nem ta­lál­tunk; azo­kat bi­zo­nyá­ra el­vit­te a rend­őr­ség.

– Pa­uv­re fem­me – mor­mog­ta Po­i­rot. – Gye­rünk, Has­tings, nincs itt szá­munk­ra sem­mi.

Kint az ut­cán ba­rá­tom pár per­ces té­to­vá­zás után át­vá­gott a ko­csi­úton. Majd­nem pon­to­san szem­ben Ascher­né üz­le­té­vel egy zöld­sé­ges­bolt volt – az a faj­ta sze­rény kis­ke­res­ke­dés, ame­lyik az áru­ja nagy ré­szét kint tart­ja az ut­cán.

Po­i­rot hal­kan kö­zöl­te, mit kí­ván tő­lem, az­tán be­lé­pett a bolt­ba. Egy-két perc múl­va kö­vet­tem; épp egy fej sa­lá­tát vá­sá­rolt; jó­ma­gam az­tán fél kiló ep­ret vet­tem.

Ba­rá­tom élénk esz­me­cse­ré­be bo­csát­ko­zott a te­re­bé­lyes hölggyel, aki ki­szol­gál­ta.

– Pont szem­ben tör­tént az a gyil­kos­ság, ugye? Mi­cso­da ese­mény! Kép­ze­lem, hogy föl­iz­gat­ta ma­gát!

A kö­vér hölgy­nek nyil­ván ele­ge volt már a gyil­kos­ság meg­tár­gya­lá­sá­ból. Egy egész hosszú na­pon át egyéb­ről sem es­he­tett itt szó. Ki­fa­kadt:

– Bár­csak már el­pu­col­na in­nét ez a száj­tá­tó csür­he. Sze­ret­ném tud­ni, mit kell itt meg­bá­mul­ni?!

– Teg­nap este bi­zo­nyá­ra nem vol­tak ennyi­en az ut­cán – je­gyez­te meg Po­i­rot. – Még ta­lán azt is ész­re­vet­te, amint be­ment a bolt­ba a gyil­kos… ma­gas, sző­ke, sza­kál­las fér­fi volt, nem­de? Orosz, amint hal­lom.

– Mi­cso­da? – kap­ta föl a fe­jét az asszony. – Azt mond­ja, egy orosz kö­vet­te el?

– Úgy tu­dom, már le is tar­tóz­tat­ták.

– Mit nem mond! – Iz­gal­má­ban egy­szer­re meg­eredt a sza­va. – Szó­val kül­föl­di?

– Mais oui.[13] Gon­dol­tam, eset­leg föl­tűnt ön­nek az este.

– Saj­nos, nincs sok al­kal­mam, hogy ki­né­ze­ges­sek. Es­te­fe­lé va­gyunk a leg­job­ban el­fog­lal­va, so­kan jár­nak erre, ha­za­té­rő­ben a mun­ká­ból. Ma­gas, sző­ke, sza­kál­las fér­fi… nem, nem mond­ha­tom, hogy bár­ki ilyet lát­tam vol­na er­re­fe­lé.

Meg­kap­tam a vég­szót, köz­be­vág­tam.

– Bo­csá­nat, uram – for­dul­tam Po­i­rot-hoz –, azt hi­szem, nem jól ér­te­sült; én úgy tu­dom, ala­csony és fe­ke­te hajú az il­le­tő.

Erre pa­rázs vita ke­re­ke­dett a kö­vér hölgy, hó­ri­hor­gas fér­je és a re­kedt han­gú bol­tos­inas kö­zött. Nem ke­ve­sebb, mint négy ala­csony, fe­ke­te hajú fér­fit lát­tak, a re­kedt fiú pe­dig egy ma­gas sző­két is – de nem volt sza­kál­la, tet­te hoz­zá bá­na­to­san.

– Mi ér­tel­me volt en­nek, Po­i­rot? – kér­dez­tem némi szem­re­há­nyás­sal, mi­után el­hagy­tuk a zöld­sé­ges­bol­tot.

– Parb­leu,[14] csu­pán meg akar­tam ál­la­pí­ta­ni, hogy ész­re­vesz­nek-e egy ide­gent, ami­kor be­lép a szem­köz­ti bolt­ba.

– Nem kér­dez­het­te vol­na meg ennyi nya­ka­te­kert ha­zug­ság nél­kül, egész egy­sze­rű­en?

– De nem ám, ba­rá­tom. Ha meg­kér­de­zem „egész egy­sze­rű­en”„, ahogy mond­ja, nem ka­pok vá­laszt egyet­len kér­dé­sem­re sem. Jól­le­het maga an­gol, úgy lát­szik, nem sok­ra be­csü­li azt a nem­ze­ti tu­laj­don­sá­gu­kat, ahogy a hon­fi­tár­sai re­a­gál­nak egy egye­nes kér­dés­re. Ki­vé­tel nél­kül gya­nús­nak ta­lál­ják, kö­vet­ke­zés­kép­pen el­zár­kóz­nak. Ha ker­te­lés nél­kül ké­rek fel­vi­lá­go­sí­tást tő­lük, ezek az em­be­rek egy­sze­ri­ben meg­né­mul­nak. De mert ki­je­len­tek va­la­mit, sőt va­la­mi rend­kí­vü­li, kép­te­len dol­got, maga meg el­lent­mond, azon­nal meg­ol­dód­nak a nyel­vek. Most azt is tud­juk, hogy az esti órák­ban van a bolt­ban a leg­na­gyobb for­ga­lom, vagy­is min­den­kit le­köt a maga dol­ga, és hogy jó so­kan jár­kál­nak olyan­kor az ut­cán. A gyil­kos jól vá­lasz­tot­ta ki az idő­pon­tot, Has­tings. – El­hall­ga­tott, majd hang­já­ban ke­se­rű szem­re­há­nyás­sal hoz­zá­tet­te: – Ba­rá­tom, hová tet­te a jó­zan eszét? Azt mond­tam, vá­sá­rol­jon va­la­mit, erre mit vesz? Ep­ret! Már­is át­szi­vá­rog a zacs­kón, és ve­szé­lyez­te­ti a ru­há­ját.

Meg­hök­ken­ve lát­tam, hogy csak­ugyan ez a hely­zet. Gyor­san oda­aján­dé­koz­tam az ep­ret egy kis­fi­ú­nak, aki jócs­kán el­cso­dál­ko­zott, és kis­sé gya­na­kod­ni lát­szott.

Po­i­rot hoz­zá­tet­te a sa­lá­tát, ez­zel be­te­tőz­ve a gye­rek el­ké­pe­dé­sét, az­tán foly­tat­ta az er­köl­csi pré­di­ká­ci­ót:

– Egy ol­csó kis zöld­sé­ges­nél… so­ha­sem ep­ret! Az eper, ha csak nem fris­sen szed­ték, le­vet ereszt! Ve­gyen ba­nánt… al­mát… még ká­posz­tát is le­het… de ep­ret…!

– Az volt az első, ami az eszem­be ju­tott – ma­gya­ráz­tam vé­de­ke­zés­képp.

– Ez nem mél­tó a fan­tá­zi­á­já­hoz! – vá­gott vissza szi­go­rú­an Po­i­rot.

Meg­áll­tunk a jár­dán.

Ascher­né bolt­ja mel­lett jobb­kézt a ház üre­sen állt, az ab­la­kon táb­la je­lez­te, hogy „ki­adó”. A bal ol­da­li szom­széd­nak kis­sé szennyes tüll­füg­göny fed­te az ab­la­ka­it.

Po­i­rot eh­hez a ház­hoz irá­nyí­tot­ta lép­te­it, és csön­gőt nem ta­lál­ván, nagy len­dü­let­tel egész so­ro­za­tot kop­pan­tott a ko­pog­ta­tó­val.

Kis idő múl­va aj­tót nyi­tott egy igen szur­tos, csö­pö­gő orrú kis­gye­rek.

– Jó es­tét – szó­lalt meg Po­i­rot. – Anyád itt­hon van?

– He? – mond­ta a gye­rek. Mély gya­nak­vás­sal és rosszal­lás­sal bá­mult ránk.

– Az anyád? – is­mé­tel­te Po­i­rot.

El­tar­tott vagy fél per­cig, mire ezt föl­fog­ta, ak­kor sar­kon for­dult, és föl­üvöl­tött az eme­let­re: – Mami, ke­res­nek! – az­tán vissza­vo­nult va­la­ho­va a sö­tét­be.

Oda­fönt a kor­lát­nál meg­je­lent egy mar­káns arcú asszony, le­pil­lan­tott, majd le­jött a lép­csőn.

– Kár az ide­jü­ket vesz­te­get­ni… – kezd­te, de Po­i­rot fél­be­sza­kí­tot­ta:

– Jó es­tét, asszo­nyom. Az Esti Lo­bo­gó mun­ka­tár­sa va­gyok. Sze­ret­ném föl­kér­ni, hogy öt font tisz­te­let­díj el­le­né­ben nyi­lat­koz­zék el­hunyt szom­széd­já­ról, Ascher­né­ról.

Az asszony­nak tor­kán akadt a szó. Le­si­mí­tot­ta a ha­ját, hely­re­rán­gat­ta a szok­nyá­ját.

– Fá­rad­ja­nak bel­jebb, ké­rem… erre, bal­ra. Tes­sék he­lyet fog­lal­ni.

A csöpp kis szo­ba zsú­fol­va volt sú­lyos, ósdi bú­to­rok­kal. Va­la­hogy még­is si­ke­rült be­nyo­ma­kod­nunk, és le­ül­tünk a ke­mény­re tö­mött pam­lag­ra.

– Bo­csás­sa­nak meg – mond­ta az asszony –, iga­zán saj­ná­lom, hogy olyan go­rom­ba vol­tam az előbb, de nem is hi­szik, mennyi zak­la­tás­nak van ki­té­ve az em­ber. Foly­ton jön­nek, és kí­nál­nak min­den cso­dát… por­szí­vót, ha­ris­nyát, moly­ir­tót, meg ilyen ha­szon­ta­lan­sá­go­kat… és mind olyan jó mo­do­rú, ud­va­ri­as… A ne­ve­men szó­lí­ta­nak, azt is be­té­ve tud­ják… Fow­ler­né így, Fow­ler­né úgy…

Po­i­rot ügye­sen ka­pott a fris­sen szer­zett ér­te­sü­lé­sen.

– Nos, ked­ves Fow­ler­né, re­mé­lem, meg­te­szi, ami­re ké­rem.

– Iga­zán nem tu­dom… – Az öt font ke­cseg­te­tő­en le­be­gett Fow­ler­né sze­me előtt. – Is­mer­tem per­sze Ascher­nét, de­hogy ír­jak va­la­mit…

Po­i­rot gyor­san meg­nyug­tat­ta. Nem kí­ván­nak tőle írás­be­li mun­kát. Csak me­sél­jen el Ascher­né­ról min­dent, és majd ő, Po­i­rot meg­ír­ja a cik­ket.

Fow­ler­né erre a bá­to­rí­tás­ra már szí­ve­sen fel­idéz­te em­lé­ke­it, sej­tel­me­it és a tu­do­má­sá­ra ju­tott plety­ká­kat.

Ascher­né nem érint­ke­zett sen­ki­vel, nem bi­zony. Nem le­he­tett épp ba­rát­sá­gos­nak ne­vez­ni, de hát volt elég baja sze­gény­nek, azt min­den­ki tud­ja. Igaz­ság sze­rint Franz Aschert már évek­kel előbb le kel­lett vol­na csuk­ni. Nem mint­ha Ascher­né félt vol­na tőle, va­ló­sá­gos fú­ria volt az az asszony, ha föl­her­gel­ték! Bár­mi­kor vissza­ad­ta a köl­csönt! De hát ad­dig jár a kor­só a kút­ra, amíg el nem tö­rik. Hány­szor mond­ta neki ő, Fow­ler­né: „Ide fi­gyel­jen, az az em­ber egy­szer még el­te­szi ma­gát láb alól”… no és tes­sék, hát nem volt iga­za? Ő maga pe­dig itt csü­csült, a köz­vet­len szom­széd­sá­gá­ban, és nem hal­lott egyet­len han­got sem!

Po­i­rot-nak si­ke­rült köz­be­szúr­nia egy kér­dést:

– Ka­pott-e va­la­ha Ascher­né kü­lö­nös le­ve­le­ket… olyat, ami­ről hi­ány­zott az alá­írás… csak olyas­mi állt raj­ta, mint pél­dá­ul ABC?

Fow­ler­né saj­nál­koz­va vá­la­szolt:

– Tu­dom, mi­fé­lé­re gon­dol, név­te­len le­vél­nek hív­ják az ilyet, és több­nyi­re tele van olyan sza­vak­kal, hogy az em­ber szé­gyell­ne ki­mon­da­ni. Ami azt il­le­ti, iga­zán nem tu­dom, írt-e ilye­ne­ket Franz Ascher. Ha írt is, Ascher­né ne­kem nem mond­ta el, hall­ga­tott róla, mint a sír. Mi­cso­da? Vas­úti me­net­rend? Egy ABC? Nem, nem lát­tam nála soha, és egész biz­tos, hogy hal­lot­tam vol­na róla, ha küld neki egyet va­la­ki. Higgye el, azt se tud­tam, hová le­gyek, úgy meg­le­pett ez az egész do­log, ami­kor meg­hal­lot­tam. A kis­lá­nyom, Edie jött vele. Mami, azt mond­ja, annyi ren­ge­teg rend­őr van a szom­széd­ban. Tyű, de meg­ijed­tem! Mond­tam is, ami­kor meg­tud­tam, mi tör­tént, eb­ből lát­szik, hogy nem lett vol­na sza­bad an­nak az asszony­nak egye­dül len­nie a ház­ban… az uno­ka­hú­gá­nak vele kel­lett vol­na ma­rad­nia! A ré­szeg em­ber olyan, akár a dü­hödt far­kas, min­dig mon­dom, és az a vén, iszá­kos fér­je se volt kü­lönb. Sok­szor fi­gyel­mez­tet­tem, és íme, most va­ló­ra vált a sza­vam! Egy­szer még el­te­szi ma­gát láb alól, Ascher­né, mond­tam neki, és tes­sék, most meg­tet­te! Sose le­het tud­ni, mire ké­pes egy em­ber, ha le­issza ma­gát, ez a gyil­kos­ság is ezt bi­zo­nyít­ja!

Fow­ler­né ki­fo­gyott a szusz­ból.

– Azt hi­szem, sen­ki se lát­ta be­men­ni a bolt­ba ezt az Aschert – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Csak ter­mé­sze­tes, hogy nem mu­tat­ko­zott! – je­len­tet­te ki meg­ve­tő­en az asszony.

Hogy ho­gyan ju­tott oda Ascher anél­kül, hogy mu­tat­koz­nék, azt már mél­tó­sá­gán alu­li­nak tar­tot­ta meg­ma­gya­ráz­ni. Az­zal azon­ban egyet­ér­tett, hogy a ház­nak nincs hát­só ki­já­ra­ta, és Äschert lá­tás­ból jól is­me­rik a kör­nyé­ken.

– De nem akart akasz­tó­fá­ra jut­ni, és vi­gyá­zott a bő­ré­re.

Po­i­rot még egy da­ra­big húz­ta a tár­sal­gást, mi­kor azon­ban biz­tos­nak lát­szott, hogy Fow­ler­né min­dent el­mon­dott, amit tud, nem is egy­szer, ba­rá­tom be­fe­jez­te az in­ter­jút, és ki­fi­zet­te az ígért össze­get.

– Drá­ga mu­lat­ság volt, nem­igen érte meg az öt fon­tot – koc­káz­tat­tam meg, mi­kor már az ut­cán vol­tunk.

– Ed­dig nem.

– Úgy gon­dol­ja, ez az asszony töb­bet is tud, mint amennyit el­mon­dott?

– Drá­ga ba­rá­tom, mi most ab­ban a fur­csa hely­zet­ben va­gyunk, hogy nem tud­juk, mit kér­dezzünk. Mint a gye­re­kek, mi­kor sö­tét­ben ját­sza­nak bú­jócs­kát, ki­nyújt­juk a ke­zün­ket, és ta­po­ga­tó­zunk. Fow­ler­né min­dent el­mon­dott, ami­ről azt hi­szi, hogy tud­ja, sőt rá­adá­sul még a sa­ját fel­te­vé­se­it is! A jö­vő­ben azon­ban még hasz­nát ve­het­jük an­nak, amit hal­lot­tunk. Ezt az öt fon­tot be­fek­tet­tem az ügy­be a jövő ér­de­ké­ben.

Nem egé­szen ér­tet­tem, de nem kér­dez­het­tem sem­mit, mert eb­ben a perc­ben szem­be­jött ve­lünk Glen fel­ügye­lő.