XV. SIR CARMICHAEL CLARKE

Chur­ston a Tor-öböl kö­rül ka­nya­ro­dó út kö­ze­pe tá­ján fek­szik; egyik szom­széd­ja Brix­ham, a má­sik Paign­ton, majd Tor­quay. Mint­egy tíz év­vel ez­előtt nem volt a he­lyén egyéb, mint egy jó golf­pá­lya; és a ten­ger­par­tig lej­tő zöl­del­lő tá­jon csu­pán egy-két ta­nya­ház je­lez­te az em­ber tér­hó­dí­tá­sát. Az utób­bi évek­ben azon­ban par­cel­láz­ták a vi­dé­ket Chur­ston és Paign­ton kö­zött, és most apró há­zak és vil­lák tar­káll­nak vé­gig a par­ti sá­von, és új utak sze­lik át a ré­te­ket.

Sir Car­mi­chael Clar­ke mint­egy két­hol­das te­rü­le­tet vá­sá­rolt ma­ga­san fönt, ahon­nan tö­ret­len ki­lá­tás nyí­lik a ten­ger­re. Há­zát mo­dern stí­lus­ban épít­tet­te, a hó­fe­hér, koc­ka ala­kú épü­le­ten jól­eső­en pi­hent meg az em­ber sze­me. A mű­gyűj­te­ményt be­fo­ga­dó két ha­tal­mas ter­men kí­vül maga a la­kás nem volt nagy.

Reg­gel nyolc óra táj­ban ér­kez­tünk oda. Az ál­lo­má­son egy hely­be­li rend­őr­tiszt várt ránk, és föl­vi­lá­go­sí­tott, mi a hely­zet.

Sir Car­mi­chael Clar­ke – amint meg­tud­tuk – min­den este, va­cso­ra után sé­tál­ni ment. Mi­kor a rend­őr­ség­ről te­le­fo­nál­tak, va­la­mi­vel ti­zen­egy óra után, ki­de­rült, hogy még nem tért haza. Mint­hogy sé­tá­in rend­sze­rint ugyan­azt az út­vo­na­lat kö­vet­te, nem sok idő­be telt, amíg a ke­re­sők egyik cso­port­ja rá­akadt a holt­tes­té­re. Va­la­mi­lyen ne­héz szer­szám­mal, há­tul a ko­po­nyá­já­ra mért ha­tal­mas csa­pás okoz­ta a ha­lá­lát. Egy nyi­tott ABC-me­net­rend fe­küdt lap­já­val le­fe­lé for­dít­va a holt­tes­ten.

Nyolc óra felé ér­kez­tünk te­hát a ház­hoz, amely­nek Com­be­si­de volt a neve. Idős ko­mor­nyik nyi­tott aj­tót, resz­ke­tő keze és ré­mült arca el­árul­ta, mennyi­re meg­vi­sel­te a tra­gé­dia.

– Jó reg­gelt, De­ve­ril – kö­szön­töt­te a hely­be­li rend­őr­tiszt.

– Jó reg­gelt, Mr. Wells.

– Az urak Lon­don­ból jöt­tek, De­ve­ril.

– Erre tes­sék, ura­im…

Be­ve­ze­tett egy hosszú ebéd­lő­be; reg­ge­li­hez meg­te­rí­tett asz­tal állt a kö­ze­pén.

– Tüs­tént szó­lok Mr. Frank­lin­nek.

Pár perc múl­va egy ma­gas, sző­ke, nap­bar­ní­tott arcú fér­fi lé­pett a szo­bá­ba. Frank­lin Clar­ke volt, a ha­lott egyet­len fi­vé­re. Ha­tá­ro­zott fel­lé­pé­sű, ér­tel­mes em­ber­nek lát­szott, aki meg­szok­ta, hogy szem­be­néz­zen min­den ne­héz­ség­gel.

– Jó reg­gelt, ura­im.

Wells fel­ügye­lő be­mu­ta­tott ben­nün­ket.

– Cro­me fel­ügye­lő, a bűn­ügyi nyo­mo­zó­osz­tály­tól, Mr. Her­cu­le Po­i­rot és… hm… Hay­ter ka­pi­tány.

– Has­tings – iga­zí­tot­tam hely­re hű­vö­sen.

Frank­lin Clar­ke sor­já­ban ke­zet rá­zott ve­lünk, és sor­ra ránk sze­gez­te át­ha­tó te­kin­te­tét.

– Ké­rem, fog­lal­ja­nak he­lyet – mond­ta. – Reg­ge­li köz­ben is meg­be­szél­het­jük a hely­ze­tet.

Ez sen­ki­nek sem volt el­le­né­re, és csak­ha­mar jó ét­vággyal ne­ki­lát­tunk a ki­tű­nő sza­lon­nás rán­tot­tá­nak és ká­vé­nak.

– Hogy rá­tér­jünk a do­log­ra – szó­lalt meg Frank­lin Clar­ke –, Wells fel­ügye­lő az este már nagy­já­ból el­mond­ta, mi­ről van szó. Meg­jegy­zem, éle­tem­ben nem hal­lot­tam még egy ilyen fan­tasz­ti­kus tör­té­ne­tet. Higgyem el, hogy sze­gény fi­vé­rem egy má­ni­á­kus gyil­kos ál­do­za­ta lett, hogy ez már a har­ma­dik gyil­kos­sá­ga volt, és hogy min­den eset­ben egy ABC-me­net­ren­det he­lye­zett a holt­test mel­lé?

– Lé­nye­gé­ben ez a hely­zet, Mr. Clar­ke.

– De hát mi­ért? Mi­lyen elő­nye szár­maz­hat­nék szé­les e vi­lá­gon egy ilyen bűn­tett­ből… még a leg­be­te­gebb agy el­kép­ze­lé­se sze­rint is?

Po­i­rot he­lyes­lő­en bó­lin­tott.

– Rá­ta­pin­tott a do­log lé­nye­gé­re, Mr. Frank­lin.

– Hi­á­ba­va­ló vol­na a do­log­nak eb­ben a sza­ka­szá­ban ok után ku­tat­ni, Mr. Clar­ke – je­gyez­te meg Cro­me fel­ügye­lő. – Ez már az el­me­or­vos­ra tar­to­zik, noha hadd mond­jam meg, ne­kem is van némi ta­pasz­ta­la­tom a té­bo­lyo­dott bű­nö­zők­kel kap­cso­lat­ban. Az in­dí­tó­ok rend­sze­rint arány­ta­la­nul cse­kély. Néha az ér­vé­nye­sü­lés vá­gya, más­kor szen­zá­ció­haj­há­szás… egy­szó­val az, ami­kor ki­emel­ke­dő nagy­ság sze­ret­ne va­la­ki len­ni, nem pe­dig hol­mi kis sen­ki.

– Min­den­eset­re az ilyen em­bert előbb-utóbb óha­tat­la­nul le­lep­le­zik – je­gyez­te meg el­gon­dol­koz­va Clar­ke.

– Azt hi­szi? De hisz ra­va­szok… ces gens la!.[27] És ne fe­lejt­se el, ez a tí­pus rend­sze­rint je­len­ték­te­len kül­se­jű; olyan­faj­ta, akin ke­resz­tül­néz­nek, akit sem­mi­be vesz­nek, sőt ki­ne­vet­nek.

– Vol­na szí­ves né­hány ada­tot kö­zöl­ni ve­lem, Mr. Clar­ke? – sza­kí­tot­ta fél­be az esz­me­cse­rét Cro­me.

– Ter­mé­sze­te­sen.

– A báty­ja jó egész­ség­ben és a szo­ká­sos ke­dély­ál­la­po­tá­ban volt teg­nap? Nem ka­pott vá­rat­lan le­ve­let? Nem hoz­ta ki va­la­mi a sod­rá­ból?

– Nem. Olyan volt, mint min­dig.

– Te­hát egy­ál­ta­lá­ban nem volt iz­ga­tott, nyug­ta­lan?

– Bo­csá­nat, fel­ügye­lő úr, azt nem mond­tam. Sze­gény bá­tyám­nak nor­má­lis ál­la­po­ta volt az iz­ga­lom és nyug­ta­lan­ság.

– En­nek mi volt az oka?

– Bi­zo­nyá­ra nem tud­ja, hogy a só­gor­nőm, Lady Clar­ke, mi­lyen be­teg. Az iga­zat meg­vall­va, köz­tünk ma­rad­jon, rák­ban szen­ved, és nem sok ide­je van hát­ra. A be­teg­sé­gét sze­gény bá­tyám ret­te­ne­te­sen a lel­ké­re vet­te. Jó­ma­gam nem­rég tér­tem haza a Tá­vol-Ke­let­ről, és el­ré­mül­tem, mennyi­re meg­vál­to­zott.

Po­i­rot köz­be­ve­tett egy kér­dést:

– Te­gyük föl, Mr. Clar­ke, hogy a báty­ját át­lőtt fej­jel ta­lál­ják az egyik szik­la tö­vé­ben, mel­let­te egy re­vol­ver­rel. Mi lett vol­na az első gon­do­la­ta?

– Őszin­tén szól­va, gon­dol­ko­dás nél­kül azt mond­tam vol­na, hogy ön­gyil­kos lett.

– En­co­re![28] – ki­ál­tott föl a ba­rá­tom.

– Mit mon­dott?

– Is­mét­lő­dő tény. Nem fon­tos.

– Min­den­eset­re nem volt ön­gyil­kos – je­len­tet­te ki kur­tán Cro­me. – Úgy tu­dom, Mr. Clar­ke, a báty­ja es­tén­ként sé­tál­ni szo­kott men­ni.

– Igen.

– Min­den este?

– Nos, ha öm­lött az eső, olyan­kor per­sze nem ment el.

– És a ház­ban min­den­ki tu­dott er­ről a szo­ká­sá­ról?

– Ter­mé­sze­te­sen.

– És a há­zon kí­vül?

– Nem egé­szen ér­tem, kik­re gon­dol. A ker­tész ta­lán tu­dott róla, de az is le­het, hogy nem. Hon­nan tud­nám?

– És a fa­lu­ban?

– Tu­laj­don­kép­pen nincs itt falu. Chur­ston Ferr­ers egy pos­ta­hi­va­tal­ból és egy-két ház­ból áll, de nin­cse­nek bol­tok, nincs iga­zi falu.

– Bi­zo­nyá­ra könnyű­szer­rel ész­re­ven­nék az er­re­fe­lé ólál­ko­dó ide­gent?

– El­len­ke­ző­leg. Au­gusz­tus­ban csak úgy nyü­zsög ez a tá­jék az ide­ge­nek­től. Na­pon­ta át­jön­nek, ki ko­csin, ki bu­szon, ki gya­log, Brix­hamb­ől, Tor­quay­ból és Paign­ton­ból. Bro­ad­sands, ott ar­ra­fe­lé – mu­tat­ta –, igen nép­sze­rű ho­mok­strand, El­bu­ry Cove is az, hí­res szép hely, tö­me­ges­tül ke­re­sik fel a ki­rán­du­lók. Bár­csak ne jön­né­nek! Fo­gal­ma sincs róla, mi­lyen gyö­nyö­rű, bé­kés vi­dék ez jú­ni­us­ban és jú­li­us ele­jén.

– Így hát nem­igen ven­né­nek ész­re egy ide­gent?

– Nem, ha­csak nem lát­szik meg raj­ta… hát az, hogy nincs ki mind a négy ke­re­ke.

– Azon az em­be­ren nem lát­szik meg, hogy őrült – je­len­tet­te ki ha­tá­ro­zott han­gon Cro­me. – Bi­zo­nyá­ra érti, mire aka­rok ki­lyu­kad­ni. Az az em­ber nyil­ván jó elő­re ki­kém­lel­te a he­lyet, és föl­fe­dez­te az ön báty­já­nak azt a szo­ká­sát, hogy sé­tál egyet es­tén­ként. Igaz is: sen­ki ide­gen nem jött teg­nap ide, aki Sir Car­mi­chaelt óhaj­tot­ta vol­na meg­lá­to­gat­ni?

– Nem tu­dok róla, de kér­dezzük meg De­ve­rilt.

Csön­ge­tett, és a be­lé­pő ko­mor­nyik­nak föl­tet­te a kér­dést.

– Nem, uram, sen­ki sem jött lá­to­ga­tó­ba Sir Car­mi­chael­hez. Azt sem vet­tem ész­re, hogy va­la­ki ide­gen ólál­kod­nék a ház kö­rül. A szol­gá­lók nem lát­tak sen­kit, ki­kér­dez­tem őket. – A ko­mor­nyik várt egy pil­la­na­tig. – Ez vol­na min­den, uram?

– Igen, De­ve­ril, el­me­het.

Ki­fe­lé me­net a ko­mor­nyik az aj­tó­nál vissza­hú­zó­dott, hogy he­lyet en­ged­jen egy be­lé­pő fi­a­tal nő­nek. Frank­lin Qar­ke föl­pat­tant a he­lyé­ről.

– Ez Miss Grey, ura­im, a bá­tyám tit­kár­nő­je.

Fi­gyel­me­met rög­tön meg­ra­gad­ta a lány rend­kí­vü­li, jel­leg­ze­te­sen skan­di­náv szép­sé­ge. Majd­hogy­nem szín­te­len ham­vas­sző­ke haja, vi­lá­gos­szür­ke sze­me és át­tet­sző, hal­vány bőre volt, ami­lyen csak­is nor­vé­gek és své­dek kö­zött ta­lál­ha­tó. Hu­szon­hét éves le­he­tett, és meg­lát­szott raj­ta, hogy ugyan­olyan jól vég­zi a dol­gát, mint ami­lyen meg­ej­tő je­len­ség.

– Se­gít­sé­gük­re le­het­nék va­la­mi­ben? – kér­dez­te, mi­köz­ben le­ült.

Clar­ke egy csé­sze ká­vét tolt elé­je.

– Ön in­téz­te Sir Car­mi­chael le­ve­le­zé­sét? – kér­dez­te Cro­me.

– Igen.

– Ka­pott egy vagy több le­ve­let ABC alá­írás­sal?

– ABC? Nem, egé­szen biz­tos, hogy nem ka­pott.

– Nem em­lí­tet­te, hogy az utób­bi idő­ben lá­tott vol­na va­la­kit a kör­nyé­ken ólál­kod­ni az esti sé­tá­in?

– Nem. So­ha­sem em­lí­tett ilyes­mit.

– És ön sem vett ész­re sen­ki ide­gent?

– Nem ép­pen ólál­kod­ni… Per­sze ren­ge­te­gen jár­nak erre. Be­ba­ran­gol­ják a vi­dé­ket eb­ben az év­szak­ban. Gyak­ran lát­ni, amint va­la­ki cél­ta­la­nul kó­szál ide-oda a golf­pá­lyán vagy a ten­ger­hez ve­ze­tő úton. Tu­laj­don­kép­pen min­den­ki, akit az em­ber a nyá­ri he­tek­ben lát, ide­gen.

Po­i­rot el­gon­dol­koz­va bó­lin­tott.

Cro­me fel­ügye­lő kí­ván­sá­gá­ra, hogy vi­gyék vé­gig azon az úton, ahol Sir Car­mi­chael es­tén­ként sé­tál­ni szo­kott, Frank­lin Clar­ke ki­ve­zet­te a kert­aj­tón a tár­sa­sá­got. Miss Grey is ve­lünk jött. Kis­sé hát­ra­ma­rad­tam vele.

– Ször­nyű meg­ráz­kód­ta­tás le­he­tett ez mind­annyi­uk­nak – je­gyez­tem meg.

– Szin­te hi­he­tet­len az egész. Már ágy­ban vol­tam teg­nap este, ami­kor te­le­fo­nál­tak a rend­őr­ség­ről. Han­go­kat hal­lot­tam lent­ről, vé­gül ki­men­tem meg­kér­dez­ni, mi a baj. De­ve­ril és Mr. Clar­ke épp ak­kor in­dul­tak el lám­pá­sok­kal.

– Rend­sze­rint mi­kor jött vissza a sé­tá­já­ról Sir Car­mi­chael?

– Há­rom­ne­gyed tíz felé. Az ol­dal­ka­pun szo­kott be­jön­ni, a sa­ját kul­csá­val nyi­tot­ta, zár­ta, és volt úgy, hogy azon­nal alud­ni tért, de úgy is, hogy föl­ment az eme­let­re a gyűj­te­mé­nye­i­hez. Ha a rend­őr­ség nem te­le­fo­nál, va­ló­szí­nű­leg föl sem tűnt vol­na sen­ki­nek, hogy nincs a ház­ban.

– Bi­zo­nyá­ra bor­zasz­tó­an érin­tet­te a fe­le­sé­gét, ugye?

– Lady Clar­ke jó­for­mán ál­lan­dó­an mor­fi­u­mot kap. Azt hi­szem, túl­sá­go­san ká­bult ah­hoz, hogy föl­fog­ja, mi tör­té­nik kö­rü­löt­te.

A kert­ka­pun ki­lép­tünk a golf­pá­lyá­ra, át­vág­tunk egyik sar­kán, majd egy sö­vény­át­já­rón le­ju­tot­tunk egy me­re­de­ken ka­nyar­gó útra.

– Ez le­ve­zet El­bu­ry Cove-hoz – ma­gya­ráz­ta Frank­lin Clar­ke –, két év­vel ez­előtt azon­ban meg­épí­tet­ték a fő­út­vo­nal­ról le­ága­zó új utat Bro­ad­sands­be és on­nan El­bu­ryig, úgy­hogy most már erre jó­for­mán nem jár sen­ki.

To­vább­men­tünk az úton; a vé­gén rá­tér­tünk a ten­ger­hez ve­ze­tő, sze­der­cser­jé­vel és páf­ránnyal sze­gett ös­vény­re. Hir­te­len egy fü­ves szirt­fok­ra ér­tünk, és elénk tá­rult a ten­ger és a ra­gyo­gó fe­hér ka­vi­csos part. Kö­rös-kö­rül a hegy­ol­dalt bo­rí­tó sö­tét­zöld lom­bos erdő le­nyúlt egé­szen a ví­zig. El­bű­vö­lő táj volt: fe­hér, mély­zöld és azúr­kék.

– Cso­da­szép! – sza­ladt ki a szá­mon.

Clar­ke lel­ke­sen for­dult fe­lém.

– Ugye, gyö­nyö­rű? Mi­ért akar­nak az em­be­rek el­utaz­ni a Ri­vi­é­rá­ra, ami­kor itt van ne­kik ez! Be­jár­tam az egész vi­lá­got if­jú­ko­rom­ban, de be­csü­let­sza­vam­ra, en­nél szeb­bet nem lát­tam se­hol!

Az­tán, mint­ha szé­gyell­né lel­ke­se­dé­sét, jó­za­nabb han­gon kö­zöl­te:

– Ez volt a fi­vé­rem esti sé­tá­ja; ed­dig jött el. Vissza­fe­lé az­tán föl­ment az ös­vé­nyen, és ez­út­tal nem bal­ra, ha­nem jobb­ra ka­nya­rod­va el­bal­la­gott a ta­nya­ház előtt, és a ré­te­ken át tért haza.

Foly­tat­tuk utun­kat, amíg a rét kö­ze­pe tá­ján hú­zó­dó sö­vény­nél el nem ér­kez­tünk arra a hely­re, ahol rá­akad­tak a holt­test­re.

Cro­me bó­lin­tott.

– Könnyű mun­ka. Az az em­ber itt állt, az ár­nyék­ban. A báty­ja nem ve­he­tett ész­re sem­mit, amíg nem érte az ütés.

A lány mel­let­tem össze­rez­zent.

– Bá­tor­ság, Tho­ra – mond­ta Frank­lin Clar­ke. – Elég för­tel­mes, de szem­be kell néz­nünk a té­nyek­kel.

Tho­ra Grey… il­lett hoz­zá a név.

Vissza­tér­tünk a ház­ba. A holt­tes­tet már ko­ráb­ban be­vit­ték. Még a lép­csőn bak­tat­tunk föl­fe­lé, mi­kor ki­lé­pett egy aj­tón az or­vos, ke­zé­ben tás­ká­val.

– Vol­na szá­munk­ra va­la­mi mon­da­ni­va­ló­ja, dok­tor úr? – kér­dez­te Clar­ke.

– Tel­je­sen szimp­la eset. Nem fá­rasz­tóm a szak­sze­rű rész­le­tek­kel, majd el­mon­dom a hi­va­ta­los ha­lott­szem­lén. Min­den­eset­re nem szen­ve­dett. Azon­nal meg­halt. – Az or­vos to­vább­si­e­tett. – Még be­né­zek Lady Clar­ke-hoz! – szólt vissza.

Tá­vo­labb a fo­lyo­són az egyik szo­bá­ból ki­lé­pett egy ápo­ló­nő, és az or­vos csat­la­ko­zott hoz­zá.

Be­men­tünk abba a szo­bá­ba, ahon­nan az or­vos ki­jött. Én ami­lyen ha­mar csak le­he­tett, ki­jöt­tem megint. Tho­ra Grey ott állt a lép­cső­nél. Kü­lö­nös, ri­adt ki­fe­je­zés ült az ar­cán.

– Miss Grey… va­la­mi baj van?

Rám pil­lan­tott.

– Eszem­be ju­tott D.

– D? – me­red­tem rá bam­bán.

– Igen. A kö­vet­ke­ző gyil­kos­ság. Ten­ni kell va­la­mit. En­nek vé­get kell vet­ni!

– Mi­nek kell vé­get vet­ni, Tho­ra? – kér­dez­te Clar­ke, aki ab­ban a pil­la­nat­ban lé­pett ki mö­göt­tem a szo­bá­ból.

– Ezek­nek a bor­zal­mas gyil­kos­sá­gok­nak.

– Hogy­ne. – Clar­ke áll­kap­csa ag­resszí­ven eló­re­ug­rott. – Be­szél­ni aka­rok mon­si­eur Po­i­rot-val… Ér va­la­mit ez a Cro­me? – tört ki be­lő­le vá­rat­la­nul.

Azt fe­lel­tem, hogy na­gyon jó­fe­jű rend­őr­tiszt­nek tart­ják. Le­het, hogy a kel­le­té­nél ke­vés­bé volt lel­kes a han­gom.

– Fö­löt­tébb sér­tő a mo­do­ra – je­len­tet­te ki Clar­ke. – Olyan ar­cot vág, mint­ha min­dent tud­na, és mit tud? Amennyi­re én lá­tom, az ég­vi­lá­gon sem­mit.

El­hall­ga­tott. Kis idő múl­va hoz­zá­tet­te:

– Mon­si­eur Po­i­rot, ő igen! Van egy ter­vem, de er­ről majd ké­sőbb be­szé­lünk.

Vé­gig­ment a fo­lyo­són, és be­ko­po­gott azon az aj­tón, ahol az előbb be­ment az or­vos.

Egy pil­la­na­tig ha­boz­tam, A lány me­red­ten bá­mult maga elé.

– Min gon­dol­ko­zik, Miss Grey?

Fe­lém for­dult.

– Azon tű­nő­döm, hogy hol van most… már tud­ni­il­lik a gyil­kos. Még nincs ti­zen­két órá­ja, hogy meg­tör­tént… Ó, hát nincs va­la­hol egy lát­nok, aki meg­mon­da­ná, hol van, és mit csi­nál most?

– A rend­őr­ség min­dent meg­tesz… – kezd­tem el.

Egy­ügyű sza­va­im meg­tör­ték a va­rázst. Tho­ra Grey ma­gá­hoz tért.

– Igen, ter­mé­sze­te­sen – mond­ta, az­tán sar­kon for­dult, és le­ment a lép­csőn.

Egy da­ra­big még ott áll­tam, ma­gam­ban is­mé­tel­get­ve a sza­va­it. ABC… Va­jon hol van most?