V. MARY DROWER

Azt hi­szem, az egész ügy ak­kor kel­tet­te föl ér­dek­lő­dé­se­met, ami­kor az ABC-me­net­rend ke­rült szó­ba. Mind­ad­dig nem­igen lel­ke­sed­tem érte. Mel­lék­ut­cai bol­tocs­ká­ban le­ját­szó­dó mocs­kos kis gyil­kos­ság, öreg tra­fi­kos­né mint ál­do­zat – mind­ez annyi­ra ha­son­lí­tott az új­ság­hí­rek­ből una­lo­mig is­mert bűn­tet­tek­re, hogy nem kel­tet­te föl kí­ván­csi­sá­go­mat. A hu­szon­egye­di­két meg­je­lö­lő név­te­len le­vél né­ze­tem sze­rint merő vé­let­len volt. Ascher­nét – eb­ben jó­for­mán biz­tos vol­tam – a fér­je, az a ré­sze­ges ba­rom tet­te el láb alól. Most azon­ban, ami­óta fel­buk­kant az a vas­úti me­net­rend, ame­lyet min­den­ki rö­vi­den ABC-nek ne­vez, mert be­tű­rend­ben so­rol­ja föl a vas­út­ál­lo­má­so­kat, egész ben­ső­met meg­re­meg­tet­te az iz­ga­lom. Annyi bi­zo­nyos: ez már nem le­het vé­let­len.

Így már egé­szen más­ként fes­tett ez a hit­vány bűn­tett!

Va­jon ki az a rej­té­lyes alak, aki meg­öl­te Ascher­nét, és ott­ha­gyott a bolt­ban egy ABC-me­net­ren­det?

A rend­őr­ség után egye­ne­sen a hul­la­ház­ba men­tünk, lát­ni akar­tuk a ha­lot­tat. Kü­lö­nös ér­zés ke­rí­tett ha­tal­má­ba, míg el­néz­tem a fonnyadt, öreg ar­cot, hát­ra­fé­sült, rit­kás ősz ha­já­val. Olyan bé­kés­nek lát­szott, olyan hi­he­tet­le­nül tá­vo­li­nak min­den erő­szak­tól.

– Azt sem tud­ta, mi tör­té­nik vele. Egy pil­la­nat alatt vége volt – je­gyez­te meg az ügye­le­tes rend­őr. – Ezt mond­ja Kerr dok­tor úr. Örü­lök, hogy így tör­tént. Jó­ra­va­ló öreg­asszony volt sze­gény.

– Szép le­he­tett va­la­ha – mond­ta Po­i­rot.

– Ugyan – dünnyög­tem hi­tet­len­ked­ve.

– Úgy bi­zony. Néz­ze csak meg az áll vo­na­lát, a cson­to­za­tát, a fej for­má­ját.

Só­hajt­va vissza­haj­tot­ta a lep­let, az­tán el­hagy­tuk a he­lyi­sé­get.

Kö­vet­ke­ző utunk a rend­őr­or­vos­hoz ve­ze­tett.

Kerr dok­tor kö­zép­ko­rú fér­fi volt; meg­lát­szott raj­ta, hogy érti a dol­gát. Be­szé­de élénk volt, és igen ha­tá­ro­zott.

– A gyil­kos­ság esz­kö­ze nem ke­rült elő. Le­he­tet­len meg­ál­la­pí­ta­ni, mi­vel kö­vet­ték el. Ól­mos­bot­tal, füty­kös­sel, ho­mok­zsák­kal… ezek kö­zül bár­me­lyik al­kal­mas lett vol­na rá.

– Nagy tes­ti erő kell egy ilyen ütés­hez?

Az or­vos éles pil­lan­tást ve­tett Po­i­rot-ra.

– Nyil­ván úgy érti, meg­te­het­te-e egy het­ven­éves, resz­ke­teg öreg­em­ber? Ó, igen, na­gyon is le­het­sé­ges, ha elég­gé sú­lyos a fegy­ver, egy igen gyön­ge em­ber is el­ér­he­ti a kí­vánt ered­ményt.

– A gyil­kos te­hát le­he­tett nő is?

Az or­vos kis­sé meg­hök­kent erre a gon­do­lat­ra.

– Nő? Be­val­lom, eszem­be se ju­tott, hogy nő­vel hoz­zak kap­cso­lat­ba egy ilyen­faj­ta bűn­tet­tet. De hát per­sze le­het­sé­ges… min­den­képp le­het­sé­ges… csu­pán lé­lek­ta­ni szem­pont­ból meg­ítél­ve nem mon­da­nám az ilyet női bűn­tett­nek.

Po­i­rot bó­lin­tott.

– Úgy van, úgy van. Lát­szó­lag egy­ál­ta­lá­ban nem va­ló­szí­nű. De szám­ba kell ven­nünk min­den le­he­tő­sé­get. A holt­tes­tet mi­lyen hely­zet­ben ta­lál­ta?

Az or­vos el­mond­ta, hogy sze­rin­te az asszony hát­tal állt a pult­nak – en­nél­fog­va tá­ma­dó­já­nak is –, ami­kor az ütés érte. Le­ros­kadt a pult mö­gött, amely el­ta­kar­ta bár­ki elől, aki vé­let­le­nül be­té­vedt a bolt­ba.

Meg­kö­szön­tük Kerr dok­tor­nak a fel­vi­lá­go­sí­tást, és el­bú­csúz­tunk. Oda­kint Po­i­rot így szólt:

– Ész­re­vet­te, Has­tings, hogy egy to­váb­bi moz­za­nat szól Ascher ár­tat­lan­sá­ga mel­lett? Ha go­rom­bás­ko­dik a fe­le­sé­gé­vel és meg­fe­nye­ge­ti, az asszony a pult mö­gött szem­be for­dul vele; ehe­lyett hát­tal állt tá­ma­dó­ja felé, nyil­ván do­hányt vagy ci­ga­ret­tát vett le a polc­ról egy vá­sár­ló szá­má­ra.

– Ret­te­ne­tes. – Meg­bor­zong­tam.

– Pa­uv­re fém­mé[11] – mor­mol­ta Po­i­rot, és ko­moly áb­rá­zat­tal in­gat­ta a fe­jét. Órá­já­ra né­zett. – Úgy tu­dom, Over­ton alig né­hány mér­föld ide. Ne sza­lad­junk át és kér­dezzük ki a ha­lott asszony uno­ka­hú­gát?

– De hát nem me­gyünk előbb a bolt­ba, ahol a bűn­tett le­ját­szó­dott?

– Ezt in­kább ké­sőbb­re ha­lasz­tom. Meg­van rá az okom.

Nem bo­csát­ko­zott to­váb­bi ma­gya­ráz­ko­dás­ba, és pár perc múl­va már a lon­do­ni or­szág­úton ro­bog­tunk Over­ton felé.

A rend­őr­fel­ügye­lő­től ka­pott cí­men, mint­egy mér­föld­nyi­re a fa­lun túl egy jó­ko­ra ház előtt áll­tunk meg.

Be­csön­get­tünk. Csi­nos, fe­ke­te hajú lány nyi­tott aj­tót; ki­vö­rö­sö­dött sze­mén lát­szott, hogy imént még sírt.

Po­i­rot ked­ve­sen meg­szó­lí­tot­ta:

– Ha nem té­ve­dek, ön a szo­ba­lány, Mary Dro­wer kis­asszony.

– Úgy van, uram, Ma­ry­nek hív­nak.

– Ta­lán be­szél­het­nénk ön­nel pár per­cig, ha meg­en­ge­di az úr­nő­je. Ascher­né­ról, a nagy­nén­jé­ről van szó.

– Az úr­nőm nincs ide­ha­za, de biz­to­san nem vol­na el­le­né­re. Tes­sék be­fá­rad­ni.

Ki­csiny nap­pa­li szo­bá­ba ve­ze­tett. Po­i­rot he­lyet fog­lalt az ab­lak mel­lett, és sze­mét a lány arCa­ra sze­gez­te.

– Hal­lott már per­sze a nén­je ha­lá­lá­ról?

Mary bó­lin­tott, sze­me megint könny­be lá­badt.

– Ma reg­gel. Át­jöt­tek a rend­őr­ség­től. Ret­te­ne­tes! Sze­gény né­ni­kém! Mi­lyen ne­héz éle­te volt min­dig, most meg ez… ször­nyű!

– A rend­őr­ség nem kér­te föl, hogy men­jen át An­do­ver­be?

– Azt mond­ták, ott kell len­nem a ha­lott­szem­lén… az hét­főn lesz. De oda­át nincs hova men­nem… kép­te­len len­nék a bolt fö­löt­ti szo­bá­ban alud­ni… itt meg most épp ha­za­uta­zott a má­sik szol­gá­ló, és amennyi­re le­het, nem sze­ret­ném több kel­le­met­len­ség­nek ki­ten­ni az úr­nő­met.

– Na­gyon sze­ret­te a nén­jét, ugye, Mary? – kér­dez­te gyön­gé­den Po­i­rot.

– Na­gyon sze­ret­tem, uram. Min­dig na­gyon jó volt hoz­zám. Ti­zen­egy éves vol­tam, mi­kor meg­halt az anyám, ak­kor ke­rül­tem a né­ni­hez Lon­don­ba. Ti­zen­hat éves ko­rom­ban áll­tam szol­gá­lat­ba, de rend­sze­rint min­den sza­bad­na­po­mon meg­lá­to­gat­tam a né­ni­ké­met. Ren­ge­teg baja volt sze­gény­nek az­zal a né­met­tel. „Az a vén átok”, min­dig így be­szélt róla. Akár­hol volt, az az alak se­hol sem hagy­ta bé­kén, az az élős­kö­dő vén pi­ó­ca!

A lány egy­re job­ban tűz­be jött.

– So­ha­sem gon­dolt arra a né­ni­ké­je, hogy tör­vé­nyes úton sza­ba­dul­jon meg et­től az ül­dö­zés­től?

– De hisz a fér­je volt, uram! Ezt nem le­het le­ta­gad­ni – szö­gez­te le Mary egy­sze­rű­en.

– Az az em­ber, ugye, sok­szor meg­fe­nye­get­te?

– Ó, igen, uram, sok­szor. Ször­nyű dol­go­kat mon­dott neki. Hogy el­vág­ja a tor­kát, meg ilye­ne­ket. És át­ko­zó­dott, ká­rom­ko­dott, hol né­me­tül, hol an­go­lul. Pe­dig a né­ni­kém sze­rint de­rék, jó­ké­pű le­gény volt, mi­kor hoz­zá­ment fe­le­sé­gül. Bor­zasz­tó el­gon­dol­ni, mivé vál­to­zik egy em­ber.

– Bi­zony, ez így van. És mint­hogy a sa­ját fü­lé­vel hal­lot­ta eze­ket a fe­nye­ge­té­se­ket, Mary, nyil­ván nem volt túl­sá­go­san meg­lep­ve, mi­kor meg­tud­ta, mi tör­tént?

– De­hogy­is­nem, uram! Hisz soha egy per­cig sem hit­tem, hogy ko­mo­lyan gon­dol­ja! Azt hit­tem, mind csak ocs­mány be­széd, sem­mi több. És ne higgye, hogy a né­ni­kém félt tőle! Ugyan! Hány­szor lát­tam, mi­kor a néni jól le­hord­ta, ő meg be­hú­zott nyak­kal el­som­for­dált, mint a meg­vert ku­tya. In­kább ő félt a né­ni­től, nem pe­dig meg­for­dít­va.

– És az asszony még­is adott neki pénzt?

– De hát a fér­je volt, uram, ezt meg kell ér­te­nie.

– Hogy­ne, ezt már mond­ta. – Po­i­rot né­hány per­cig hall­ga­tott. – Te­gyük föl, hogy nem ő ölte meg.

– Nem ő ölte meg? – A lány rá­me­redt.

– Ezt mond­tam. Te­gyük föl, más­va­la­ki ölte meg… El tud­ná kép­zel­ni, ki le­het az a más­va­la­ki?

Mary el­ké­ped­ve bá­mult rá.

– Fo­gal­mam sincs róla, uram. De hisz ez nem is va­ló­szí­nű, ugye?

– Nem volt sen­ki, aki­től félt a nén­je?

Mary a fe­jét ráz­ta.

– A né­ni­kém nem félt sen­ki­től. Jól föl­vág­ták a nyel­vét, meg­áll­ta a he­lyét bár­ki­vel szem­ben.

– Soha nem em­lí­tett va­la­kit, aki ne­hez­tel rá?

– Nem, so­ha­sem, uram.

– Soha nem ka­pott név­te­len le­ve­le­ket?

– Hogy mond­ja, uram, mi­fé­le le­ve­le­ket?

– Ame­lyi­ken nincs alá­írás, vagy csak olyas­mi sze­re­pel név he­lyett, mint… pél­dá­ul: ABC. – Po­i­rot éle­sen fi­gyel­te a lány ar­cát, de nyil­ván­va­ló volt, hogy az nem tud­ja, mi­ről van szó, mert cso­dál­koz­va in­gat­ta a fe­jét.

– Van más ro­ko­na is a nén­jé­nek?

– Már nincs, uram. Tíz test­vé­re volt, de csak hár­man nőt­tek föl kö­zü­lük. Tom bá­csi el­esett a há­bo­rú­ban, Harry bá­csi Dél-Ame­ri­ká­ba ment, az­óta se hal­lott róla sen­ki, és anyám meg­halt, így csak én ma­rad­tam, egye­dül.

– Volt a nén­jé­nek meg­ta­ka­rí­tott pén­ze? Fél­re­tett va­la­mit?

– Van egy ke­vés a ta­ka­rék­ban, uram… elég arra, hogy tisz­tes­sé­ge­sen el­te­mes­sék, így mond­ta min­dig. Kü­lön­ben csak annyi­ja volt, hogy épp fu­tot­ta a min­den­na­pi­ra… az­zal az átok öreg vér­szí­vó­val örök­ké a nya­kán…

Po­i­rot el­gon­dol­koz­va bó­lin­tott. Mint aki in­kább ma­gá­nak mond­ja, mint a lány­nak, meg­szó­lalt:

– Most még sö­tét­ben ta­po­ga­tó­dzunk… nem tud­juk, mer­re… ha vi­lá­go­sab­ban ki­raj­zo­lód­nak a dol­gok… – Föl­állt. – Ha szük­sé­gem lesz ma­gá­ra, Mary, írok majd ide.

– Ami azt il­le­ti, uram, itt föl­mon­dok. Nem sze­re­tem a vi­dé­ki éle­tet. Azért ma­rad­tam csak, mert úgy gon­dol­tam, meg­nyug­tat­ja a né­ném­et, sze­gényt, ha itt va­gyok a kö­ze­lé­ben. Most azon­ban… – sze­me megint könny­be lá­badt – nincs sem­mi ér­tel­me, hogy itt ma­rad­jak, vissza­me­gyek Lon­don­ba. Ott vi­dá­mabb az élet.

– Ha csak­ugyan el­megy, sze­ret­ném, ha kö­zöl­né ve­lem a cí­mét. Itt a név­je­gyem.

Mary át­vet­te, az­tán cso­dál­ko­zó arc­cal né­ze­get­te.

– Hát ön nem… ön nem a rend­őr­ség­től van, uram?

– Ma­gán­de­tek­tív va­gyok.

A lány né­hány pil­la­na­tig né­mán bá­mult rá. Vé­gül meg­szó­lalt:

– Va­la­mi… va­la­mi gya­nús ügy van a hát­tér­ben?

– Úgy bi­zony, gyer­me­kem. Va­la­mi… va­la­mi kü­lö­nös van a do­log­ban. Maga ké­sőbb ta­lán a se­gít­sé­gem­re le­het.

– Én… én min­dent meg­te­szek, uram. Az… az nincs rend­jén, hogy meg­öl­ték a né­ni­ké­met…

Fur­csán fe­jez­te ki ma­gát, de mé­lyen meg­ren­dí­tő volt.

Né­hány perc múl­va vissza­haj­tot­tunk An­do­ver­be.