ARTHUR HASTINGS KAPITÁNY ELŐSZAVA

Szo­ká­som­tól el­té­rő­en nem csu­pán azok­ról az ese­mé­nyek­ről szá­mo­lok be eb­ben az el­be­szé­lés­ben, ame­lyek­nek ta­nú­ja vol­tam. Né­hány fe­je­zet en­nél­fog­va har­ma­dik sze­mély­ben író­dott.

Sze­ret­ném azon­ban biz­to­sí­ta­ni ol­va­só­i­mat, hogy helyt­ál­lok mind­azért, ami­ről ezek a fe­je­ze­tek szól­nak. Ha él­tem is némi köl­tői sza­bad­ság­gal a sze­rep­lők ér­zé­se­i­nek és gon­do­la­ta­i­nak ecse­te­lé­se te­rén, azt hi­szem, azért meg­le­he­tős pon­to­san ír­tam le min­dent. Le­gyen sza­bad meg­je­gyez­nem, hogy imitt-amott néha „sú­gott” Po­i­rot ba­rá­tom is.

Ta­lán kis­sé hossza­san fog­lal­ko­zom e kü­lö­nös bűn­tett-so­ro­zat fo­lya­mán lét­re­jött egyé­ni kap­cso­la­tok­kal, de nem hagy­hat­tam fi­gyel­men kí­vül az em­be­ri, az ér­zel­mi té­nye­ző­ket sem. Her­cu­le Po­i­rot egy­szer ré­gen drá­mai mó­don ve­ze­tett rá arra, hogy a bűn­tett ár­nyé­ká­ban idill is szü­let­he­tik.

Az ABC-rej­tély meg­ol­dá­sá­ról csak azt mond­ha­tom, hogy vé­le­mé­nyem sze­rint Po­i­rot láng­esze mes­te­ri­en bir­kó­zott meg egy olyan prob­lé­má­val, amely­hez fog­ha­tó nem me­rült föl egész hosszú pá­lya­fu­tá­sa so­rán.