I. A LEVÉL

1935 jú­ni­u­sá­ban mint­egy hat hó­nap­ra ha­za­jöt­tem dél-ame­ri­kai far­mom­ról. Ne­héz idők jár­tak oda­kint. Mint min­den­ki, meg­érez­tük mi is a vi­lág­gaz­da­sá­gi vál­sá­got. Ang­li­á­ban kü­lön­bö­ző ügye­ket kel­lett el­in­téz­nem, és úgy érez­tem, eze­ket csak­is sze­mé­lye­sen old­ha­tom meg si­ke­re­sen. Fe­le­sé­gem ott ma­radt, hogy el­lás­sa a far­mot.

Alig­ha kell mon­da­nom, Ang­li­á­ba ér­kez­vén jó­for­mán első dol­gom volt, hogy föl­ke­res­sem régi ba­rá­to­mat, Her­cu­le Po­i­rot-t.

Lon­don egyik mo­dern, tel­jes el­lá­tást nyúj­tó gar­zon­há­zá­ban akad­tam rá. Sze­mé­re ve­tet­tem – és ő el­is­mer­te –, hogy csak­is az épü­let szi­go­rú­an mér­ta­ni kül­le­me és ará­nyai mi­att vá­lasz­tot­ta ezt a haj­lé­kot.

– Úgy van, ba­rá­tom; hát nem gyö­nyö­rű a szim­met­ri­á­ja?

Azt mond­tam, sze­rin­tem kis­sé túl­teng raj­ta a négy­szög­le­tes idom, és meg­kér­dez­tem, va­jon eb­ben az ult­ra­mo­dern cso­dá­ban azt is el­ér­ték-e már, hogy négy­szög­le­tes to­jást toj­ja­nak a tyú­kok?

Po­i­rot föl­ne­ve­tett.

– Saj­nos nem! A tu­do­mány még nem vet­te rá a tyú­ko­kat, hogy iga­zod­ja­nak a leg­mo­der­nebb íz­lés­hez; még most is kü­lön­bö­ző nagy­sá­gú és szí­nű to­já­so­kat toj­nak!

Sze­re­tet­tel néz­tem öreg ba­rá­tom­ra. Re­mek szín­ben volt, egy nap­pal sem lát­szott öre­gebb­nek, mint ami­kor utol­já­ra lát­tam.

– Ra­gyo­gó erő­ben van, ba­rá­tom – je­gyez­tem meg. – Sem­mit sem öre­ge­dett, sőt, ha le­het ilyet ál­lí­ta­ni, ke­ve­sebb az ősz haj­szá­la, mint utol­só ta­lál­ko­zá­sunk­kor.

Po­i­rot su­gár­zó arc­cal rám mo­soly­gott.

– És mi­ért ne le­het­ne? Hisz igaz.

– Úgy érti, ahe­lyett hogy őszül­ne, meg­fe­ke­te­dik a haja?

– Pon­to­san úgy.

– De hisz ez va­ló­sá­gos cso­da! El­lent­mond a ter­mé­szet tör­vé­nye­i­nek!

– Mint min­dig, ked­ves Has­tings, most is ki­üt­kö­zik a gya­nút­lan szép lel­ke. Mit sem vál­toz­tat ezen az évek mú­lá­sa! Meg­pil­lant va­la­mit, és már­is ki­mond­ja róla vég­ső kö­vet­kez­te­té­sét!

Za­var­tan rá­bá­mul­tam.

Po­i­rot szó nél­kül át­ment a há­ló­szo­bá­já­ba, ki­ho­zott on­nan egy üve­get, és a ke­zem­be nyom­ta. Az üveg cím­ké­jén ez állt:

RE­VI­VIT

vissza­va­rá­zsol­ja a haj ter­mé­sze­tes szí­nét!

Nem fes­ték!

Öt szín­ár­nya­lat­ban kap­ha­tó: sző­ke, gesz­te­nye­bar­na, sö­tét­bar­na, ti­zi­an­vö­rös, fe­ke­te.

– Po­i­rot! – ki­ál­tot­tam föl. – Maga fes­ti a ha­ját!

– Ó, vég­re vi­lá­gos­ság gyúlt az agyá­ban!

– Jó­sá­gos ég… – da­dog­tam. – Ha leg­kö­ze­lebb ha­za­jö­vök, még ha­mis ba­ju­sza is lesz… vagy már­is az?

Po­i­rot ijed­ten össze­ráz­kó­dott. A ba­ju­sza volt min­dig a gyen­gé­je, hal­lat­la­nul büsz­ke volt rá.

– Jaj, nem, de­hogy! Is­ten se­gít­sé­gé­vel még messze van az a nap. Ha­mis ba­jusz! Quel hor­re­ur![1]

Erő­tel­je­sen hu­zi­gál­ta arca ékes­sé­gét, hogy bi­zo­nyít­sa va­ló­di­sá­gát.

– Meg kell adni, még min­dig pom­pás – nyug­tat­tam meg.

– N’est-ce pas?[2] Az én ba­ju­szom­nak nincs pár­ja egész Lon­don­ban!

Sze­ren­csé­re, gon­dol­tam ma­gam­ban, de a vi­lá­gért sem mond­tam vol­na ki, ne­hogy meg­bánt­sam ba­rá­tom ér­zel­me­it. In­kább meg­kér­dez­tem, va­jon gya­ko­rol­ja-e még néha a mes­ter­sé­gét.

– Tu­dom, hogy évek­kel ez­előtt tu­laj­don­kép­pen vissza­vo­nult… – mond­tam.

– C’est vrai.[3] Tö­köt ter­mesz­te­ni! És nyom­ban elő­adó­dik egy gyil­kos­ság… én meg ha­gyom a fe­né­be a tö­köt. Az­óta pe­dig, ó, jól tu­dom, mi van a nyel­vén… olyan va­gyok, mint a pri­ma­don­na a so­ro­za­tos bú­csú­fel­lé­pé­se­i­vel!

El­ne­vet­tem ma­gam.

– Csak­ugyan ilyes­mi tör­tént. Min­den al­ka­lom­mal ki­je­len­tem: ez­zel vége. De nem, min­dig föl­üti a fe­jét va­la­mi! És be­val­lom, ked­ves ba­rá­tom, nem ne­kem ta­lál­ták ki a nyug­ál­lo­mányt! Ha nem dol­goz­nak a kis szür­ke­sej­tek, be­rozs­dá­sod­nak.

– Ér­tem. Dol­goz­tat­ja őket, de mér­ték­kel.

– Pon­to­san. Finnyás va­gyok, vá­lo­ga­tok. Ma­nap­ság csak a bűn­ügyek leg­ja­va való Her­cu­le Po­i­rot-nak.

– És akad elég a ja­vá­ból?

– Pas mal.[4] Nem­rég majd­nem raj­ta­vesz­tet­tem.

– Ku­darc érte?

– Nem, de­hogy! – ki­ál­tott föl Po­i­rot meg­rö­kö­nyöd­ve. – De kis híja volt, hogy én… én, Her­cu­le Po­i­rot!… ott­hagy­jam a fo­ga­mat.

Na­gyot füttyen­tet­tem. Vál­lal­ko­zó szel­le­mű gyil­kos le­he­tett!

– Nem annyi­ra vál­lal­ko­zó szel­le­mű, in­kább gon­dat­lan. Igen, az, gon­dat­lan. De ne be­szél­jünk er­ről. Tud­ja, Has­tings, sok te­kin­tet­ben a ka­ba­lám­nak ér­zem ma­gát.

– Ugyan! Mi­lyen te­kin­tet­ben?

Po­i­rot nem vá­la­szolt rög­tön.

– Amint meg­hal­lot­tam, hogy át­ha­jó­zik – foly­tat­ta az­u­tán –, fel­öt­lött ben­nem: tör­tén­ni fog va­la­mi! Együtt va­dá­szunk majd, mint ré­gen. Még­pe­dig nem va­la­mi kö­zön­sé­ges ügy­ben… Va­la­mi rend­kí­vü­li kell… – iz­ga­tot­tan ha­do­ná­szott –, va­la­mi fi­nom… recherc­hé… dé­li­cat… [5]

– Sza­vam­ra, Po­i­rot, bár­ki azt hin­né, ebé­det ren­del a Ritz­ben.

– Egy bűn­ügyet pe­dig nem le­het meg­ren­del­ni? Mi­lyen iga­za van. – Föl­só­haj­tott. – De bí­zom a sze­ren­csés vé­let­len­ben… a sors­ban, ha így job­ban tet­szik. Ma­gát a sors ren­del­te mel­lém: meg­aka­dá­lyoz­za, hogy el­kö­ves­sem az egyet­len meg­bo­csát­ha­tat­lan hi­bát.

– Mi az a meg­bo­csát­ha­tat­lan hiba?

– Nem ven­ni ész­re, ami ké­zen­fek­vő.

El­töp­reng­tem ezen, de nem egé­szen ér­tet­tem, mire cé­loz.

– Nos, meg­esett már ma­gá­val ez a fő­bűn? – kér­dez­tem az­tán mo­so­lyog­va.

– Pas en­co­re.[6] Leg­alább­is… ami azt il­le­ti…

El­né­mult. El­ké­ped­ve össze­rán­col­ta a hom­lo­kát. Gé­pi­e­sen he­lyé­re ál­lí­tott né­hány tár­gyat, ame­lyet vé­let­le­nül fél­re­lök­tem.

– Nem va­gyok biz­tos ben­ne – mond­ta las­san.

Olyan fur­csa volt a hang­ja, hogy meg­le­pet­ten pil­lan­tot­tam rá.

Még nem si­mult ki a hom­lo­ka.

Kur­ta, el­tö­kélt bic­cen­tés­sel át­si­e­tett az ab­lak­nál álló író­asz­tal­hoz, amely­nek tar­tal­ma, mon­da­nom sem kell, pél­dás rend­ben so­ra­ko­zott a re­ke­szek­ben és fi­ó­kok­ban, úgy, hogy rög­tön meg­ta­lál­ta, amit ke­re­sett.

Ke­zé­ben egy nyi­tott le­vél­lel las­san kö­ze­le­dett fe­lém, előbb maga is el­ol­vas­ta, az­tán át­ad­ta ne­kem.

– Mond­ja, ked­ves ba­rá­tom, hogy ma­gya­ráz­za ezt?

Kí­ván­csi­an vet­tem kéz­be az írást.

A vas­tag, fe­hér le­vél­pa­pí­ron, nyom­ta­tott be­tűk­kel írva ez állt:

Mr. Her­cu­le Po­i­rot, ugye­bár azt kép­ze­li ma­gá­ról, hogy meg­old­ja azo­kat a rej­té­lye­ket, ame­lyek­kel a mi sze­gény, ne­héz­fe­jű an­gol rend­őr­sé­günk nem bir­kó­zik meg? Nos, hadd lás­suk, nagy­sze­rű Po­i­rot úr, mennyi­re jut az­zal a hí­res nagy eszé­vel! Ta­lán ez sem lesz a szá­má­ra ke­mény dió. Fi­gyel­je An­do­vert f. hó 21-én.

Tisz­te­lő­je

ABC

Meg­néz­tem a bo­rí­té­kot. Nyom­ta­tott be­tűk­kel ír­ták a cím­zést is.

– Lon­don W. C. I áll a pos­ta­bé­lyeg­ző­jén – kö­zöl­te Po­i­rot. – Nos, mi a vé­le­mé­nye?

Váll­vo­no­gat­va vissza­ad­tam a le­ve­let.

– Egy őrült ír­hat­ta.

– Csak ennyit mond róla?

– Hát nem olyan, mint egy őrült írá­sa?

– De igen, ba­rá­tom, ép­pen olyan.

A hang­ja ko­moly volt. Kí­ván­csi­an für­kész­tem az ar­cát.

– Na­gyon ko­mo­lyan ve­szi ezt a dol­got, Po­i­rot?

– Az el­me­be­te­get, ba­rá­tom, ko­mo­lyan kell ven­ni. Na­gyon ve­szé­lyes az el­me­be­teg em­ber.

– No igen, ter­mé­sze­te­sen, ez igaz… erre nem gon­dol­tam… én in­kább os­to­ba tré­fá­nak vél­ném ezt a le­ve­let. Va­la­mi ke­dé­lyes bo­lond mű­vel­het­te, aki kis­sé fel­ön­tött a ga­rat­ra.

– Com­ment?[7] Mit csi­nált?

– Sem­mit… ez csak olyan szó­lás. Ré­szeg volt az ipse, úgy ér­tet­tem. Töb­bet ivott a kel­le­té­nél.

– Mer­ci[8], Has­tings. Ré­szeg: ezt a ki­fe­je­zést ér­tem. Gon­dol­ja, csak annyi az egész? Sem­mi több?

– Maga ta­lán több­nek tart­ja? – kér­dez­tem, mert meg­érez­tem hang­já­ban az elé­ge­det­len­sé­get.

Po­i­rot két­ked­ve ráz­ta a fe­jét, de nem fe­lelt.

– Tett már va­la­mit eb­ben az ügy­ben? – kér­dez­tem.

– Mit le­het ten­ni? Az írást meg­mu­tat­tam Japp­nak. Ugyan­az a vé­le­mé­nye, mint ma­gá­nak… os­to­ba tré­fa… így mond­ta. Ilyes­mit na­pon­ta kap­nak a Scot­land Yar­don. Ne­kem is volt már ré­szem ilyen­ben épp elég­szer…

– Ezt azon­ban ko­mo­lyan ve­szi?

– Van va­la­mi eb­ben a le­vél­ben, Has­tings, ami nem tet­szik ne­kem… – fe­lel­te las­san, ko­mo­lyan Po­i­rot.

– Mire gon­dol?

In­gat­ta a fe­jét, az­tán fog­ta a le­ve­let, és el­zár­ta az író­asz­tal­ban.

– Ha csak­ugyan ko­mo­lyan ve­szi, nem tud­na ten­ni va­la­mit? – kér­dez­tem.

– Íme, a tet­tek em­be­re… mint min­dig! De hát mi itt a ten­ni­va­ló? A me­gyei rend­őr­ség lát­ta a le­ve­let, de nem ve­szi ko­mo­lyan. Ujj­le­nyo­ma­tok nin­cse­nek raj­ta. Nincs sem­mi nyom, ami a le­vél író­já­ra utal­na.

– Va­ló­já­ban te­hát az egész nem egyéb, csak a maga ösz­tö­nös meg­ér­zé­se?

– Nem az ösz­tö­nöm, Has­tings! Az ösz­tön nem jó szó erre. A tu­dá­som… a ta­pasz­ta­la­tom su­gall­ja, hogy va­la­mi nincs rend­jén ez­zel a le­vél­lel.

Ha­do­ná­szott, mi­kor ki­fo­gyott a szusz­ból, az­tán csak a fe­jét in­gat­ta.

– Le­het, hogy bol­há­ból ele­fán­tot csi­ná­lok. Min­den­eset­re nincs más hát­ra, mint vár­ni.

– Per­sze, pén­te­ken lesz hu­szon­egye­di­ke. Ha ak­kor ko­losszá­lis rab­lás tör­tén­ne An­do­ver kör­nyé­kén…

– Ó, mi­lyen meg­nyug­ta­tó len­ne!…

– Meg­nyug­ta­tó? – Rá­me­red­tem. Kü­lö­nös ki­fe­je­zé­se­ket hasz­nál, gon­dol­tam.

– Egy rab­lás ta­lán iz­gal­mas, de alig­ha le­het meg­nyug­ta­tó! – el­len­kez­tem.

Po­i­rot élén­ken ráz­ta a fe­jét.

– Té­ved, ked­ves ba­rá­tom. Nem érti, mire gon­do­lok. Meg­könnyeb­bü­lést je­len­te­ne a rab­lás, mert nem kel­le­ne va­la­mi más­tól tar­ta­nom.

– Mi­től?

– Gyil­kos­ság­tól – je­len­tet­te ki Her­cu­le Po­i­rot.