XI. MEGAN BARNARD

Mon­dom, Megan Bar­nard sza­va­i­tól és még in­kább ha­tá­ro­zott, tár­gyi­la­gos hang­já­tól va­ló­ság­gal hát­ra­hő­köl­tem. Po­i­rot vi­szont csu­pán ko­mo­lyan bó­lin­tott.

– A la bon­ne he­u­re[19] – je­gyez­te meg. – Ön in­tel­li­gens, ma­de­mo­i­sel­le.

– Na­gyon sze­ret­tem Bettyt – foly­tat­ta Megan ugyan­azon a tár­gyi­la­gos han­gon –, de a sze­re­te­tem nem va­kí­tott el annyi­ra, hogy ne lás­sam meg, mi­lyen nagy sza­már volt. Sőt al­kal­mi­lag meg is mond­tam neki a vé­le­mé­nye­met! Test­vé­rek közt ez már így van.

– És hall­ga­tott va­la­me­lyest a ta­ná­csa­i­ra?

– Va­ló­szí­nű­leg nem – fe­lel­te ci­ni­ku­san Megan.

– Fejt­se ki ezt pon­to­sab­ban, ma­de­mo­i­sel­le, le­gyen szí­ves.

A lány egy-két per­cig ha­bo­zott. Po­i­rot el­mo­so­lyo­dott.

– Majd én se­gí­tek – mond­ta. – Hal­lot­tam, mit mon­dott Has­tingsnek. Hogy vi­dám, bol­dog lány volt a húga, és nem vol­tak fér­fi ba­rá­tai. Min­den­nek egy ki­csit… az el­len­ke­ző­je volt igaz, ugye?

– Betty­ben nem volt sem­mi rossz­ra való haj­lam. – Megan las­san, meg­fon­tol­tan ej­tet­te ki a sza­va­kat. – Ezt jól vés­se a fe­jé­be. Nem tért vol­na le soha az egye­nes út­ról. Nem volt amo­lyan csél­csap, könnyel­mű, ví­ken­de­ző faj­ta. Szó sincs róla. Sze­ret­te vi­szont, ha hív­ják, tán­col­ni vi­szik, ud­va­rol­nak, hí­ze­leg­nek neki, el­hal­moz­zák bó­kok­kal… szó­val ilyes­mik­ben lel­te ked­vét.

– És, ugye, csi­nos volt?

A kér­dés har­mad­szor hang­zott el a fü­lem hal­la­tá­ra – és ez­út­tal kéz­zel­fog­ha­tó ered­mény­re ve­ze­tett.

Megan talp­ra ug­rott, az úti­tás­ká­já­hoz lé­pett, ki­nyi­tot­ta, ki­vett be­lő­le va­la­mit, és át­nyúj­tot­ta Po­i­rot-nak.

Mo­soly­gó, sző­ke fi­a­tal lány arc­ké­pe volt. A ha­ját nyil­ván nem­rég bo­do­rí­tot­ta a fod­rász, mert fe­jét dics­fény­ként övez­te a gön­dör für­tök tö­me­ge. Hun­cut mo­so­lya eről­te­tet­ten ha­tolt. Nem le­he­tett ki­mon­dot­tan szép­nek ne­vez­ni, de köz­na­pi ér­te­lem­ben két­ség­kí­vül csi­nos arc volt.

– Nem­igen ha­son­lí­ta­nak egy­más­ra, ma­de­mo­i­sel­le – je­gyez­te meg Po­i­rot, mi­köz­ben vissza­ad­ta a fény­ké­pet.

– Ó, én a csa­lád csúf­ja va­gyok, ez­zel min­dig tisz­tá­ban vol­tam. – Megan hang­ja el­árul­ta, mennyi­re lé­nyeg­te­len­nek tart­ja ezt a tényt.

– Tu­laj­don­kép­pen mit ért azon, hogy os­to­ba mó­don vi­sel­ke­dett a húga? Ta­lán Do­nald Fra­ser­rel kap­cso­lat­ban?

– Pon­to­san. Don rend­kí­vül bé­kés ter­mé­sze­tű em­ber, de… hát ez csak ter­mé­sze­tes, ha rossz né­ven vesz bi­zo­nyos dol­go­kat… és ak­kor…

– És ak­kor, ma­de­mo­i­sel­le?

Po­i­rot rá­szö­gez­te te­kin­te­tét a lány arCa­ra. Le­het, hogy kép­ze­lő­döm, de mint­ha Megan egy pil­la­na­tig té­to­vá­zott vol­na, mi­előtt vá­la­szolt.

– Fél­tem, hogy fa­kép­nél hagy­ja Bettyt. Pe­dig kár lett vol­na. Don szi­lárd jel­le­mű, szor­gal­mas fi­a­tal­em­ber; jó fér­je lett vol­na a hú­gom­nak.

Po­i­rot nem vet­te le róla a sze­mét, ami ko­ránt­sem hoz­ta za­var­ba a lányt, el­len­ke­ző­leg, ugyan­olyan ki­tar­tó, meg sem reb­be­nő te­kin­tet­tel né­zett ba­rá­tom sze­mé­be; de volt a ma­ga­tar­tá­sá­ban va­la­mi, ami em­lé­kez­te­tett a kez­de­ti ki­hí­vó, le­ki­csiny­lő mo­do­rá­ra.

– Szó­val így ál­lunk – szó­lalt meg vé­gül Po­i­rot. – Már nem mon­dunk iga­zat.

– Meg­tet­tem min­den tő­lem tel­he­tőt, hogy se­gít­sé­gé­re le­gyek – je­len­tet­te ki Megan. Vál­lat vont, és el­in­dult az ajtó felé.

Po­i­rot hang­ja meg­ál­lí­tot­ta:

– Vár­jon, ma­de­mo­i­sel­le. Mon­da­ni sze­ret­nék ma­gá­nak va­la­mit. Jöj­jön vissza.

A lány elég­gé kel­let­le­nül ugyan, de en­ge­del­mes­ke­dett.

Nem cse­kély meg­le­pe­té­sem­re Po­i­rot be­le­fo­gott az ABC-le­ve­lek tör­té­ne­té­be, hossza­san ecse­tel­te az an­do­ve­ri gyil­kos­sá­got, és meg­em­lí­tet­te a holt­tes­tek mel­lett ta­lált me­net­ren­de­ket is.

Nem pa­nasz­kod­ha­tott az ér­dek­lő­dés hi­á­nyá­ra. A lány csu­pa fül volt. Tá­tott száj­jal, el­ke­re­ke­dett szem­mel csün­gött ba­rá­tom min­den sza­ván.

– Ez mind igaz, mon­si­eur Po­i­rot?

– Mind igaz.

– És csak­ugyan azt hi­szi, egy ilyen ször­nyű, má­ni­á­kus gyil­kos ölte meg a hú­go­mat?

– Pon­to­san azt.

A lány föl­só­haj­tott.

– Ó, Betty… Betty… ez… ez ret­te­ne­tes!

– Lát­ja, ma­de­mo­i­sel­le, nyu­god­tan kö­zöl­he­ti ve­lem mind­azt, ami­re ké­rem. Nem kell azon töp­ren­ge­nie, hogy árt-e vele va­la­ki­nek vagy sem.

– Igen, most már lá­tom.

– Ak­kor foly­tas­suk a be­szél­ge­té­sün­ket. Az a be­nyo­má­som, hogy ez a Do­nald Fra­ser he­ves vér­mér­sék­le­tű, fél­té­keny ter­mé­sze­tű fi­a­tal­em­ber. Jól gon­do­lom?

– Meg­bí­zom ön­ben, mon­si­eur Po­i­rot. Meg­mon­dom a tisz­ta iga­zat. Don, mint em­lí­tet­tem, igen csön­des em­ber, ma­gá­ba fojt­ja az in­du­la­ta­it. Nem tud­ja min­dig sza­vak­ba ön­te­ni, amit érez. A nyu­godt fel­szín alatt azon­ban ret­te­ne­te­sen a lel­ké­re vesz min­dent. Fél­té­keny ter­mé­sze­tű. Min­dig fél­té­keny volt Betty­re. Imád­ta, és ter­mé­sze­te­sen a hú­gom is na­gyon sze­ret­te őt, de Betty nem az az em­ber volt, aki egy­va­la­kit sze­ret, és ész­re sem vesz sen­ki mást. Nem ilyen­nek szü­le­tett. Ő bi­zony ka­cér­ko­dott min­den jó­ké­pű fi­ú­val, aki haj­lan­dó volt őt szó­ra­koz­ni vin­ni. És per­sze a Vö­rös Macs­ká­ban, ahol dol­go­zott, foly­ton be­le­bot­lott fér­fi­ak­ba, kü­lö­nö­sen a nyá­ri idény­ben. Jól fel­vág­ták a nyel­vét, és ha évőd­tek vele, ő sem ma­radt adó­suk. Az­tán eset­leg ta­lál­ko­zott egyik­kel-má­sik­kal, el­men­tek mo­zi­ba vagy más ha­son­ló hely­re. Nem tör­tént soha sem­mi ko­moly do­log, még az ár­nyé­ka sem, csak ép­pen Betty sze­re­tett jól mu­lat­ni. Hány­szor mond­ta sze­gény, hogy egy­szer majd úgy­is össze­há­za­so­dik Don­nal, de ad­dig még ki akar­ja él­vez­ni az éle­tet!

Megan el­hall­ga­tott.

– Ér­tem – mond­ta Po­i­rot. – Ké­rem, foly­tas­sa.

– Don ép­pen ezt a fel­fo­gást nem tud­ta meg­ér­te­ni. Nem fért a fe­jé­be, hogy ha Betty őt sze­re­ti, ak­kor mi­ért jár má­sok­kal szó­ra­koz­ni. És emi­att egy­szer-két­szer már pa­rázs ve­sze­ke­dés tá­madt kö­zöt­tük.

– Mon­si­eur Don el­vesz­tet­te a bé­ke­tű­ré­sét?

– Így van ezek­kel a bé­kés ter­mé­sze­tű em­be­rek­kel. Ha egy­szer düh­be gu­rul­nak, ak­kor ala­po­san düh­be gu­rul­nak. Don úgy fel­for­tyant, hogy Betty meg­ijedt tőle.

– Mi­kor tör­tént ez?

– Kö­zel egy éve volt az első nagy hadd­el­hadd, az­tán megint egy, sok­kal csú­nyább, ta­lán egy hó­nap­pal ez­előtt. Itt­hon vol­tam hét­vé­gé­re, és rá­vet­tem őket, hogy bé­kül­je­nek ki. Ak­kor volt az, hogy pró­bál­tam ész­re té­rí­tem Bettyt, és meg­mond­tam neki, mi­lyen os­to­ba kis csa­csi. Ő csak annyit mon­dott, hogy nem csi­nált sem­mi rosszat. Ez per­sze igaz volt, de az­tán még­is a vesz­té­be ro­hant. Az első ék­te­len ve­sze­ke­dés után ugyan­is hasz­nos kis ha­zug­sá­go­kat kez­dett ki­eszel­ni, azon az ala­pon, hogy ami­ről nem tu­dunk, azon nem bú­su­lunk. Ez az utol­só ve­sze­ke­dés is azért tört ki, mert azt mond­ta Don­nak, hogy Has­tingsbe megy egy ba­rát­nő­jé­hez, Don pe­dig rá­jött, hogy oda­át volt Eastbour­ne-ban egy fér­fi­val. Az il­le­tő tör­té­ne­te­sen há­zas­em­ber volt, és maga is igye­ke­zett ti­tok­ban tar­ta­ni a dol­got, ami csak ron­tott a hely­ze­ten. Ré­mes je­le­ne­tet ren­dez­tek. Betty a fiú fe­jé­hez vág­ta, hogy még nem a fe­le­sé­ge, joga van az­zal jár­kál­ni, aki­vel neki tet­szik, Don pe­dig fal­fe­hé­ren, ha­rag­tól resz­ket­ve azt mond­ta neki, hogy egy­szer még… egy­szer még…

– Igen?

– Meg­öli… – sut­tog­ta Megan. El­hall­ga­tott, és rá­me­redt Po­i­rot-ra.

Ba­rá­tom ko­moly arc­cal bó­lo­ga­tott.

– Ter­mé­sze­te­sen így at­tól félt…

– Nem hit­tem, hogy tény­leg ő kö­vet­te vol­na el, nem, egy per­cig se hit­tem! De fél­te­ni, hogy eset­leg szó­ba ke­rül a… a ve­sze­ke­dés, és mind­az, amit mon­dott… so­kan tud­nak róla.

Po­i­rot is­mét ko­mo­lyan bó­lin­tott.

– Iga­za volt, ma­de­mo­i­sel­le. Csu­pán a gyil­kos ön­telt hi­ú­sá­gán múlt, kü­lön­ben pon­to­san ez tör­tént vol­na. Ha Do­nald Fra­ser men­te­sül min­den gya­nú alól, az tisz­tán ABC má­ni­á­kus hen­ce­gé­sé­nek kö­szön­he­tő. – Né­hány perc­nyi hall­ga­tás után meg­kér­dez­te: – Va­jon ta­lál­ko­zott a húga mos­ta­ná­ban az­zal a há­zas­em­ber­rel vagy más­sal?

– Nem tu­dom – ráz­ta a fe­jét Megan. – Hisz nem vol­tam itt­hon.

– De mit gon­dol?

– Az­zal a bi­zo­nyos fér­fi­val ta­lán nem ta­lál­ko­zott töb­bet; le­het, hogy az maga is vissza­ri­adt a ta­lál­ko­zás­tól, ha at­tól tar­tott, ki­de­rül a do­log, de nem lep­ne meg, ha Betty megint… nos, ha­zu­dott vol­na Don­nak. Hisz úgy sze­re­tett tán­col­ni, mo­zi­ba jár­ni, és Don­nak per­sze nem állt mód­já­ban, hogy foly­ton szó­ra­koz­ni vi­gye.

– Ha így volt, gon­dol­ja, hogy el­mond­ta va­la­ki­nek? An­nak a lány­nak pél­dá­ul a ká­vé­zó­ban?

– Nem va­ló­szí­nű… nem hin­ném. Betty ki nem áll­hat­ta azt a Hig­ley lányt. Kö­zön­sé­ges­nek tar­tot­ta. A töb­bi­ek mind újak. Betty kü­lön­ben sem volt bi­zal­mas ter­mé­sze­tű.

Éles csön­ge­tés hal­lat­szott. Megan az ab­lak­hoz lé­pett és ki­ha­jolt, az­tán hir­te­len vissza­húz­ta a fe­jét.

– Ez Don…

– Hoz­za ide – mond­ta gyor­san Po­i­rot. – Sze­ret­nék né­hány szót vál­ta­ni vele, mi­előtt a mi de­rék fel­ügye­lőnk kéz­be ve­szi.

Megan vil­lám­gyor­san ki­per­dült a kony­há­ból, és pár perc múl­va ké­zen fog­va be­ve­zet­te Do­nald Fra­sert.