III. ANDOVER

Po­i­rot bal­jós elő­ér­ze­te a név­te­len le­ve­let il­le­tő­en nagy ha­tást tett rám an­nak ide­jén, de be kell val­la­nom, mire va­ló­ban el­ér­ke­zett hu­szon­egye­di­ke, a do­log ki­ment a fe­jem­ből. El­ső­ként Japp fel­ügye­lő­nek ba­rá­tom­nál tett lá­to­ga­tá­sa em­lé­kez­te­tett rá. A Scot­land Yard bűn­ügyi nyo­mo­zó­osz­tá­lyá­nak tiszt­je, évek óta jó is­me­rő­sünk, me­le­gen üd­vö­zölt:

– Te­rin­get­tét! – ki­ál­tott föl. – Csak nem Has­tings ka­pi­tány jött vissza a vi­lág­vé­gi ős­va­don­ból?! Úgy ér­zem ma­gam, mint a régi szép idők­ben, ha itt lá­tom mon­si­eur Po­i­rot-nál. Ra­gyo­gó jó szín­ben van! Épp­hogy egy csöp­pet gyé­rebb a nö­vény­zet a feje búb­ján, mi? De hát ez mind­nyá­junk­nál be­kö­vet­ke­zik. Ná­lam is ez a baj.

Össze­rez­zen­tem. Mint­hogy gon­do­san rá­fé­sü­löm a ha­jam a fe­jem te­te­jé­re, azt hit­tem, nem le­het ész­re­ven­ni, mennyi­re meg­rit­kult. Japp vi­szont so­ha­sem volt túl­sá­go­san ta­pin­ta­tos, így hát jó ar­cot vág­tam a meg­jegy­zé­sé­hez, és rá­hagy­tam, hogy egyi­künk sem lesz fi­a­ta­labb.

– Ki­vé­ve mon­si­eur Po­i­rot-t – mond­ta Japp. – A haj­bal­zsam ele­ven rek­lám­ja le­het­ne. Baj­sza dú­sab­ban sar­ja­dzik, mint va­la­ha. Öreg­ko­rá­ra job­ban rá­irá­nyul a köz­fi­gye­lem, sze­re­pel nap­ja­ink min­den hí­res bűn­ügyé­ben, le­gyen az vas­úti vagy légi rej­tély, ha­lál­eset a fő­úri tár­sa­ság­ban… min­den­ben ben­ne a keze. Soha nem volt olyan hí­res, mint ami­óta vissza­vo­nult!

– Has­tingsnek már meg­mond­tam: olyan va­gyok, mint a pri­ma­don­na, aki örök­ké még egy­szer föl­lép – je­gyez­te meg mo­so­lyog­va Po­i­rot.

– Nem lep­ne meg, ha úgy vé­gez­né, hogy ki­nyo­moz­za a sa­ját ha­lá­lát – foly­tat­ta Japp na­gyot ne­vet­ve. – Jó öt­let. Meg kel­le­ne írni.

– Bízzuk Has­tingsre, ezt neki kell majd meg­ír­nia – mond­ta Po­i­rot, és rám ka­csin­tott.

– Ha­ha­ha! Csu­da jó móka vol­na! – ka­ca­gott Japp.

Nem ér­tet­tem, mi­ért olyan hal­lat­la­nul mu­lat­sá­gos ez az öt­let. Min­den­eset­re nem tar­tot­tam va­la­mi íz­lé­ses­nek a tré­fát. Po­i­rot, sze­gény jó ba­rá­tom, egy­re vé­nül; alig­ha le­het kel­le­mes neki, ha tré­fál­koz­nak kö­ze­le­dő ha­lá­lán.

Ta­lán a vi­sel­ke­dé­sem el­árul­ta, mit ér­zek, mert Japp más­ra te­rel­te a szót.

– Hal­lott már mon­si­eur Po­i­rot név­te­len le­ve­lé­ről? – for­dult hoz­zám.

– A mi­nap meg­mu­tat­tam Has­tingsnek – kö­zöl­te a ba­rá­tom.

– Per­sze! – ki­ál­tot­tam föl. – Egé­szen meg­fe­led­kez­tem róla. Ej­nye, me­lyik na­pot is em­lí­tet­te?

– Hu­szon­egye­di­két – mond­ta Japp. – Ezért jöt­tem föl. Teg­nap volt hu­szon­egye­di­ke, és pusz­ta kí­ván­csi­ság­ból föl­hív­tam este An­do­vert. Be­ug­ra­tás volt az egész, ter­mé­sze­te­sen. Nem tör­tént sem­mi. Egy kö­lyök kö­ve­ket do­bált és be­tört egy ki­ra­kat­üve­get, to­váb­bá be­kí­sér­tek né­hány ga­ráz­da ré­szeg fic­kót, így hát ez egy­szer té­ve­dett a mi ked­ves bel­ga ba­rá­tunk.

– Be­val­lom, nagy kő esett le a szí­vem­ről – is­mer­te el Po­i­rot.

– Ala­po­san be­gyul­ladt, mi? – kér­dez­te Japp nyá­ja­san. – Ugyan, ugyan!… Na­pon­ta tu­cat­já­val kap­juk az ef­fé­le le­ve­le­ket. Sok ilyen em­ber akad: nincs jobb dol­ga, és hi­ány­zik egy ke­re­ke, erre leül és le­ve­le­ket ir­kál. Nem akar ár­ta­ni sen­ki­nek. Szó­ra­ko­zás, sem­mi egyéb.

– Csak­ugyan os­to­ba­ság volt, hogy ennyi­re ko­mo­lyan vet­tem a dol­got – mond­ta Po­i­rot.

– Jobb fél­ni, mint meg­ijed­ni. De most már men­nem kell. Itt van dol­gom a szom­széd ut­cá­ban… or­gaz­da­ság… lo­pott ék­sze­rek… Csak be­néz­tem út­köz­ben, hogy meg­nyug­tas­sam. Kár vol­na fö­lös­le­ge­sen dol­goz­tat­ni azo­kat a kis szür­ke­sej­te­ket – mond­ta ka­cag­va Japp, majd el­tá­vo­zott.

– Nem­igen vál­to­zott a de­rék Japp, ugye? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Sok­kal öre­gebb­nek lát­szik; ala­po­san meg­őszült. – Ezt kis­sé gú­nyo­san mond­tam.

Po­i­rot kö­hin­tett.

– Tud­ja, ba­rá­tom – mond­ta –, a fod­rá­szom rend­kí­vül le­le­mé­nyes. Van egy ügyes ta­lál­má­nya… az em­ber föl­rak­ja a feje búb­já­ra, rá­si­mít­ja a sa­ját ha­ját… meg­ér­ti, ez nem pa­ró­ka, ha­nem…

– Po­i­rot! – hör­dül­tem föl. – Egy­szer és min­den­kor­ra ve­gye tu­do­má­sul, nem ér­de­kel a nya­va­lyás fod­rá­sza, sem az át­ko­zott ta­lál­má­nya! Mi­ért? Mi baja a fe­jem búb­já­nak?

– Sem­mi… iga­zán sem­mi.

– Ta­lán arra cé­loz, hogy ko­pa­szo­dom?!

– Ó, de­hogy!

– Kü­lön­ben is, mi köze eh­hez Japp­nak? Fa­ra­gat­lan fic­kó volt vi­lág­éle­té­ben. Nincs hu­mor­ér­zé­ke. Az a faj­ta, aki rö­hög, ha va­la­ki épp le akar ülni, mi­kor ki­húz­zák aló­la a szé­ket.

– Ezen jó so­kan ne­vet­né­nek.

– Ami tel­je­sen ér­tel­met­len!

– Na­gyon is az, an­nak a szem­pont­já­ból, aki épp le akar ülni.

Most már kis­sé le­hig­gad­tam. Be­val­lom, ér­zé­keny va­gyok rit­kás ha­jam­ra.

– Ami azt il­le­ti – je­gyez­tem meg –, kár, hogy sem­mi sem lett ab­ból a név­te­len­le­vél-ügy­ből.

– Va­ló­ban té­ve­sen ítél­tem meg. Va­la­mi ké­tes, gya­nús dol­got szi­ma­tol­tam ben­ne. Pe­dig csak os­to­ba­ság volt. Saj­nos, ahogy öreg­szem, egy­re gya­nak­vóbb le­szek, mint a vak ház­őr­ző ku­tya, amely ak­kor is mo­rog, ha sen­ki sem jár arra.

– Ha együtt aka­runk mű­köd­ni, kö­rül kell néz­nünk va­la­mi jó „zaf­tos” bűn­tett után – mond­tam ne­vet­ve.

– Em­lék­szik még a múlt­ko­ri meg­jegy­zé­sé­re? Ha úgy le­het­ne meg­ren­del­ni egy bűn­tet­tet, mint egy ebé­det, mit vá­lasz­ta­na?

Be­le­men­tem a já­ték­ba.

– Hadd lás­suk. Nézzük az ét­la­pot. Be­tö­rés? Ha­mi­sí­tás? Nem, nem hin­ném. Ve­ge­tá­ri­á­nu­sok­nak való. Ha már, ak­kor le­gyen gyil­kos­ság… vé­res gyil­kos­ság… per­sze kö­rí­tés­sel.

– Ter­mé­sze­te­sen. Azaz hors d’oe­uv­res.[9]

– Ki le­gyen az ál­do­zat… fér­fi vagy nő? Azt hi­szem, fér­fi. Va­la­mi nagy­ku­tya. Ame­ri­kai mil­li­o­mos. Mi­nisz­ter­el­nök. Új­ság­ki­rály. Tett­hely… nos, mi­ért ne le­het­ne a jó öreg könyv­tár­szo­ba? Fe­lül­múl­ha­tat­lan a lég­kö­re. A gyil­kos fegy­ver… ta­lán egy kü­lön­le­ges, gör­be tőr… vagy va­la­mi tom­pa tárgy… egy fa­ra­gott kő­bál­vány…

Po­i­rot na­gyot só­haj­tott.

– Itt vol­na per­sze még a mé­reg – foly­tat­tam –, ez azon­ban min­dig olyan unal­ma­san szak­sze­rű… Vagy a re­vol­ver­dör­re­nés az éj­sza­ká­ban… Sze­re­pel­jen to­váb­bá egy-két gyö­nyö­rű lány…

– Vö­rös hajú – mor­mol­ta a ba­rá­tom.

– Ez régi vicc. Az egyik szép lányt per­sze igaz­ta­la­nul gya­nú­sí­ta­nák… és va­la­mi fél­re­ér­tés­be bo­nyo­lód­na a fi­ú­já­val. Kell még né­hány gya­nú­sí­tott, és mond­juk, egy érett asszony… amo­lyan fe­ke­te hajú, ve­sze­del­mes faj­ta… az­tán az ál­do­zat egy ba­rát­ja vagy ve­tély­tár­sa… az­tán egy hall­ga­tag tit­kár… is­me­ret­len múlt­tal… és egy nyers mo­do­rú, szí­vé­lyes frá­ter meg egy­pár el­bo­csá­tott cse­léd vagy vad­őr vagy ilyes­mi… és egy os­to­ba de­tek­tív, olyas­fé­le, mint Japp… és… hm… kö­rül­be­lül ez min­den…

– Így kép­ze­li el a zaf­tos bűn­ügyet?

– Lá­tom, nem ért egyet ve­lem.

Po­i­rot bá­na­to­san vé­gig­mért.

– Gyö­nyö­rű­en össze­fog­lal­ta jó­for­mán va­la­mennyi de­tek­tív­tör­té­ne­tet, ame­lyet va­la­ha is meg­ír­tak.

– Jó, jó, és maga mit ren­del­ne?

Po­i­rot le­huny­ta a sze­mét, és hát­ra­dőlt a szé­kén. Hang­ja va­ló­sá­gos do­rom­bo­lás volt.

– Egy na­gyon egy­sze­rű bűn­tényt. Nyu­godt, csa­lá­di élet­ben tör­té­nő, egy­ál­ta­lán nem bo­nyo­lult bűn­tényt; csön­des, szen­ve­dély­men­tes, na­gyon in­tim bűn­tényt…

– Hogy le­het egy bűn­tény in­tim?

– Te­gyük föl – dünnyö­gött Po­i­rot –, né­gyen ül­nek a bri­dzsasz­tal­nál, egy ötö­dik, aki nem ját­szik, tá­vo­labb ül, a kan­dal­ló mel­lett. A játsz­ma vé­gén hol­tan ta­lál­ják a tűz­nél ülő em­bert. A négy kö­zül az egyik, ami­kor asz­tal­ra volt te­rít­ve a lap­ja, oda­ment, és vég­zett vele. A má­sik há­rom el­mé­lyedt a já­ték­ban, nem vet­te ész­re. Ó, ez vol­na a ne­kem való bűn­tett! Me­lyik a négy kö­zül?

– Én nem lá­tok eb­ben sem­mi iz­gal­ma­sat.

Po­i­rot szem­re­há­nyó pil­lan­tást ve­tett rám.

– Nem lát, mert nincs ben­ne gör­be tőr, sem zsa­ro­lás, sem is­ten­szo­bor ki­lo­pott sma­ragd­sze­me. Sem is­me­ret­len, ki­nyo­moz­ha­tat­lan ke­le­ti mé­reg. Maga meg­átal­ko­dott ér­zel­gős lé­lek! Nem egy gyil­kos­sá­got sze­ret­ne, ha­nem egy egész so­ro­za­tot.

– El­is­me­rem – mond­tam –, hogy a de­tek­tív­re­gé­nyek­ben gyak­ran meg­élén­kí­ti a cse­lek­ményt egy újabb gyil­kos­ság. Ha az első már le­zaj­lott az első fe­je­zet­ben, és az utol­só előt­ti la­pig más sem tör­té­nik, csak az összes sze­rep­lő ali­bi­jét kö­vet­jük, az bi­zony néha kis­sé unal­mas­sá vá­lik.

Csön­gött a te­le­fon. Po­i­rot fü­lé­hez emel­te a kagy­lót.

– Hal­ló… hal­ló… igen, itt Her­cu­le Po­i­rot…

Egy-két per­cig hall­ga­tott, az­tán lát­tam, amint el­vál­to­zik az arca.

Rö­vi­den bele-be­le­szólt a kagy­ló­ba:

– Mais oui… [10]

– Igen, per­sze…

– De igen, jö­vünk…

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Le­het, hogy úgy van…

– Hogy­ne, ma­gam­mal vi­szem. Vi­szont­lá­tás­ra.

Le­tet­te a kagy­lót, és hoz­zám lé­pett.

– Japp hí­vott föl, Has­tings.

– Igen?

– Most ér­ke­zett vissza a Yard­ra. Üze­net vár­ta An­do­ver­ból…

– An­do­ver­ből?! – ki­ál­tot­tam föl iz­ga­tot­tan.

– Meg­gyil­kol­ták egy kis tra­fik tu­laj­do­no­sát, egy Ascher­né nevű idős asszonyt – mond­ta las­san a ba­rá­tom.

Kis­sé le­for­ráz­va hall­gat­tam. An­do­ver ne­vé­nek hal­la­tá­ra fel­csi­gá­zott ér­dek­lő­dé­sem hir­te­len le­lo­hadt. Va­la­mi fan­tasz­ti­ku­sat vár­tam, va­la­mi kü­lön­le­ges cse­me­gét! Egy öreg tra­fi­kos­nő meg­gyil­ko­lá­sát va­la­hogy kö­zön­sé­ges­nek, ér­dek­te­len­nek ta­lál­tam.

Po­i­rot ugyan­azon a halk, ko­moly han­gon foly­tat­ta:

– Az an­do­ve­ri rend­őr­ség úgy véli, tud­ja, ki a tet­tes…

Újabb csa­ló­dás ért ez­zel.

– Az asszony, mint mond­ják, rossz vi­szony­ban volt a fér­jé­vel. A fér­fi iszá­kos, zül­lött, elég­gé hit­vány alak. Nem­egy­szer fe­nye­ge­tő­zött már, hogy meg­öli a fe­le­sé­gét. Te­kin­tet­tel a tör­tén­tek­re azon­ban az ot­ta­ni rend­őr­ség sze­ret­né megint meg­néz­ni a ne­kem kül­dött név­te­len le­ve­let. Azt mond­tam, azon­nal le­uta­zunk An­do­ver­be.

Kis­sé jobb kedv­re de­rül­tem. Utó­vég­re, ha kö­zön­sé­ges, mocs­kos kis eset­nek tűnt is, még­is bűn­tény volt, és ne­kem bi­zony már ugyan­csak ré­gen akadt dol­gom bűn­tet­tel és bű­nö­zők­kel.

Alig fi­gyel­tem ba­rá­tom kö­vet­ke­ző sza­va­i­ra. Ké­sőbb azon­ban vissza­em­lé­kez­tem rá­juk – és je­len­tő­sé­gük­re.

– Ez a kez­det – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot.