III. ANDOVER
Poirot baljós előérzete a névtelen levelet illetően nagy hatást tett rám annak idején, de be kell vallanom, mire valóban elérkezett huszonegyedike, a dolog kiment a fejemből. Elsőként Japp felügyelőnek barátomnál tett látogatása emlékeztetett rá. A Scotland Yard bűnügyi nyomozóosztályának tisztje, évek óta jó ismerősünk, melegen üdvözölt:
– Teringettét! – kiáltott föl. – Csak nem Hastings kapitány jött vissza a világvégi ősvadonból?! Úgy érzem magam, mint a régi szép időkben, ha itt látom monsieur Poirot-nál. Ragyogó jó színben van! Épphogy egy csöppet gyérebb a növényzet a feje búbján, mi? De hát ez mindnyájunknál bekövetkezik. Nálam is ez a baj.
Összerezzentem. Minthogy gondosan ráfésülöm a hajam a fejem tetejére, azt hittem, nem lehet észrevenni, mennyire megritkult. Japp viszont sohasem volt túlságosan tapintatos, így hát jó arcot vágtam a megjegyzéséhez, és ráhagytam, hogy egyikünk sem lesz fiatalabb.
– Kivéve monsieur Poirot-t – mondta Japp. – A hajbalzsam eleven reklámja lehetne. Bajsza dúsabban sarjadzik, mint valaha. Öregkorára jobban ráirányul a közfigyelem, szerepel napjaink minden híres bűnügyében, legyen az vasúti vagy légi rejtély, haláleset a főúri társaságban… mindenben benne a keze. Soha nem volt olyan híres, mint amióta visszavonult!
– Hastingsnek már megmondtam: olyan vagyok, mint a primadonna, aki örökké még egyszer föllép – jegyezte meg mosolyogva Poirot.
– Nem lepne meg, ha úgy végezné, hogy kinyomozza a saját halálát – folytatta Japp nagyot nevetve. – Jó ötlet. Meg kellene írni.
– Bízzuk Hastingsre, ezt neki kell majd megírnia – mondta Poirot, és rám kacsintott.
– Hahaha! Csuda jó móka volna! – kacagott Japp.
Nem értettem, miért olyan hallatlanul mulatságos ez az ötlet. Mindenesetre nem tartottam valami ízlésesnek a tréfát. Poirot, szegény jó barátom, egyre vénül; aligha lehet kellemes neki, ha tréfálkoznak közeledő halálán.
Talán a viselkedésem elárulta, mit érzek, mert Japp másra terelte a szót.
– Hallott már monsieur Poirot névtelen leveléről? – fordult hozzám.
– A minap megmutattam Hastingsnek – közölte a barátom.
– Persze! – kiáltottam föl. – Egészen megfeledkeztem róla. Ejnye, melyik napot is említette?
– Huszonegyedikét – mondta Japp. – Ezért jöttem föl. Tegnap volt huszonegyedike, és puszta kíváncsiságból fölhívtam este Andovert. Beugratás volt az egész, természetesen. Nem történt semmi. Egy kölyök köveket dobált és betört egy kirakatüveget, továbbá bekísértek néhány garázda részeg fickót, így hát ez egyszer tévedett a mi kedves belga barátunk.
– Bevallom, nagy kő esett le a szívemről – ismerte el Poirot.
– Alaposan begyulladt, mi? – kérdezte Japp nyájasan. – Ugyan, ugyan!… Naponta tucatjával kapjuk az efféle leveleket. Sok ilyen ember akad: nincs jobb dolga, és hiányzik egy kereke, erre leül és leveleket irkál. Nem akar ártani senkinek. Szórakozás, semmi egyéb.
– Csakugyan ostobaság volt, hogy ennyire komolyan vettem a dolgot – mondta Poirot.
– Jobb félni, mint megijedni. De most már mennem kell. Itt van dolgom a szomszéd utcában… orgazdaság… lopott ékszerek… Csak benéztem útközben, hogy megnyugtassam. Kár volna fölöslegesen dolgoztatni azokat a kis szürkesejteket – mondta kacagva Japp, majd eltávozott.
– Nemigen változott a derék Japp, ugye? – kérdezte Poirot.
– Sokkal öregebbnek látszik; alaposan megőszült. – Ezt kissé gúnyosan mondtam.
Poirot köhintett.
– Tudja, barátom – mondta –, a fodrászom rendkívül leleményes. Van egy ügyes találmánya… az ember fölrakja a feje búbjára, rásimítja a saját haját… megérti, ez nem paróka, hanem…
– Poirot! – hördültem föl. – Egyszer és mindenkorra vegye tudomásul, nem érdekel a nyavalyás fodrásza, sem az átkozott találmánya! Miért? Mi baja a fejem búbjának?
– Semmi… igazán semmi.
– Talán arra céloz, hogy kopaszodom?!
– Ó, dehogy!
– Különben is, mi köze ehhez Jappnak? Faragatlan fickó volt világéletében. Nincs humorérzéke. Az a fajta, aki röhög, ha valaki épp le akar ülni, mikor kihúzzák alóla a széket.
– Ezen jó sokan nevetnének.
– Ami teljesen értelmetlen!
– Nagyon is az, annak a szempontjából, aki épp le akar ülni.
Most már kissé lehiggadtam. Bevallom, érzékeny vagyok ritkás hajamra.
– Ami azt illeti – jegyeztem meg –, kár, hogy semmi sem lett abból a névtelenlevél-ügyből.
– Valóban tévesen ítéltem meg. Valami kétes, gyanús dolgot szimatoltam benne. Pedig csak ostobaság volt. Sajnos, ahogy öregszem, egyre gyanakvóbb leszek, mint a vak házőrző kutya, amely akkor is morog, ha senki sem jár arra.
– Ha együtt akarunk működni, körül kell néznünk valami jó „zaftos” bűntett után – mondtam nevetve.
– Emlékszik még a múltkori megjegyzésére? Ha úgy lehetne megrendelni egy bűntettet, mint egy ebédet, mit választana?
Belementem a játékba.
– Hadd lássuk. Nézzük az étlapot. Betörés? Hamisítás? Nem, nem hinném. Vegetáriánusoknak való. Ha már, akkor legyen gyilkosság… véres gyilkosság… persze körítéssel.
– Természetesen. Azaz hors d’oeuvres.[9]
– Ki legyen az áldozat… férfi vagy nő? Azt hiszem, férfi. Valami nagykutya. Amerikai milliomos. Miniszterelnök. Újságkirály. Tetthely… nos, miért ne lehetne a jó öreg könyvtárszoba? Felülmúlhatatlan a légköre. A gyilkos fegyver… talán egy különleges, görbe tőr… vagy valami tompa tárgy… egy faragott kőbálvány…
Poirot nagyot sóhajtott.
– Itt volna persze még a méreg – folytattam –, ez azonban mindig olyan unalmasan szakszerű… Vagy a revolverdörrenés az éjszakában… Szerepeljen továbbá egy-két gyönyörű lány…
– Vörös hajú – mormolta a barátom.
– Ez régi vicc. Az egyik szép lányt persze igaztalanul gyanúsítanák… és valami félreértésbe bonyolódna a fiújával. Kell még néhány gyanúsított, és mondjuk, egy érett asszony… amolyan fekete hajú, veszedelmes fajta… aztán az áldozat egy barátja vagy vetélytársa… aztán egy hallgatag titkár… ismeretlen múlttal… és egy nyers modorú, szívélyes fráter meg egypár elbocsátott cseléd vagy vadőr vagy ilyesmi… és egy ostoba detektív, olyasféle, mint Japp… és… hm… körülbelül ez minden…
– Így képzeli el a zaftos bűnügyet?
– Látom, nem ért egyet velem.
Poirot bánatosan végigmért.
– Gyönyörűen összefoglalta jóformán valamennyi detektívtörténetet, amelyet valaha is megírtak.
– Jó, jó, és maga mit rendelne?
Poirot lehunyta a szemét, és hátradőlt a székén. Hangja valóságos dorombolás volt.
– Egy nagyon egyszerű bűntényt. Nyugodt, családi életben történő, egyáltalán nem bonyolult bűntényt; csöndes, szenvedélymentes, nagyon intim bűntényt…
– Hogy lehet egy bűntény intim?
– Tegyük föl – dünnyögött Poirot –, négyen ülnek a bridzsasztalnál, egy ötödik, aki nem játszik, távolabb ül, a kandalló mellett. A játszma végén holtan találják a tűznél ülő embert. A négy közül az egyik, amikor asztalra volt terítve a lapja, odament, és végzett vele. A másik három elmélyedt a játékban, nem vette észre. Ó, ez volna a nekem való bűntett! Melyik a négy közül?
– Én nem látok ebben semmi izgalmasat.
Poirot szemrehányó pillantást vetett rám.
– Nem lát, mert nincs benne görbe tőr, sem zsarolás, sem istenszobor kilopott smaragdszeme. Sem ismeretlen, kinyomozhatatlan keleti méreg. Maga megátalkodott érzelgős lélek! Nem egy gyilkosságot szeretne, hanem egy egész sorozatot.
– Elismerem – mondtam –, hogy a detektívregényekben gyakran megélénkíti a cselekményt egy újabb gyilkosság. Ha az első már lezajlott az első fejezetben, és az utolsó előtti lapig más sem történik, csak az összes szereplő alibijét követjük, az bizony néha kissé unalmassá válik.
Csöngött a telefon. Poirot füléhez emelte a kagylót.
– Halló… halló… igen, itt Hercule Poirot…
Egy-két percig hallgatott, aztán láttam, amint elváltozik az arca.
Röviden bele-beleszólt a kagylóba:
– Mais oui… [10]
– Igen, persze…
– De igen, jövünk…
– Természetesen.
– Lehet, hogy úgy van…
– Hogyne, magammal viszem. Viszontlátásra.
Letette a kagylót, és hozzám lépett.
– Japp hívott föl, Hastings.
– Igen?
– Most érkezett vissza a Yardra. Üzenet várta Andoverból…
– Andoverből?! – kiáltottam föl izgatottan.
– Meggyilkolták egy kis trafik tulajdonosát, egy Ascherné nevű idős asszonyt – mondta lassan a barátom.
Kissé leforrázva hallgattam. Andover nevének hallatára felcsigázott érdeklődésem hirtelen lelohadt. Valami fantasztikusat vártam, valami különleges csemegét! Egy öreg trafikosnő meggyilkolását valahogy közönségesnek, érdektelennek találtam.
Poirot ugyanazon a halk, komoly hangon folytatta:
– Az andoveri rendőrség úgy véli, tudja, ki a tettes…
Újabb csalódás ért ezzel.
– Az asszony, mint mondják, rossz viszonyban volt a férjével. A férfi iszákos, züllött, eléggé hitvány alak. Nemegyszer fenyegetőzött már, hogy megöli a feleségét. Tekintettel a történtekre azonban az ottani rendőrség szeretné megint megnézni a nekem küldött névtelen levelet. Azt mondtam, azonnal leutazunk Andoverbe.
Kissé jobb kedvre derültem. Utóvégre, ha közönséges, mocskos kis esetnek tűnt is, mégis bűntény volt, és nekem bizony már ugyancsak régen akadt dolgom bűntettel és bűnözőkkel.
Alig figyeltem barátom következő szavaira. Később azonban visszaemlékeztem rájuk – és jelentőségükre.
– Ez a kezdet – mondta Hercule Poirot.